Naapi evangélium

Jézus nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte.

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”

Mt 28,1-10

100_4037.JPG

Válasz

elmélkedés

A csendből élet fakad

Nagyszombat az év legcsendesebb napja. Egy olyan nap, amelyen Isten – úgy tűnik – hallgat. Jézus teste a sírban fekszik. A világ elcsendesült. Az emberek hazamentek. Még az apostolok is elrejtőztek. Nincs csoda, nincs tanítás. Csak a sír csendje. A szombat pihenőnap volt a zsidók számára, és Jézus valóban megpihent. Nagyszombaton a remény ébredésére várunk.

A reményt e nap estéjén a vigília szertartás hirdeti meg, amely nem nappal kezdődik, hanem csak az este sötétjében. A remény a sötétség mélyéről születik. A vigília, a virrasztás a keresztény közösség ősi szertartása. Amikor már minden elhallgatott, akkor kezd el Isten csendben munkálkodni.

A vigília szertartás elején nincs fény a templomban. Csak a tűz lángja világít, majd egy gyertya egyetlen fénye a sötétben. Aztán ez a fény lassan tovaterjed, meggyújt másokat, és a templom lassan megtelik világossággal. A húsvéti gyertya nem csupán egy díszes szimbólum, hanem Krisztust jeleníti meg, aki a világ világossága, s aki legyőzte a sötétséget. Nem kiáltva, nem mennydörgéssel, hanem a feltámadás csendjével.

Máté evangéliuma szerint hajnalban asszonyok mentek az Úr sírjához. Nem az apostolok vagy a tanítványok, nem tekintélyes férfiak. Asszonyok, akik szerették Jézust és halála után gondoskodni akartak róla. Nem vártak feltámadást, csak a testét akarták megkenni olajjal, mert pénteken, a halál és a temetés napján erre már nem volt idő. Ők lettek az elsők, akik az üres sírral és az angyallal találkoztak. Az angyal így szól: „Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Ő nincs itt, mert feltámadt.” Egyetlen kijelentés, amely mindent megváltoztat.

A keresztény hit ezzel kezdődik. Nem a tanításokkal, nem a csodákkal, hanem azzal a ténnyel, hogy Jézus, aki meghalt, többé nincs a sírban. Az élet győzött a halál fölött. Győzelme nem látványos diadal, hanem megjelenés személyes találkozások alkalmával. A feltámadt Jézus nem tömegek előtt mutatja meg magát, hanem azoknak, akik hűségesek maradtak hozzá. Az asszonyok látják meg először, és ők kapják a küldetést: „Menjetek, vigyétek hírül!

Válasz

A feltámadás nem elmélet, hanem tapasztalat, találkozás, élmény és változás. Aki valóban találkozik a Feltámadottal, az nem maradhat ugyanaz. A feltámadás öröm és átalakulás. A régi világ már nem működik úgy, mint eddig.

Nem meglepő, hogy az Egyház a régi hagyomány szerint éppen ezen az éjszakán kereszteli meg a közösség új tagjait. A keresztség a halál és feltámadás misztériumába von be bennünket. A régi ember meghal, az új ember megszületik. Az éjszaka sötétjéből elindulunk a fény felé. Azért van szükség ennyi olvasmányra, történetre a vigília során, hogy emlékeztessenek minket: Isten története a szabadítás története. Az egyiptomi szolgaságból való szabadulás, az átkelés a kiszáradt tengeren, a próféták ígéretei mind egy irányba mutatnak: Isten nem hagyja, hogy a halálé legyen az utolsó szó.

A vigília szertartása a kezdet. A halál nem zárja le az életet, hanem átjáróvá, kapuvá válik az örök élet felé. A kő, amely elzárta a sírt, most elgördül. Isten újra és újra képes életet fakasztani ott is, ahol az ember már tehetetlen. Ez a keresztény remény alapja. Nem a naiv optimizmus, nem gyermeteg képzelődés, hanem a feltámadott Krisztussal való személyes találkozás tapasztalata.

