A BÁRÁNYKA...
A bárányka alig jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ő a leggyengébb. Állandóan torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy valami vadállat megtámadja. Nem tudta, hogyan fog megmenekülni.
Elmesélte bánatát a Teremtőnek.
Szeretnél kapni valamit, hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.
Igen, jó lenne - volt a válasz.
Megfelelne egy pár erős agyar?
Akkor a friss füvet biztosan nem tudnám leharapni.
Akkor két hegyes szarv, talán?
Az sem, mert biztosan rosszra használnám őket.
Vagy olyan méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfél testébe?
Szó sem lehet róla. Engem is gyűlölne mindenki.
Talán akkor két erős pata? Az sem kell, mert lónak néznének.
De mégis, valami csak kellene, hogy megsebezd, aki meg akar támadni?
Megsebezni, én? Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.
Elfelejtettük, hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen állatok, éles fogak vagy karom nélkül, minden támadásnak kiszolgáltatva.
Nem a ravaszság ment meg, hanem az áldozat: a képesség, hogy másokat szeressünk vagy helyet engedjünk mások szeretetének.
Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások óhaja, hogy fel tudjanak melegedni. Az ember igazi ereje a gyengédsége.

Válasz

,AKI A VIRÁGOT SZERETI ,ROSSZ EMBER NEM LEHET....''
Ugyan ki látott már rossz embert virágot öntözni,kapálni,gondozni?
De,hogy semmit sem szabad túlzásba vinni,bizonyitja az alábbi történet:
A kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta őket.
Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli, és másra nem is futja az idejéből.
De amúgy nem volt rossz ember. Volt két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a virágok növekedését lesi és nem az övékét. De hát amúgy nem volt rossz ember.
Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.
Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást.
Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törődött velük.
Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni őt, úgy sem érdekelnék a gyerekek.
Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát?
A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta senki.
Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert ő sem szeretett senkit, nem törődött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.
Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.
De amúgy nem volt rossz ember.

Válasz

A szeretet
Teréz anya elment egy nyolcgyermekes hindu családhoz.
Így írta le:
Hallottam, hogy éheznek, fogtam hát egy kis rizst, és azonnal odamentem. Láttam a gyermekeket – a szemük csak úgy fénylett az
éhségtől.
Az asszony elvette a rizst, kétfelé osztotta, és kiment. Amikor
visszajött, megkérdeztem, hová ment és mit csinált? Nagyon
egyszerű feleletet adott:
- A rizs felét odaadtam a szomszéd családnak, mert ők is éhesek.
A legjobban az hatott rám, hogy tudott róla. Hát itt kezdődik a
szeretet.

100_5032.JPG

Válasz

D.L. Moody egyszer azt mondta: „Egy időben nap mint nap imádkoztam azért, hogy Isten adjon több hitet nekem. Aztán egy nap elolvastam a Római levél 10:17-et, ahol azt írja a Biblia, hogy ’a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.’ Szóval elkezdtem olvasni a Bibliát, és azóta tényleg növekszik a hitem.”

100_4208.JPG

Válasz

A REMETE AJÁNDÉKA
Volt egyszer egy öreg kolostor, amelyre nehéz idők jártak. Évszázadokkal korábban ez egy virágzó kolostor volt, ahol sok odaszánt szerzetes élt és dolgozott, és nagy hatással volt a birodalomra. Most azonban mindössze öt szerzetes élt itt, akik már mindnyájan hetven év felettiek voltak. Ez nyilvánvalóan egy halálraítélt rend volt.
Pár mérföldnyire a kolostortól lakott egy öreg remete, akiről sokan azt tartották, hogy próféta. Egy napon, amikor a szerzetesek rendjük küszöbön álló kihalása miatt gyötrődtek, elhatározták, hogy meglátogatják a remetét, hátha valami jó tanáccsal tud szolgálni. Hátha képes a jövőbe látni, és meg tudja mutatni nekik, mit tehetnek a kolostor megmentéséért.
A remete szívesen fogadta a szerzeteseket a kunyhójában, de amikor előadták látogatásuk célját, a házigazda csupán szánakozó együttérzést tanúsított irántuk.
- Igen, értem, hogy mi a helyzet - mondta. - Az emberekből kihalt már a lélek. Alig van ma már, aki a régi dolgokkal törődne.
- Tudsz-e valamit tanácsolni nekünk, - kérdezte az apát a remetét - ami segítene megmenteni a kolostort?
- Sajnos, nem - válaszolta a remete. - Azt nem tudom, hogyan menthető meg a kolostorotok. Csak azt tudom mondani nektek, hogy egyikőtök Isten apostola.

