Az evangélium ma az előhírnököt állítja elénk, akinek személyét az igehirdetők prototípusaként látja az Egyház. Erre utal ábrázolása is, hiszen a Keresztelő kezében a kereszt épphogy nem a keresztelőfunkció megjelenítője, hanem az igehirdetőé, a rámutató szóé, miként ezt sok helyen írásszalag jelzi: Íme, az Isten Báránya, ki megfeszíttetett. Mert János prófétai szava is Krisztus keresztjéből részesedett.

Az igehirdetők másik képe a dalmatikába öltöztetett angyal, aki Máriához, a pásztorokhoz szól – karácsonykor halljuk: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embernek –, erősíti a haláltusát vívó Jézust, húsvétkor pedig utat mutat a hitben, és kérdéseket tesz fel. A II. Vatikáni Zsinat ezért is határozhatta meg a prédikáció feladatát abban, hogy ott a szent szövegekből kifejtik a hit misztériumait és a keresztény élet törvényeit. A papnak, mint aki megszólaltat és a népnek, amely a szó befogadója, tehát ügyelnie kell arra, hogy a homília mondása vagy az elvárás ebben ne nevelési, közösségszervezési vagy moralizálási célzatú legyen, hanem rámutatás Istenre és arra, hogy művét, szólítását meglásd a saját történetedben. Aki titeket hallgat, engem hallgat – így a prédikációnak nem feladata az sem, hogy ott a pap saját elképzeléseit, teológiai vélekedését jelenítse meg; hagynia kell szóhoz jutni Istent, aki az Egyház elénk adott tanításán keresztül jelenik meg. Ebből a szempontból is megdöbbentő olvasni a Keresztelő bujdosását a Ki vagy te? kérdés elől: tagadással válaszol, mintegy ezzel is üzenve: nem én vagyok a lényeg, hanem ő, akire rámutatok. És ahogy János a farizeusok küldötteinek felvetése szerint messiási és prófétai feladatokat vesz át azzal, hogy keresztel, ugyanígy a prédikációnak is az Úr beteljesedő ígéreteit, prófétai kihívásait kell megerősítenie. Mind a Keresztelő, mind pedig az angyalok az Istennel való közösségből lépnek be az emberek életébe, szavuk, létük ugyanis az isteni tekintély nélkül súlytalan lenne. Ugyanígy minden prédikáció, amely kilép az Egyházzal való egység közegéből – akár csak a szeretetre hivatkozva –, zengő érc és pengő cimbalom, amelynek kapcsán Pál apostol azt mondja: ha még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk, átkozott legyen! Népszerűséget szerezni sokféle beszéddel lehet, prédikálni azonban csak ebben az egységben szabad.

De mit tegyünk akkor, ha papként nehézség a prédikáció vagy hívőként annak hallgatása? A pap ilyenkor (is) engedje jobban kibontakozni a szentmise szimbólumait (például szenteltvízhintés, tömjénezés, áldozati adományok felvitele), és akkor nem lesz prédikációtúlsúlyú a szentmise, mert ezeknek ugyancsak van erejük. A hívő pedig gondoljon arra, hogy Isten sokkal jobban megalázkodik és nagyobb kockázatot vállal, amikor ilyen szolgákat választ. Benne pedig az Úr dicsősége ragyog fel, ha a pap stílusa, esendősége sem tudja megakadályozni abban, hogy az áldozáshoz ezen akadály ellenére is elérkezzen.

Örvendjetek mindig az Úrban, mert az Úr közel van hozzánk: az Igében, aki törékeny emberi szóvá és kiszolgáltatott Testté lesz minden misében – ez az ő közelsége és legnagyobb gyengesége, amiben megnyilvánul az ereje.

Magyar Kurír