A mintegy kétezer évvel ezelőtti esemény napjainkban is és minden korban megismétlődik. Ma is vannak asszonyok és férfiak, akik sötétben indulnak el és a világosságban térnek vissza. Ma is vannak sírok, amelyek üresek maradnak, sebek, amelyek váratlanul begyógyulnak, remények, amelyek újraélednek. Jézus ma is él, megjelenik, és felszólít minket: Menjetek! Mondjátok el, hogy aki hisz, az megláthatja a feltámadt Urat!

© Horváth István Sándor

Válasz

imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a sír csendjéből léptél ki új életre, köszönjük neked a reményt. Köszönjük, hogy sötétségből világosságba hívsz bennünket, hogy nem hagysz a halálban, hanem életet kínálsz ott is, ahol már minden elveszettnek tűnik. Segíts, hogy ne féljünk a szenvedéstől, a veszteségektől, a haláltól! Add, hogy felismerjünk téged azokban a pillanatokban is, amikor még nem látjuk a hajnal fényét! Újíts meg bennünket, és gyújts

Válasz

Napi evangélium

Beteljesedett!

Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.

Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.”

A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.

Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.

100_4037.JPG

Válasz

Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.

A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.”

Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust.

Jn 19,12-42

Válasz

elmélkedés

A kereszt előtt

Nagypénteken a templom csendes, az oltár üres, nincsenek harangok, nincsen mise, még az énekek is visszafogottabbak. A középpontban egyetlen jelkép áll: a kereszt. Ma az Egyház nem tanít, nem ünnepel és nem díszít. Csak szemlél, csendben térdel a megfeszített Úr előtt. Mert ma nem mi beszélünk, hanem Isten szól, de nem szavakkal, hanem a szenvedés, a csend, a hűség és a szeretet gesztusaival.

Jézus ezen a napon nem mond beszédet, nem tesz csodát, nem gyógyít. Ma mindent elszenved: elárulják, elfogják, elhurcolják, elítélik, megostorozzák, megalázzák, majd keresztre feszítik. Ő mindezt szótlanul vállalja. Nem védekezik, nem próbálja kimenteni magát ebből a helyzetből. A szenvedést nem meneküléssel, hanem szeretettel fogadja. És ez a szeretet az, ami képes átformálni a világot és az embert, aki megváltásra vár.

A kereszt titka nem magyarázható meg emberi logikával. Miért nem szállt le Jézus a keresztről, ha valóban Isten Fia volt? Miért nem mutatta meg isteni erejét? Miért nem győzött az erő, a hatalom által? Azért, mert nem az volt a cél, hogy meggyőzzön bennünket, hanem hogy megmentsen, megváltson minket. A megváltás csak a szeretet útján lehetséges. Aki szenved, annak nem válaszokra van szüksége, hanem együttérzésre. Jézus nem kívülről nézte az emberiség fájdalmát, hanem személyesen élte át. Ő jelen van minden szenvedésben. A kereszten ott van minden emberi fájdalom, elhagyatottság, kiszolgáltatottság. Nagypéntek válasz arra a kérdésre: hol van Isten, amikor szenvedés ér minket? Jelen van a fájdalomban, a gyászban, a vereségben, de nem szemlélő, hanem ő maga az áldozat.

A passió, a szenvedéstörténet részletei – Péter tagadása, a hamis tanúk, a töviskorona, a kereszt hordozása, a világra boruló sötétség, a végső kiáltás az Atya felé – mind-mind egyetlen irányba mutatnak: Jézus szeretete nem torpan meg a szenvedés határánál. A kereszt ezért nem pusztán kínzóeszköz, hanem szeretet, a legnagyobb szeretet, az önfeláldozó szeretet jele. A kereszt Isten üzenete, az ő válasza az emberi szenvedésre, amely soha nem értelmetlen.

