Napi evangélium

Aki hozzám jön, nem éhezik többé.

Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.”

Jn 6,35-40

100_4037.JPG

Válasz

elmélkedés

Jézus kijelentése merész és szokatlan egykori hallgatósága számára: „Én vagyok az élet kenyere.” Nem valamit ad, hanem önmagát. A keresztény élet nem pusztán tanítások vagy erkölcsi szabályok követése. A keresztény élet egy élő kapcsolat Krisztussal, aki önmagával táplál minket és örök életet ad. Az emberi szív mélyén mindig ott él a vágy: jóllakni. Nemcsak kenyérrel, hanem szeretettel, értelmes élettel, megbocsátással. Jézus ebben a vágyban látja meg az utat hozzánk: ő nem elvárásokat támaszt először, hanem önmagát kínálja, hogy belőle élhessünk.

„Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” Milyen mély vágy ez mindannyiunkban! Itt a mindennél erősebb bizonyíték, hogy szerethetők vagyunk, hogy értékesek vagyunk, hogy van helyünk a világban, mert Jézus azt mondja, hogy őbenne mindezt megtaláljuk. Ehhez el kell indulni felé, mint ahogy a zarándok elindul a forrás felé, napról napra. A hit nem megmerevedett, berögzült állapot, hanem mozgás, szüntelen haladás, fejlődés. Jézus meghívása tehát nem egyetlen döntést kíván tőlünk, hanem egy új életformát kínál, és azt kéri, hogy újra és újra belőle merítsünk, mint éltető forrásból.

Ebben az evangéliumi részben az örök élet ígéretéről is szó van. Amikor Krisztusból élünk, már most részesedünk az örök életből. Húsvét ebbe a tágas térbe hív: túllépni a napi aggodalmakon, a rohanáson, a kételyeken, és megpihenni annál, aki maga a legértékesebb ajándék.

© Horváth István Sándor

Válasz

imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy az élet kenyere, aki nemcsak megmutatod az utat, hanem te magad vagy az út az örök élet felé. Köszönöm, hogy önmagadat adod nekem, nemcsak szavakat vagy tanácsokat, hanem valóságos jelenlétedet. Add, hogy ne csak hallgassalak, hanem belőled éljek, rád építsem minden napomat! Segíts, hogy életem válasz legyen a te ajándékodra! Amikor elfáradok, emlékeztess, hogy te vagy az, aki táplálsz! Amikor elbizonytalanodom, erősíts, hogy aki benned hisz, az valóban az üdvösség felé halad!

Válasz

Napi evangélium

Én vagyok az élet kenyere.

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”

Jn 6,30-35

100_4037.JPG

Válasz

elmélkedés

A tömeg csodát kér, látványosat, kézzelfoghatót. Valamit, ami meggyőzi őket arról, hogy Jézus valóban Istentől jött. Ők még mindig Mózesre hivatkoznak, az égből hullott mannára, amit atyáik kaptak a pusztában. De Jézus válasza a múltból a jelen felé mozdítja őket: „nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret.” A hangsúly tehát nem azon van, hogy mit tett Isten egykor, hanem azon, hogy mit tesz most, a jelenben az ő népéért. Mert Isten ma is ad, mégpedig nem akármilyen kenyeret, hanem önmagát, az élő Krisztust, aki azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere.”

Ez a mondat – ha komolyan vesszük – az egész keresztény élet forrása lehet. Jézus kenyérré lett, hogy táplálja lelkünket és bennünk éljen. És ezt ma is megteszi, minden szentmisében, minden szentáldozásban, minden olyan pillanatban, amikor igazán nyitott szívvel fordulunk hozzá. Észrevesszük ezt a jelenlétet? Vágyunk-e rá úgy, ahogyan a test vágyik az ételre? A tömeg azt mondja: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Mi is kimondhatjuk ezt, de ne csak kérésként, hanem elhatározásként. Mert az élet kenyere nemcsak ajándék, hanem hívás is. Hívás a vele való egyesülésre, a mindennapjaink megszentelésére.

