Az Egyház minden szentmise kezdőénekében – introitusában – megpendíti a nap liturgiájának alaphangját. Ebben az adventben bennünket is ezek a főként szentírási szakaszokból komponált részek vezetnek, így ma a 24. zsoltár kezdősorai: Hozzád emelem az én lelkemet, Uram, mert kik téged várnak, meg nem szégyenülnek. Szent Ágoston írja: Ebben a zsoltárban Krisztus beszél az Egyház nevében, mert amiket mond, leginkább az Istenhez megtért keresztény népre vonatkozik. Advent a már megtért keresztény nép ideje, a bűntől való nagyböjti elfordulások után az Úr akaratának mind teljesebb felismerésére és megtételére való ráfordulás alkalma. A zsoltár folytatását – a te útjaidat, Uram, mutasd meg nekem, és a te ösvényeidre taníts meg engem – így kommentálja Ágoston: melyek nem szélesek és nem sokaságot pusztulásba vivők, hanem a szűk és kevesek számára ismert ösvényeidre taníts engem. Pius Parsch pedig hozzáteszi ehhez: ez a zsoltár a megszégyenülés kiszolgáltatottságában neki önmagát a legteljesebben átadó és a leginkább várakozásban élő Szűzanya imája.

Mindezek alapján rögtön felismerjük: az általános törvények (például a vasárnap megszentelése, a kötelességteljesítés) az Úrral való találkozáshoz vezetnek bennünket, ezért meg kell tennünk ezeket, de a mi szűk ösvényünk, ahogyan nekünk személy szerint mindezt teljesítenünk kell az, amit a mindennapjainkat meghatározó személyek, körülmények alakítanak. Az evangéliumi virrasztás is hasonló éberséget említ: nem csupán mechanikusan elvégezni valamit, hanem a cselekvés közben keresni az Úrral való találkozást. Egyszer Nagy Szent Teréz mondását idéztem: a fazekak között is ott jár az Isten. Néhány évvel később mondta egy asszony, hogy ez mennyire átalakította benne a házi munka becsületét: neki ott kell keresnie az Urat. De utalhatunk arra is, hogy az angyali üdvözlet középkori ábrázolásain Máriát mindig imádság vagy munka közben látjuk, ami a kép nézője számára ugyancsak azt közvetíti: a munka, az imádság, más módon, de egyenlőképpen az Istennel való találkozás helye a keresztény ember számára. Az ószövetségi várakozók ugyanerre mutattak rá a választott nép körében: nem történelmén kívül, fűben, fában, viharban, hanem abban a sajátos élettörténésben kell keresni Istent, amiben vannak, hiszen ott tárja fel nekik önmagát. S ezt úgy ismerhetik fel, ha az előző korok atyáit nem másolják, hanem az Úr szavának való engedelmességüket utánozzák a jelenben.

Adventben úgy láthatjuk magunkat, mint akik evangéliumi őrök vagyunk: az Úr azért rendelt minket a világba, azért bízta ránk Mindenét, mert azt várja tőlünk, hogy még álmainkat is hassa át a tudat: nekünk kaput kell nyitnunk számára magunkban és testvéreinkben, ha megérkezik. Ennek szimbolikus, de nagyon húsbavágó gyakorlata a reggeli korán kelés a rorátemise elérése, vagy – akinek erre nincs lehetősége – az otthoni, hajnali imádság érdekében. Várakozó őrök vagyunk, és nem fegyőrök. Olyan keresztények, akik nem fegyelmezni akarják a világot, hanem tapintattal előkészíteni az Úrral való találkozásra, amire nagyon sokszor az (Isten nélküli, lelki) éjszaka csendje a legalkalmasabb, tudva, hogy felragyog a Világosság, mert kik téged várnak, meg nem szégyenülnek.

Magyar Kurír