A gyermek Jézust bemutatták a templomban. Az „ószövetségi szent”, Simeon a karjába vette, és áldotta Istent, hogy elérkezett az üdvösség, most már nyugodtan meghalhat, „mert látta szemem üdvösségedet” (Lk 2,30). S két dolgot jövendölt a gyermekről.

Gyermek születik nekünk (…). Erős Isten (…). Benne nyer áldást a föld minden népe. A Keresztelő csodás születése előkészíti a Gyermek érkezését, akiben beteljesedik az Ábrahámnak tett ígéret.

Az alexandriai katona néhány társával együtt titokban gyakorolta keresztény hitét. Amikor keresztényeket hoztak kihallgatásra, segítségükre voltak. Teofil és katonatársai – Ammon, Zénó, Ptolomeusz és Ingénesz – nyíltan megvallották hitüket, és mindannyian vérpadra kerültek. 249-ben végezték ki őket.

Teofil a görög eredetű Theophilus név latinosított formája.

Az evangélium ma az előhírnököt állítja elénk, akinek személyét az igehirdetők prototípusaként látja az Egyház. Erre utal ábrázolása is, hiszen a Keresztelő kezében a kereszt épphogy nem a keresztelőfunkció megjelenítője, hanem az igehirdetőé, a rámutató szóé, miként ezt sok helyen írásszalag jelzi: Íme, az Isten Báránya, ki megfeszíttetett.

Az Egyház könyörgő éneke fokozni akarja a szív vágyakozását: Jöjj, mutasd meg arcodat, Urunk, és szabadok leszünk! A születés ünnepéhez közeledve nyilvánvaló lesz, hogy a kereszténység a Tekintet, az Arc vonzása: mi láttuk az ő dicsőségét mint az Atya egyszülöttének dicsőségét.

Az introitus szerint Isten fényben, békességben jön, és örök életet hoz számunkra. Jézus kora békére vágyott, de nem gondolt arra, hogy az igazi béke nem a világ békéje, amely kompromisszumok árán születik, hanem az a rend, amikor a teremtés és a teremtmény újra eredeti rendeltetése szerint élhet, mert az Úr megadja neki az újjászületés ajándékát.

Keresztes Szent János tanítása és példája megújította a kereszt tudományának ismeretét az Egyházban. Miközben a nagyböjti, a szenvedés időszakából ismert kezdőének hivatkozási verseit halljuk advent idején – nem dicsekedhetünk másban, mint Urunk keresztjében –, látásunkat fontos megnyitnunk arra, hogy a szalma már a kereszt, a kivetettség, a végső kitaszítás kicsinyített képe, s a Gyermekhez való megérkezés a végső megérkezésé. Szenvedek bár a sötétben e halandó lét során, nem nehezül súlya rám; tengődöm bár fény szűkében, mennyben élek igazán, mert az ily élet szerelme vállalt vakságon keresztül lelkem hagyja Istenemre sötétben, mely sugárt nem tűr.

János 1542. június 24-én született a spanyolországi Fontiverosban. Csak négy hónapos volt, amikor apja meghalt. Anyjával és testvéreivel ezután megtapasztalták a nyomort.

Szent Lúcia szűz ünnepén a Jelenések könyvének látomását idézi elénk a kezdőének: az erős szűz követi a Bárányt. Hármas rétege van ennek a kijelentésnek: Lúcia egészen hasonlóvá lett Krisztushoz, amikor ártatlanságáért vállalta a halált; követi őt a mennyek országában; és jelen van akkor is, amikor a Bárány leereszkedik az oltárra.

A kezdőének szerint az Úr szentjeivel érkezik, fényesség kíséri útját, az evangélium pedig a bárány után induló Pásztort állítja elénk. A szentek nem tökéletesnek született emberek, sosem szabad így tekintenünk rájuk, hanem elveszettek, akikért Krisztus elment.

Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Márk evangéliuma e kijelentéssel hitvallást tesz és műfajt teremt. Jézust, az embert a Messiással, a Felkenttel azonosítja, vagyis megvallja az ígéretek benne való beteljesedését, éppen úgy, amint Pilátus másokra hivatkozva említi róla: Jézust, akit Krisztusnak mondanak.

