15 órája ·
Engem az Úr ragadott el magához,
Ő tette Szent palástját vállaimra,
Azóta látok minden égi titkot,
enyém az arany, tömjén és a mirha.
Szép ezüst ékszer, Anyám búcsúcsókja,
a Földről csupán ezt hoztam magammal,
E helyre, mely az örök lét küszöbje,
melyen úgy állok, mint egy fényes angyal.
Nem értitek mivé lettem e percben,
mily szédületes magasokban állok,
Hogy mily kicsinyek hozzám a hegyek mind,
s az űrben száguldó csillagvilágok.
Az Ő hatalmas Szent aranykeze most,
miként örök tűz, pihen áldva rajtam,
Én választottam a legszebb világot,
a legbölcsebb igéket mondja ajkam.
Én nálam szebbet senki nem dalolhat,
én nálam szebbet senki sose látott,
Ó, ihletésim szárnyas víziói,
a nagy világ bámulni fog rátok.
Most sanda szem bután rám meredhet,
sok irigy ajk kiálthat utánam,
Meg nem sebez hegye mérges nyilaknak,
örök halmokra lépett már a lábam.
És fönt a halmon minden aki tiszta,
a Szent, a nép: az én dalom dalolja,
És inkább meghalok, semhogy akárki
a dicsőségem egyszer megrabolja.
Ó szálljatok ezüst galambok, évek,
majd roppant angyal száll a tengerekre,
Megesküszik halhatatlan nevekre,
hogy vége van a szárnyas Szent időknek.
Akkor lehull a szemről minden fátyol,
akkor kitágul szeme mindeneknek,
És fényben látnak engem: ihletettjét
a legnagyobbnak, az örök Istennek.
(Harsányi Lajos: A levita éneke a Hagia Sophiában)
Utolsó hozzászólás