Jézus édesanyja, Mária is ott áll a kereszt alatt. Nem érti a helyzetet, de hisz. Nem vádol senkit, nem követel magyarázatot, hanem jelen van. S mellette János, a szeretett tanítvány, akinek szintén nincs szerepe, nincs szava. Csak jelen van. Ez a hűség arca: ott lenni akkor is, amikor nincs mit tenni. Ez az igazi hit. Nem az, amelyik mindig válaszokat kap, hanem az, amelyik kitart a sötétség óráiban is. A kereszt alatti jelenlét a legmélyebb tanúságtétel. Jelen lenni, amikor minden összeomlani látszik. Jelen lenni, amikor szinte már elfogy a remény.

Válasz

Nagypéntek csendje nem a reménytelenség némasága, hanem a titok csendje. Ez a nap megállásra hív. Szemlélésre és elidőzésre. Nem érdemes átrohanni rajta, nem kell sietni, nem lehet „letudni”. Mert amit ma látunk, az Isten legmélyebb szándékának tükre. A kereszt nem véletlen, nem baleset, nem szükségszerűség, hanem szabad döntés, a szeretet döntése.

Egy idős férfi minden nap meglátogatja feleségét az idősek otthonában. A nő Alzheimer-kórban szenved, ezért már régóta nem ismeri meg őt. Általában barátságos, de néha elutasító és ingerült férjével, aki mégis jön hozzá. Minden nap, ugyanabban az időben. Megfogja a kezét. Nem beszél sokat. Csak ott van mellette, és segít neki apró dolgokban. Az egyik ápoló egyszer megkérdezte tőle: „Miért jön hozzá, miért beszél neki, ha a felesége már nem is tudja, ki maga?” A férfi így felelt: „De én tudom, hogy ki ő. És ez elég.” Ez a házastársi szeretet. És ilyen a nagypénteki lelkület.

A kereszt ma is jelen van. Nemcsak Jézus halálára emlékeztető jelként, hanem a mi életünk szenvedéseiben. Mert a szenvedés minket is elér. A mai ember is hordozza a betegség, a magány, a gyász, a küzdelmek keresztjét. De már nem egyedül. Mert Krisztus ott van minden kereszt mögött. A mi fájdalmunkban is megjelent Isten, egyszer s mindenkorra.

Nagypéntek arra hív, hogy ne féljünk a kereszttől. Ne meneküljünk, ne akarjunk mindig gyors megoldásokat. Nézzünk szembe a szenvedéssel és a halállal. Fogadjuk el, hogy van, amit nem értünk, és van, amit nem lehet megkerülni. De sosem kell egyedül átmennünk rajta. Mert Jézus már végigment ezen az úton.

Ezért nem a fájdalomé az utolsó szó. Nem a gyászé, nem a síré, nem a sötétségé. Hanem a szereteté. És ebből a szeretetből születik majd az a hajnal, amit húsvét reggele hoz el. De most még maradjunk itt. A kereszt alatt. Csendben. Mert itt születik az igazi remény.

© Horváth István Sándor

Válasz

imádság

Uram, Jézus Krisztus, kereszted alatt állok. Nem értem, miért kellett így meghalnod. Nem értem, hogyan lehet ekkora a szeretet. De hiszek, mert látom önfeláldozó szereteted. Mert te nem szavakkal, hanem egész életeddel szerettél. Uram, olyan sokszor elfutottam. Kíméltem magamat. Megtagadtalak. De most itt vagyok. Szeretnék veled maradni a fájdalomban is. A csendben is. A kereszt alatt. Taníts hűségesnek lenni! Taníts csendben szeretni! Taníts kitartani! Mert tudom, a kereszt nem a vég, hanem a megváltás. Ez a kezdet. Köszönöm, Uram, hogy szeretsz – mindhalálig.

Válasz

Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”

Jn 13,1-15

100_4037.JPG

Válasz