Még öt percet
Egy fiatal asszony üldögélt egy padon a játszótéren. Mellette egy harmincöt év körüli férfi.
- Az tt az én fiam! - mutatott az asszony büszkén egy piros pulóveres kisfiúra, aki épppen a csúszdán csúszott lefelé.
-Remek kis fickónak tűnik - mosolyodott el a férfi. . Az enyém ott ül a hintán kék felsőben - tette hozzá.
Majd az órájára nézett és odakiáltott a gyereknek:
- Kisfiam, mit szólnál hozzá, ha azt mondanám hogy indulunk?
A gyermek rögtön rimánkodni kezdett:
- Apa, csak még öt percet maradjunk, kérlek!
A férfi elmosolyodott, bólintott és a kis legény lelkesen hintázott tovább.
Eltelt a néhány perc, és a férfi felállt a padról.
- Na, most már mehetünk?
A kisfiú megint rimánkodni kezdett: Apu, csak öt perc! Csak annyit maradjunk még kérlek!
A férfi megint mosolygott és bólintott.
-Hallja, uram, maga aztán igazán türelmes apuka! szólalt meg a padonülő asszony elismerően.
A férfi hosszasan maga elé nézett, aztán igy válaszolt:
-Tudja a nagyobbik fiamat tavaly elgázolta egy részeg sofőr. Itt történt a közelben, néhány utcányira innen....Bár rettenetesen bánt, mégis igaz, hogy nagyon kevés töltöttünk együtt. Most persze bármit megadnék, hogy kaphassuk csak még öt percet vele... Megfogadtam, hogy soha többé nem követem el ugyanazt a hibát. Ő most azt hiszi, hogy kapott még öt percet a hintázásra, pedig valójában én kaptam még öt percet, hogy láthassam őt amint önfeledten és boldogan játszik. Hát ezért lát engem türelmesnek.

Válasz

H U M O R !!!!!!!!!!!!!!!!
Négy szerzetes ül egy szobában, egy bencés, egy domonkos, egy ferences és egy jezsuita, mindegyik kezében a breviáriuma, mondják az esti zsolozsmát. Egyszer csak kialszik a lámpa. Mi történik?
A bencés folytatja tovább, ő fejből is tudja az imát.
A domonkos prédikálni kezd a sötétségről és a világosságról.
A ferences köszönti sötétség testvérünket, majd fohászkodni kezd Istenhez, hogy legyen ismét világos, és egyszer csak világosság lesz.
A jezsuita közben ugyanis kicserélte a biztosítékot.

Válasz

·
Amikor megnéztem az MRI-felvételt, hideg borzongás futott végig a gerincemen — és nem a légkondicionáló miatt.
Ez ítélet volt. Tiszta. Megkérdőjelezhetetlen. Fekete-fehéren.
A kórházban néha még ma is „legendának” hívnak. Soha nem éreztem magam annak. Egy életen át érsebészeti főorvosként dolgoztam, és egy ideje hivatalosan nyugdíjas vagyok.
Negyven éven át artériákban, áramlásokban, milliméterekben gondolkodtam. Jobban ismertem az erek térképét, mint a város utcáit, amelyeken nap mint nap jártam. Megállítottam vérzéseket, amelyeket elveszett csatának hittek, és visszahoztam embereket onnan, ahonnan már mindenki más elengedte őket.
És mégis, azzal a képpel szemben először éreztem azt, hogy nem vagyok sebész.
Hanem egy ember, aki túl sokáig tett úgy, mintha mindent kézben tartana.
A páciens fiatal volt. Huszonhét éves. Egyedülálló anya. Egy kis környékbeli kifőzdében dolgozott váltott műszakban — olyan helyen, ahol a kávé sosem tökéletes, de az emberek visszajárnak, mert olcsó, meleg, és senki nem néz le rád.
Hirtelen esett össze.
Egy mondat közepén.
Egy már eleve túl nehéz élet közepén.
folyt.