Válasz

A szerzetesek csalódottak voltak, s ugyanakkor össze is zavarodtak a remete rejtélyes kijelentése miatt. Visszatérve a kolostorba azon gondolkodtak magukban, mit érthetett a remete azon, hogy „egyikőtök Isten apostola". A látogatást követően még hónapokig foglalkoztatta a szerzeteseket, milyen jelentősége lehet annak, amit a remete mondott.
- Egyikünk Isten apostola - töprengtek. - Tényleg arra gondolt, hogy közülünk, a kolostorban élő szerzetesek közül valaki? Ez lehetetlen. Hiszen mi mindnyájan túl öregek vagyunk már, és túl jelentéktelenek is. De mi van akkor, ha mégis igaz? És ha igen, melyikünk az? Vajon az apátra gondolt? Igen, amennyiben közülünk való, úgy biztosan az apát lesz az. Ő volt a mi vezetőnk több mint egy nemzedéken keresztül. Bár az is lehet, hogy Tamás testvérre gondolt. Tamás testvér valóban szent életű, bölcs ember, és jó meglátásai vannak.
György testvérre csak nem gondolhatott, hiszen ő időnként mogorva, és nehéz jobb belátásra bírni. Bár, igaz, ami igaz, szinte mindig igaza van. Talán éppen rá gondolt a remete. Az viszont elég egyértelmű, hogy nem Pál testvérre.
Pál olyan passzív, olyan bátortalan - egy igazi senki. Ugyanakkor mindig rendelkezésünkre áll, ha szükségünk van rá. Hűséges és megbízható. Igen, lehet, hogy Pálra gondolt a remete. Az már csak természetes, hogy nem rám gondolt. Lehetetlen, hogy rám gondolt volna. Én egy átlagember vagyok. De ha mégis úgy van? Lehetséges, hogy én Isten apostola volnék? Jaj, Istenem, én nem. Én nem érhetek ilyen sokat a szemedben. Vagy mégis?
Ahogy így elmélkedtek magukban az öreg szerzetesek, kezdtek megkülönböztetett tiszteletet tanúsítani egymás iránt annak a halvány reménynek a jegyében, hogy egyikük tényleg Isten apostola. És annak a nagyon-nagyon halvány reménynek a jegyében, hogy bármelyik szerzetes maga is lehet az az apostol, akiről a remete beszélt, mindegyikük elkezdett megkülönböztetett figyelmet fordítani önmagára is.

