Napi evangélium

Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?

A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”

Jn 6,22-29

100_4037.JPG

Válasz

elmélkedés

Naponta megéljük, mit jelent a mindennapi kenyérért való fáradozás: gondoskodni a családról, biztosítani a megélhetést, megoldani a hétköznapok kihívásait. Jézus szavai elgondolkodtatnak minket: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Nem feleslegesnek vagy hiábavalónak tartja az erőfeszítést, hanem magasabb dolgokra irányítja a tekintetünket. Mi van a mindennapi fáradozás mögött? Miért élünk? Hová vezet az életünk?

A tömeg még a csodás kenyérszaporítás hatása alatt áll. Jézust keresik, mert újra enni szeretnének. Ő nem utasítja el őket, de feltárja, hogy az igazi kenyér az, aki önmagát adja. A csoda mögött álló személy a lényeges. Jézus nemcsak egy étkezésre ad megoldást, hanem egész életünkre. Ő nemcsak a testünket táplálja, hanem lelkünket is élteti. Az ember ugyanis szíve legmélyén nemcsak táplálékot keres, hanem értelmet, szeretetet, örökkévalóságot, olyasvalamit, amit csak Isten tud megadni.

A mai evangélium egy finom, de világos figyelmeztetést is hordoz: a tanítványi élet, a keresztény élet célja nem az, hogy megtaláljuk önmagunkat. A hit nem eszköz, hanem kapcsolat. Nem azért hiszünk, hogy „kérjünk valamit”, hanem mert megtaláltuk azt, akire igazán szükségünk van. A hit ebben az értelemben tehát több egy érzésnél, mert valójában válasz, megnyílás Jézus felé, bizalom az ő jelenlétében. Minden alkalom, amikor találkozunk vele – akár az imádságban, akár a szentmisében vagy a szentségekben, akár egy embertársban – lehetőség számunkra, hogy újra és újra igent mondjunk erre a kapcsolatra.

© Horváth István Sándor

Válasz

imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy az élet kenyere, akit az Atya küldött, hogy tápláld a szívemet. Oly sokszor kereslek, mert valamit várok tőled, de ma valóban téged kereslek. Add, hogy ne csak csodáidban bízzak, hanem benned, a te személyedben, a te örök jelenlétedben! Tisztítsd meg szívemet minden önzéstől és felszínességtől, hogy ne mulandó kenyérért fáradozzak, hanem az örök élet eledeléért! Add, hogy újra és újra meg tudjak nyílni előtted, és felismerjem: a legnagyobb ajándék nem az, amit tőled kapok, hanem te magad vagy az ajándék, aki önmagadat adod az Élő Kenyérben, az Oltáriszentségben!

Válasz

Napi evangélium

Erre megnyílt a szemük, és fölismerték.

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”

Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”

Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Lk 24,13-35

100_4037.JPG

Válasz

elmélkedés

Maradj velünk!

A feltámadás napján két tanítvány Jeruzsálemből Emmausz felé tart. Fejük lehorgasztva, szívük súlyos kérdésekkel és csalódással teli. Évekig hittek abban, hogy Jézus az, akit vártak, a Messiás, de most úgy tűnik, minden véget ért. Keresztre feszítették, eltemették, s vele a reményüket is. Bár néhány asszony angyalokról beszélt és üres sírról, ők továbbra is csak a veszteséget érzik.

A történet megrázóan emberi, mi is jártunk már így. Előfordult már, hogy úgy éreztük, Jézus nincs velünk. Imádkoztunk, vártunk, de nem változott semmi. A beteg nem gyógyult meg, az igazságtalanság nem oldódott meg, a fájdalom nem enyhült. Ilyenkor mi is Emmausz felé tartunk, eltávolodunk a közösségtől, a hitélettől, visszatérünk megszokott környezetünkbe. Útközben sokat beszélgetünk, próbáljuk értelmezni a történteket. De a remény nélkül beszélő ember csak a hiányt látja, a kiutat nem.

Az evangélium szerint Jézus csatlakozott az Emmausz felé tartó tanítványokhoz. A Feltámadott nem kötődik csupán Jeruzsálemhez, a szent helyhez, hanem bárhol megjelenhet. Ő indul el és csatlakozik a két csalódotthoz, akik már nem remélnek. Az Úr velük megy, kérdezi és meghallgatja őket, és amikor eljön az ideje, elkezdi felnyitni értelmüket az írások, a Messiásról szóló jövendölések megértésére. Jézus, akit nem ismernek fel, új értelmet ad a szenvedésnek. A tanítványok szíve „lángol”, miközben beszél hozzájuk, de még nem ismerik fel. A felismerés pillanata csak kicsivel később jön el, amikor megtöri a kenyeret. Nem a magyarázat, hanem a jelenlét, a mozdulat, az asztalközösség, az egyszerű vacsora az, ami felnyitja a szemüket.