Bár az ószövetség tiltotta az Isten-ábrázolást, a Zsoltárok könyve mégis így kiált: mutasd meg arcodat, Urunk – ki a kerubok felett trónolsz –, és szabadok leszünk! E kiáltásra Jézusban érkezett meg a válasz: a Fiú embersége által láthatóvá és ábrázolhatóvá tette Isten azt, amit eddig csak a kerubok láttak: az Arcát.

A keleti egyházban Anna foganása az ünnep neve, amelyet az első írásos emlékek szerint a 8. században még december 9-én ültek. A nyugati egyházban a 9. században tűnt fel az ünnep Nápolyban és Szicíliában, de a 10. század elején már Angliában is megtartották (valószínűleg a görög származású Szent Tódor canterburyi érsek szorgalmazására).

Igazi szinodális ünnep a mai, mert a szeplőtelen fogantatás dogmájának kimondása (1854) a népi jámborság, a liturgia és a teológia együtt haladásának gyümölcse. A Tanítóhivatal bátran szakított a 19. századi racionalizmus és pozitivizmus ideológiai diktatúrájával, amikor a kegyelem elsőbbségét hirdette meg.

Ambrus Trierben született 339 körül, húga Szent Marcellina. Becsületes ember és tehetséges, jó hivatalnok volt, azonban harminc éves korában még nem szánta rá magát a keresztségre. Az Úr úgy kereste és találta meg őt is, mint annak idején Sault Damaszkusz kapujánál.

Mikor Milánó ariánus püspöke 374-ben meghalt, félő volt, hogy a város katolikus és ariánus lakossága egymásra támad.

Az Egyház közepette szólásra nyitotta ajkát. Magunk előtt látjuk Szent Ambrust, a nagy igehirdetőt, amint egyháza közepette prédikál. Szavai odavezetik Krisztushoz a kereső Ágostont, művei, himnuszai pedig ma is ott vannak az Egyház szívének közepében. Betöltötte őt az Úr az értelem, a bölcsesség lelkével, amire azzal nyílt meg, hogy elfogadta annak a feladatnak a ráruházását, amit magától el sem gondolt volna.

A nem késlekedő Úr megvilágítja a sötétség titkait, és kinyilvánítja magát minden nemzetnek. Ez a mai ígéret. Krisztus nem leleplez, megszégyenít, hanem megvilágít és gyógyít. Ennek egyetemes kiterjesztése a végítélet, amit megjelenít a pogányság vízkereszti megérkezése, és beteljesedik, amikor eljön minden nemzet és színed elé borul – áll a Jelenések könyvében.

Az introitus Zakariás próféta által megénekli: jön az Úr, vele szentjei és a fényesség; karácsonyi imádságainkat pedig majd sorra átszövi ez a kép: leszállt a földre az ég. Krisztus hídverő (pontifex), aki az eget és a földet, Istent és az embert újra egybekapcsolja.

Jeremiás és Izajás próféta szavai az introitusban ma így szólnak: a messzi földeken az Istent nem ismerő népeknek is hirdetni kell: Ne féljetek! Szent II. János Pál pápa ezt így fűzte tovább: „Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat!

Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon.

Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik!

A haldoklást kísérő imádságok a nagy harcra, a végső küzdelemre irányulnak, amely a hittapasztalat szerint megelőzi a halált. Miközben a test ereje elvész, a léleknek ébernek kell maradnia, hogy végső szava ne az legyen, úgyis mindegy, hanem az Isten felé hangzó szeretetvallomás.

János evangéliuma szerint azok, akik az Úrhoz tartoznak, nem esnek ítélet alá, mert ők már megmenekültek a Fiú által. A megváltás óta a Krisztusban megvalósuló üdvösség idejét éljük, Isten országa kibontakozásának tanúi vagyunk a történelemben, és annak eseményeit is csak akkor értjük igazán, ha beállítjuk azokat a végső eljövetel perspektívájába.