Válasz

ivel a kolostort egy gyönyörű erdő vette körül, sokan mentek oda, hogy csöppnyi pázsitján piknikezzenek, vagy ösvényein sétáljanak, és olykor-olykor betérjenek a kis kápolnába elmélkedni. Ahogy ezt tették, anélkül, hogy tudatosult volna bennük, érezték a megkülönböztetett tiszteletnek azt a légkörét, ami kezdte körülvenni a szerzeteseket, és valósággal sugárzott belőlük, áthatva a hely légkörét. Volt valami különleges, megmagyarázhatatlan vonzereje a helynek. Nem nagyon tudták, hogy miért, de elkezdtek jövögetni az emberek a kolostorhoz piknikezni, játszani és imádkozni. Kezdték magukkal hozni a barátaikat is, hogy megmutassák nekik ezt a különleges helyet. Barátaik szintén magukkal hozták barátaikat.
Ahogy egyre több és több látogató jött, néhány fiatalabb férfi kezdett szóba elegyedni a szerzetesekkel. Egy idő után valaki megkérdezte, hogy csatlakozhatna-e hozzájuk. Aztán egy másik is. Majd megint egy újabb valaki. Néhány év elteltével ismét virágkorát élte a rend, és a remete ajándékának köszönhetően a kolostor ismét a világosság és a lelkiség pezsgő központja lett az egész birodalomban.
Néha az öreg szerzetesekhez hasonlóan feltesszük a kérdést: „Hogyan vonzhatna több gyereket az ifjúsági csoportunk? Hogyan tehetünk szert egy kis elevenségre, és hogyan növekedhetnénk mind számban, mind lelkiekben?" Lehet, hogy a válasz nálunk is abban keresendő, hogyan tekintünk egymásra. Hogyan viszonyulunk egymáshoz? Vajon mindig fitymáló megjegyzéseket teszünk egymásra, s a kritika és a negatívizmus légkörét teremtjük meg? Vagy megkülönböztetett figyelmességet és tiszteletet tanúsítunk egymás iránt?
A Jn 17-ben olvashatjuk Jézus imáját Atyjához az egyházért - érted és értem. Arra kérte Atyját, hogy mindnyájan legyünk egyek, hogy a világ higgyen. Ha törődünk egymással, és tisztelettel és szeretettel fordulunk egymás felé, akkor a világiak vonzónak, sőt érdekfeszítőnek fogják találni az egyházat. Vessünk véget annak, hogy hadakozunk és egymást megbántjuk, és legyünk egy test Krisztusban!

Válasz

Milyennek látsz másokat?
Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? - tudakolta.
- Hová való vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.
"Hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük
és igen nagy szegénységüket jószívűségük gazdagsággá sokasította. "
(2Kor. 8:2)

Válasz

Ki lehet a Messiás?

Egyszer egy kolostorra nagyon nehéz idők jártak. Csak öten maradtak: a kolostor vezetője és még négy szerzetes, akik mind 60 év felettiek voltak.
Fent a hegyekben, közel a kolostorhoz élt egy mindenki által nagyra becsült szerzetes. Így a kolostor vezetője elment ehhez a szent emberhez, hogy hátha tudna valamilyen tanácsot adni, amivel a kolostor megmenthető. A kolostor vezetője és a szent ember hosszan elbeszélgettek, de amikor a tanácsát kérték, akkor a szent embernek egy nagyon egyszerű válasza volt.
"Nem tudok neked tanácsot adni. Egyedül azt mondhatom, hogy közületek, akik a kolostorban maradtatok, az egyik a messiás, aki nagyon fontos szerepet fog játszani az emberiség felemelésében."
A vezető szerzetes visszatért a kolostorba és elmondta a szent ember üzenetét.
A következő hónapokban az öreg szerzetesek eltűnődtek a szent ember szavain.
"A messiás közülünk való?" - tette fel mindegyikük a kérdést magának.
Miután elgondolkodtak ezen a lehetőségen, egymás iránti tiszteletük rendkívüli módon megnőtt, attól a gondolattól, hogy esetleg köztük él a messiás. Egyszerre csak észrevették egymás különlegességeit, és nagyon közel kerültek egymáshoz.
Az a lehetőség, hogy valamelyikük saját maga a messiás, mindegyikük figyelmét rendkívüli módon saját maguk felé irányította. Ahogy az idő haladt, a kolostor látogatói azt vették észre, hogy a kolostorban a tisztelet és a szelíd kedvesség aurája lengi körül az öt öregembert.
Nem tudni miért, de egyre több ember tért vissza a kolostorba. Elhozták a barátaikat, és a barátaik még további barátokat hoztak.
Néhány éven belül a kis kolostor újból virágzó kolostorrá vált a szent ember ajándékának köszönhetően.

Válasz

MIT LÁT A GYERMEK?????---EZ NAGYON JÓ TANÚSÁGTÉTEL FELNŐTTEK SZÁMÁRA...
Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre hétéves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát:
- Nos, mit gondolsz erről az útról?
- Nagyon jó volt, apa!
- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
- Igen.
- És mit láttál meg mindebből?
- Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és Anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette: ,,Köszönöm, apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk."

Válasz