Válasz

Olyan mozdulatokat tettem, amilyeneket addig soha. Olyan terekbe léptem be, amelyek szinte nem is látszanak, életfontosságú struktúrákat súrolva, amelyek nem bocsátanak meg. És mégis: minden épen maradt.
Mintha valaki ott lett volna — nem irányítani, hanem megtartani.
– A nyomás stabil – mondta halkan az altatóorvos.
A hangjában csodálkozás volt.
Nem válaszoltam. Féltem, hogy a hangom megtörné azt a nyugalmat.
Aztán vége lett.
Negyven perc, amely egyetlen hosszú lélegzetnek tűnt.
Letettem az eszközt.
– Az aneurizma kizárva. Zárunk.
Nem tapsolt senki. Nem szoktunk. De láttam egy nővér könnyeit. És egy rezidens úgy bámulta a monitort, mintha most értette volna meg, hogy a „lehetetlen” nem mindig végleges ítélet.
Alig volt vérveszteség.
Nem volt káosz.
Csak egy hajszálvékony határ átlépve.
A mosdónál levettem a kesztyűt, és belenéztem a tükörbe. Ilyen műtétek után az ember általában kiüresedik. Én nem.
Nyugodt voltam.
És szokatlanul tiszta.
Azok az öreg, egy élet által megjelölt kezek azon a napon megmentettek egy anyát.
És megóvtak egy gyermeket attól, hogy egyedül maradjon.
De én tudtam, amit tudtam.
Egy héttel később láttam őt lassan sétálni a folyosón, a lánya kezét fogva. Sírt, hálálkodott, hősnek nevezett. Megráztam a fejem.
– Nem voltam egyedül.
Ő elmosolyodott, a csapatra gondolva. És igaza volt.
Csak nem ez volt az egész igazság.
Később visszatettem azt a kis képet a fiókba. Nem bizonyítékként. Nem trófeaként. Hanem tisztelettel. Mert az ember érzi, hogy nem az övé.
A tudomány megmagyarázza, hogyan áramlik a vér, és miért tart egy klip. Sokat megmagyaráz. De nem magyarázza meg azt a pillanatot, amikor egy ember a szélén állva olyan nyugalmat talál, amely nem belőle fakad.
Talán ez marad meg végül: az alázat, hogy elismerjük, néha csak eszközök vagyunk.
És azon a napon, a műtőben, egy dologban biztos voltam: nem voltunk egyedül.
Nem zajjal.
Nem csodával.
Hanem valami csendessel.
Mint egy kéz a vállon.
Mint egy lélegzet, amely azt mondja: még nem.
Nem ma.
És azóta ezt tanultam meg: a remény nem mindig mennydörgéssel érkezik.
Néha csak dolgozik.
Két kézen keresztül, amelyek egy pillanatra olyan mozdulatlanná válnak…
mintha tartaná őket valaki.❤️ Kövess, ha szereted az ilyen apró, hétköznapi varázslatokat

Válasz

·
Nagyon érdekes hasonlat, ....érdemes elolvasni
Vajon létezik-e Isten?
Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát.
Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.
Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette: "Én
nem hiszem hogy Isten létezik."
- Miért ilyen biztos ebben? - kérdezte a vendég.
- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne
annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyermekeket?
Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni
egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.
A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol
a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni.
Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott
tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy
ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt.
Piszkosnak és kulturálatlannak tűnt.
A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát:
- Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!
- Hogy mondhat ilyet uram? - kérdezte meglepetten a fodrász.
Hiszen itt itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Éppen most fejeztem be az ön
hajának és szakállának rendbetételét.
- Nem, nem! erősködött a vendég. Fodrászok márpedig nem léteznek,
hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?
- Ah, de hát attól még léteznek fodrászok! válaszolt a mester.
- Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?
- Hát ez az! - bólintott rá a vendég. Éppen erről van szó! Isten is LÉTEZIK!
Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt?
Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon?

Válasz

Volt egyszer egy ember, aki nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy mások tudtára adja, mit gondol a vallásról és a vallási ünnepekről, köztük természetesen a Karácsonyról. Felesége viszont hívő volt és gyerekeit is Istenbe és Jézusba vetett hite szerint nevelte, férje rendszeres bántó megjegyzései ellenére.
Egy havas Karácsony estén a feleség és a gyerekek a karácsony esti istentiszteletre készülődtek. Hívták az apát, de ő persze hallani sem akart arról, hogy elkísérje őket.
„Ez a történet egy nonszensz,” mondta. „Miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a földre? Teljesen nevetséges!”
A feleség és a gyerekek így nélküle indultak útnak.
Kicsit később felerősödött a szél és a hóesésből hóvihar lett. A férfi az ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és elégedetten nézte a csendesen égő tüzet.
Néhány perc elteltével egy nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett, hogy megnézze mi adhatta a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül. Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak.