Jézus nem ideiglenes megoldásokat kínál, hanem maga az a táplálék, amely erőt ad és újjáalkot. Ez a húsvéti örömhír: nem kell többé szomjas vándorként keresnünk az élet forrását, mert Krisztus itt van, velünk van és önmagát adja nekünk.

© Horváth István Sándor

Válasz

imádság

Uram, Jézus Krisztus, te vagy az élet kenyere, aki az égből jöttél, hogy megválts bennünket. Köszönöm, hogy nem csak a múltban cselekedtél, hanem ma is itt vagy, és önmagadat adod nekem. Bocsásd meg, amikor nem veszem észre ezt a csodát, amikor csak a látványos jelekre vágyom, és elfelejtem, hogy a legnagyobb ajándék te magad vagy! Adj nekem éhséget utánad, mély vágyat a szívemben, hogy keressem a veled való egységet! Ne engedd, hogy beérjem kevesebbel, mint amit te adni akarsz! Segíts, hogy életem minden napján újra és újra hozzád forduljak, és kérjem: Uram, add nekem mindig magadat, az Élő Kenyeret!

Válasz

Napi evangélium

Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?

A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”

Jn 6,22-29

100_4037.JPG

Válasz

elmélkedés

Naponta megéljük, mit jelent a mindennapi kenyérért való fáradozás: gondoskodni a családról, biztosítani a megélhetést, megoldani a hétköznapok kihívásait. Jézus szavai elgondolkodtatnak minket: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Nem feleslegesnek vagy hiábavalónak tartja az erőfeszítést, hanem magasabb dolgokra irányítja a tekintetünket. Mi van a mindennapi fáradozás mögött? Miért élünk? Hová vezet az életünk?

A tömeg még a csodás kenyérszaporítás hatása alatt áll. Jézust keresik, mert újra enni szeretnének. Ő nem utasítja el őket, de feltárja, hogy az igazi kenyér az, aki önmagát adja. A csoda mögött álló személy a lényeges. Jézus nemcsak egy étkezésre ad megoldást, hanem egész életünkre. Ő nemcsak a testünket táplálja, hanem lelkünket is élteti. Az ember ugyanis szíve legmélyén nemcsak táplálékot keres, hanem értelmet, szeretetet, örökkévalóságot, olyasvalamit, amit csak Isten tud megadni.

A mai evangélium egy finom, de világos figyelmeztetést is hordoz: a tanítványi élet, a keresztény élet célja nem az, hogy megtaláljuk önmagunkat. A hit nem eszköz, hanem kapcsolat. Nem azért hiszünk, hogy „kérjünk valamit”, hanem mert megtaláltuk azt, akire igazán szükségünk van. A hit ebben az értelemben tehát több egy érzésnél, mert valójában válasz, megnyílás Jézus felé, bizalom az ő jelenlétében. Minden alkalom, amikor találkozunk vele – akár az imádságban, akár a szentmisében vagy a szentségekben, akár egy embertársban – lehetőség számunkra, hogy újra és újra igent mondjunk erre a kapcsolatra.

© Horváth István Sándor

Válasz

imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy az élet kenyere, akit az Atya küldött, hogy tápláld a szívemet. Oly sokszor kereslek, mert valamit várok tőled, de ma valóban téged kereslek. Add, hogy ne csak csodáidban bízzak, hanem benned, a te személyedben, a te örök jelenlétedben! Tisztítsd meg szívemet minden önzéstől és felszínességtől, hogy ne mulandó kenyérért fáradozzak, hanem az örök élet eledeléért! Add, hogy újra és újra meg tudjak nyílni előtted, és felismerjem: a legnagyobb ajándék nem az, amit tőled kapok, hanem te magad vagy az ajándék, aki önmagadat adod az Élő Kenyérben, az Oltáriszentségben!

Válasz

Napi evangélium

Erre megnyílt a szemük, és fölismerték.

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”

Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”

Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Lk 24,13-35

100_4037.JPG

Válasz