Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan.
Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki,
hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: ,,Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz.
Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta: "Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet." Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.
Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.
Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot.
"Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik."
(ismeretlen szerző)

100_4105.JPG

Válasz

Egy 16 éves fiú külföldre utazott. Mikor visszajött, a repülőtéren Édesanyja örömkönnyekkel várta. Átölelte a fiút olyan erősen, ahogy csak tudta, mert nagyon hiányzott neki. Erre azt mondta a fia: „Mama, tudom, hogy szeretsz, de blamálsz engem, ha ennyi ember előtt ölelgetsz, mintha kisgyerek lennék!” Nagyon megbántotta ezzel az Édesanyját, aki azt gondolta, a fia nem örül viszontlátni őt... 6 évvel később a fiú ismét külföldre utazott. Ekkor már 21 éves volt, de Édesanyja mégis kikísérte a repülőtérre, hogy elbúcsúzzon tőle. Ám ezúttal nem ölelte át fiát, hanem elfordult és sírva mondta neki: „Vigyázz magadra fiam!” ... Mikor a fiú visszatért, Édesanyja már nem volt a repülőtéren. Amint hazaért, egy levelet talált mamájáról egy csokor virág mellett. Kíváncsian nyitotta ki és olvasta végig. Mikor végére ért, sírva esett össze, mert élete legrosszabb pillanata volt. A levélben ez állt: „Fiam, mikor 6 évvel ezelőtt átöleltelek, az örömtől sírtam, de mikor ezeket a sorokat olvasod, én már a temetőben leszek egy koporsóban, mert meghaltam rákban... Sírtam, mikor a második utazásodnál hátat fordítottam neked, mert nem akartalak blamálni, pedig tudtam, hogy utoljára látlak téged. Nagyon szeretlek és mindig a közeledben leszek. Szeretettel, Mama.”
Mindenki, aki szereti Édesanyját, ossza meg ezt az írást!
Nincs okotok szégyellni magatok az Édesanyátok miatt, mert Ő az, aki megajándékozott Titeket az élettel!

Válasz

Van valami mélyen szívszorító abban, amikor rápillantunk egy üres székre – a helyre, ahol valaha valaki ült, beszélt, nevetett. Az üres szék nem csupán hiányt jelképez, hanem azokat az emlékeket is, amelyek egykor betöltötték.
Az emlékezés nem mindig hangos, sokszor csendes, szinte láthatatlan. Egy apró tárgy, egy ismerős illat, vagy a szék, ami most üres, mégis tele van történetekkel. Ezek a pillanatok fájdalmasak, de egyben ajándékok is – lehetőségek arra, hogy újra kapcsolódjunk ahhoz, akit elvesztettünk.
Ha egyszer odaülünk arra az üres székre, talán közelebb érezhetjük magunkat ahhoz, akit elveszítettünk. A csendben talán meghalljuk a régi szavakat, a nevetés visszhangját, a szeretet halk üzenetét. Odaülni nem a fájdalomról szól, hanem arról, hogy elfogadjuk az emlékeket, és megengedjük magunknak, hogy újra érezzük, mennyire fontos volt az a kapcsolat.
Az üres szék talán örökre üres marad, de az a szeretet, amit valaha kaptunk, mindig velünk lesz. Az emlékek, bármilyen csendesek is, újra és újra megtöltik a teret, és arra emlékeztetnek, hogy a szeretet sosem múlik el igazán. Ha meg merünk állni, és elfogadni a pillanatot, a gyász csendjében újra megtalálhatjuk a szeretet hangját.
Vigasz a léleknek

Válasz

A fáradt cipész


Péntek este volt, a hét utolsó munkanapja. János, a kisváros cipésze már alig várta, hogy bezárja a műhelyt. Egész héten görnyedt a cipők felett, és fáradtan törölte le a kezét a kötényébe.
Éppen pakolni kezdett, amikor egy kislány lépett be az ajtón. A cipője sarka félig leszakadt, és szemében kétség csillogott.
– Bácsi, kérem, meg tudná csinálni? Holnap anyával templomba megyünk, és nincs más cipőm.
János sóhajtott. Fáradt volt, és a keze is sajgott. De a kislány tekintetét látva újra elővette a szerszámait. Pár perc alatt rendbe hozta a cipőt.
A kislány boldogan köszönte meg, majd vidáman szaladt ki az utcára.
János ekkor elmosolyodott. Rájött, hogy a fáradtság elmúlik, de az apró jóság, amit másoknak adunk, megmarad.
* * *
Néha a legnehezebb pillanatban is érdemes segíteni, mert az apró tettek másoknak óriási örömöt jelenthetnek.