Válasz

Egy fiatal pap szolgálatának első éveiben sok kétellyel küzdött. Hiába végezte hűségesen a lelkipásztori munkát, a plébániája közössége szinte teljesen közömbös maradt. Egyik este, egy fárasztó nap után a templomban leült egy idős asszony mellé, aki nem sokat beszélt másokkal, de mindig ott volt a szentmisén. A pap megkérdezte tőle, hogy miért jön minden nap, ha minden nap ugyanaz történik. Az idős asszony ezt válaszolta: „Egyszer, régen, a legnehezebb pillanatomban Jézus odajött hozzám. Nem volt különleges látomásom, de megéreztem a jelenlétét. Azóta én is minden nap elindulok felé.” Ez a rövid beszélgetés fordulópontot jelentett az atya számára, megértette, hogy az Úr nem mindig akkor és úgy jön, ahogy várjuk, de mindig jön.

Az emmauszi történet erről szól: Jézus nemcsak akkor van velünk, amikor érezzük közelségét, hanem akkor is, amikor nem ismerjük fel őt. Amikor kérdez, hallgat, magyaráz, vagy csak egyszerűen velünk van a csendben, az úton, a szentírás szavában, egy testvéri mosolyban.

A felismerést követően a két tanítvány azonnal visszatér Jeruzsálembe. Sem az éjszaka, sem a fáradtság nem tarthatta vissza őket. Mert a remény újbóli felismerése indulásra ösztönöz. Aki találkozik a Feltámadottal, az útnak indul, hogy elmondja másoknak is: Jézus él és velünk van.

Életünkben vannak napok, amikor Jeruzsálemből Emmausz felé tartunk, tele kérdésekkel, csalódásokkal. De ha beszélünk, ha kérdezünk, ha meghívjuk Jézust, hogy „maradjon velünk”, akkor ő nem hagy minket egyedül. Ő ma is velünk akar járni. A szentíráson keresztül szól hozzánk, az Eucharisztiában újra a megtört kenyeret adja nekünk, s benne önmagát. Emmausz nem csak egy földrajzi hely, hanem az a pont, ahol felismerjük, hogy Isten velünk van és sosem hagyott el minket.

© Horváth István Sándor

Válasz

imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Emmauszba tartó testvéreinkkel együtt mi is sokszor csalódottan, értetlenül járjuk életünk útját. Olykor úgy érezzük, egyedül vagyunk, és a remény eltűnt a szívünkből. De te, Feltámadott, újra és újra mellénk szegődsz, szelíden és türelmesen, és tanítasz, hogy megértsük a jeleket, amelyeket eddig észre sem vettünk. Gyújtsd lángra szívünket igéddel, és add, hogy felismerjünk téged a kenyértörésben! Segíts, hogy mindig hívjunk: maradj velünk, Urunk! Adj erőt, hogy mi is útra keljünk és tanúságot tegyünk feltámadásodról a világban!

Válasz

Napi evangélium

Én vagyok, ne féljetek!

A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak.

Jn 6,16-21

100_4037.JPG

Válasz

elmélkedés

A tanítványok eveznek a bárkában. Jézus nincs velük, éjszaka van. A tó háborgó, a szél erős, és a táv, amit meg kellene tenni, ijesztő, mert a part távol van, s az éjszakai viharban még távolabbinak tűnik. Ismerős életkép: haladunk, de fáradtan, bizonytalanul, viharok közt, egyedül, csupán a magunk erejében bízva. Vagy legalábbis ezt érezzük, gondoljuk. És egyszer csak Jézus közeledik felénk, a vízen járva.

A tanítványok megijednek, nem ismerik fel őt, mert ki is számíthatott volna arra, hogy a Mester képes a víz tetején járni. Ekkor Jézus szól: „Én vagyok, ne féljetek!” Ez a mondat, a biblia egyik leggyakrabban visszatérő kijelentése, most új értelmet nyer. Nem pusztán bátorítás, hanem jelenlét. Jézus közel van, akkor is, amikor a sötétség, a vihar és a távolság mind az ellenkezőjét súgják.

A tanítványok „fel akarták őt venni a bárkába”. Ez a mondat kulcsfontosságú. Jézust nem elég csak látni, csupán hallgatni tanítását. Be kell engedni őt az életünkbe és a félelem bizalommá alakul át. És akkor váratlanul „partot érünk”. Nem azért, mert a vihar megszűnik körülöttünk, hanem mert Jézus velünk van.

Ez az evangélium mindannyiunk életútjáról, evezésünkről, küzdelmeinkről szól. És természetesen a Megváltóról, aki nem a távolból figyeli erőlködésünket, hanem odajön hozzánk a hullámokon át.

© Horváth István Sándor

Válasz

imádság

Uram, Jézus Krisztus! Sokszor hánykolódom az élet tengerén. Olykor egyedül érzem magam, és nem látom, hol vagy, máskor hiába fáradozok, nem jutok előre. Hiszem, hogy te mindig figyelemmel kísérsz és ha szükséges, hozzám lépsz, még akkor is, ha nem ismerlek fel elsőre. Add, hogy halljam a hangodat a vihar közepén is, és felismerjelek téged! Befogadlak bárkámba, az életembe, a döntéseimbe. Kérlek, jöjj, és vezess biztonságos partra, ahol újra békét találhatok!

Válasz