Válasz

Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként követték.
A férfi megállt és hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban kimondott saját szavai: „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!” Azután a feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre gondolt. „Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!” Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi emberek vagyunk a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen. Rájött, hogy ez a Karácsony értelme.
Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta fejében. Végre rájött, hogy miről szól a Karácsony és miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar, szertefoszlottak egy pillanat alatt. Térdre esett a friss hóban és elmondta élete első imáját:
„Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!

Válasz

"Azok a gyerekek, akik együtt kiabálták azt, hogy „tessék bejönni”, egyiknek sem volt családja."
"Egy karácsonyi emlék jut eszembe. A karácsonyi történetet próbáltuk eljátszani a gyerekekkel az egyik intézet nagy hálótermében. Azt, amikor Betlehemben a várandós Máriát és Józsefet már sehol nem tudták befogadni éjszakára, mert az összeírás miatt megteltek a házak, fogadók. Két jópofa gyerek volt a szamár, letakartuk őket pokróccal, az egyikükre ráült a Máriát alakító leányka, mellette József szerepében egy fiú.
A szobában lévő emeletes ágyak voltak Betlehem házai, tele gyerekekkel. A bibliai történetet követve azt kellett volna felidézni, ahogy Máriát és Józsefet mindegyik házból elküldik, vagy azért, mert már nem férnek be, vagy mert goromba, részeg emberek laknak ott, vagy bármi más ok miatt, majd a jelenet végén, az utolsó háznál beengedik őket az istállóba. El is kezdődött a játék, de nem tartott sokáig: már az első háznál átíródott a bibliai történet, mert ezek a gyerekek a legőszintébb szeretettel befogadták a várandós, kiszolgáltatott Máriát és Józsefet, aztán a többi házból is csak kiabált a sok gyerek, hogy oda menjenek inkább ahelyett, hogy elzavarták volna őket. Azok a gyerekek, akik együtt kiabálták azt, hogy „tessék bejönni”, egyiknek sem volt családja."
/Iványi Gábor/

Válasz

Kisgyereket keresztelnek, persze meghívják a rokonságot, a jó barátokat, nagy ünnepség készülődik a szertartás után. Tél van. Megérkezik a vendégsereg a házhoz, leteszik a bundát, kabátot, az asszonyok kisietnek a konyhába, melegíteni az ételt, sürög, forog mindenki, már páran az asztalnál foglalnak helyet, amikor valakinek eszébe jut a gyerek. Hol van? Ki látta? Keresni kezdik és megtalálják. A vastag, nehéz bundák, kabátok alatt, elkékülve, üveges szemekkel, holtan. Megfulladt. Elfelejtkeztek a lényegről, amiért összegyűltek, akit ünnepelni volt hivatott a lakoma.
Életem során többször rádöbbentem arra, hogy az emberek kihagyják Jézust a karácsonyi ünnepből. De ezzel a képpel, ami megjelenik Kodolányi írásában, annyira világossá vált az egész, hogy kétség sem maradt bennem afelől, miért nem szeretik sokan a karácsonyt. Elfelejtették Jézust. Otthagyták a súlyos, nehéz bundák alatt, nem törődve vele. Miközben csillog villog a lakás, illatozik a töltöttkáposzta, kínálja magát a bejgli, aközben az emberek zöme boldogtalan, megpróbál mosolyt erőltetni arcára, de sokszor még azt sem. És keresik a választ, hogy hova tűnt a varázs, miért van veszekedés, rossz hangulat a családban?

Válasz

Példamutató szeretet
Egy téli hideg szeles késő délután, ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette. - Mindenhol csak a gazok nőnek - mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel, nem haragosan:
- Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.
A férfi a vállát rándítva mondta:
- Én ilyent nem kértem. Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, kályhájába tüzet rakva kavargott benne a kislány mondata. - Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe.
- Virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette. A házba bevitte, és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott:
- Látom bácsi, bevitted a virágot.
- Be - válaszolta, majd elballagott.
folyt.

100_4036.JPG

Válasz