Válasz

Két koldus lakott az egyik falu mellett.
Az egyikük vak volt,a másiknak nem volt lába.
Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő,amelyben éltek.
A koldusok természetesen vetélytársak voltak,szüntelen haragban álltak egymással.
Amikor az erdő kigyulladt,a két koldus elgondolkozott egy pillanatra.Ellenségek voltak,még csak nem is beszéltek egymással,de ez most vészhelyzet volt.
A vak ember azt mondta a másiknak,akinek nem volt lába:egyetlen módon menekülhetünk meg,ha felülsz a vállamra.Te használod az én lábamat,én pedig a te szemedet.Ez az egyetlen útja a menekülésnek.
MEGMENEKÜLTEK

Válasz

·
Harag és megbocsátás
Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát megütötte a másikat. A megbántott megsértődött és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:
„Ma a legjobb barátom megütött engem!”
Mentek tovább a sivatagban. Egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:
„Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!”
Az a barát, aki megsértette, majd megmentette a másikat, megkérdezte:
- Mikor megütöttelek, homokba írtad, hogy megbántottalak. Most meg kőbe vésted, amikor megmentettelek. Miért?
A másik azt válaszolta:
- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse e

Válasz

·
Karácsonyi mese
Volt egyszer egy kisfiú, aki találkozni akart Istennel. Tudta, hogy hosszú az út odáig, úgyhogy bepakolt a táskájába egy csomag csokis kekszet, egy nagy üveg kólát és nekivágott. Három háztömbbel odébb találkozott egy öreg nénivel. A néni a templom melletti parkban ült és a galambokat figyelte. A fiú letelepedett mellé, és kinyitotta a táskáját. Inni akart egyet, amikor gondolta, hogy a néni biztosan éhes, megkínálta csokis keksszel. A néni hálásan elfogadta, és rámosolygott. Olyan kedves volt a mosolya, hogy a kisfiú ismét látni akarta, ezért megkínálta kólával is. A néni megint rámosolygott. A kisfiú nagyon boldog lett!
Egész délután ott ültek, majszoltak és mosolyogtak, de egy szót sem szóltak. Miután besötétedett, a kisfiú rájött, hogy álmos, ezért felállt, hogy hazamenjen. Pár lépés után megfordult, visszaszaladt, és megölelte a nénit. Amaz válaszul minden eddiginél szebben mosolygott. Amikor nem sokkal később benyitott a lakásukba, édesanyja meglepődött örömteli arckifejezésén.
-Mit csináltál ma délután, ami ilyen boldoggá tett? - kérdezte tőle.
-Istennel ebédeltem. - válaszolta a gyermek, de mielőtt az anyja újra megszólalhatott volna, hozzátette:
-Képzeld, olyan szépen mosolygott, hogy olyat még sohasem láttam!
Közben az idős néni szintén békességet sugárzó arccal tért haza.
A fia megdöbbenve tudakolta:
-Hol jártál mama, hogy ennyire boldog vagy?
-Csokis kekszet ettem a parkban Istennel. - felelte, de mielőtt a fia bármit is szólhatott volna, így folytatta:
-Tudod, nem is gondoltam volna, hogy ilyen fiatal!

100_6071.JPG

Válasz

·
A LEGMÉLYEBB SZERETET...
Valamikor a Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam. Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre ke....
Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve, hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal.,, Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:
- Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?
Az idős hölgy ezt felelte:
- Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském.
folytatás...

Válasz

Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.
A fiú ezt mondta:
- Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.
Aztán rám nézett és hozzátette:
- Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így
anyukám oda tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna
annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát
Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből. Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban volt. A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett. Ez a család lenne a kisfiú családja?
Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt. Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látogatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt. Ott feküdt a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval. A baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem. És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tőle.
/Ism./

Válasz

Négy gyertya meséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya.
Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani amint beszélgetnek.
Azt mondta az első:
Én vagyok a BÉKE. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra.
Azt mondta a második:
- Én vagyok a HIT. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem...
A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- Én a SZERETET vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám...
Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyerek és mikor meglátta a három kialudt gyertyát felkiáltott:
- De hiszen nektek égnetek kéne MINDÖRÖKKÉ!!!
Elkeseredésében sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
- Ne félj amíg nekem van lángom meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
Én vagyok a REMÉNY!!!
A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával ÉLETRE keltette vele a többit.

Válasz