"Istennel beszélget egy ember.
- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol?
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:
- Amit most láttál, az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
- Én ezt nem értem!
- Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése, ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak."
- "Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol van itt a Földön."
/Engi Csabitól/

Válasz

ó
9ff357cmt6tgchllmtf2u3ha03013gg63
.
t6u0cg7
4
al
·
Egy nap Rúmi a piacon sétált, amikor találkozott egy koldussal, aki pénzt kért.
Rúmi megkérdezte tőle:
– Mit szeretnél?
A koldus így felelt:
– Boldogságot szeretnék.
Erre Rumi megfogta a koldus kezét, és elvezette egy közeli tóhoz.
Azt mondta neki:
– Nézz bele a vízbe, és mondd meg, mit látsz.
A koldus így válaszolt:
– A tükörképemet látom.
Rumi ekkor azt mondta:
– Most nézz bele újra.
A koldus újra a vízbe nézett, de a víz ekkor felkavarodott, és a tükörképe eltűnt.
Rúmi így szólt:
– A boldogság olyan, mint a tükörképed a vízben.
Amikor a víz nyugodt, tisztán láthatod. De amikor a víz megzavarodik, a kép eltűnik. Ugyanígy, amikor az elméd békés és csendes, megtapasztalhatod az igazi boldogságot.
Ez a történet Rúmi hitét szemlélteti a belső béke fontosságáról és a tudatosság erejéről.
Rúmi úgy vélte, hogy ha az ember belső békét és tudatosságot ápol magában, akkor megtapasztalhatja az igazi boldogságot és beteljesülést az életében.

Válasz

A kis könyv
Chilében egy tízéves kislány, Mária, mosott és főzött az édesapjára, miután az édesanyja meghalt. Az édesapa bányász volt. Mária szabad idejében eljárt egy kis evangéliumi gyülekezetbe, amiért minden alkalmat megragadott. A gyülekezet egy hegy lábánál volt Közép-Chilében, ott a kislány barátokat és vigasztalást talált. Amellett, hogy nehéz élete volt, az igazi terhet Mária számára az édesapja jelentette. Az édesanyja halála után az apa mogorva és közömbös lett. Mária fáradozásait, hogy menjen vele a gyülekezetbe, visszautasította, és amikor próbált adni az apjának egy keresztyén könyvet, amit a misszionáriustól kapott, apja elutasította, mondván, hogy neki nincs ideje ilyen badarságokra. De egy este, amikor készítette az ételt a papájának másnapra, a táskába belecsúsztatta a kis könyvet, ami Jézus szeretetéről és a megváltásról szólt.
És aznap este imádkozott:
- Ó Jézus, kérlek, segíts édesapámnak elolvasnia könyvet, hogy megtérhessen.
Aznap éjjel 1 óra 10 perckor robbanás rázta meg a kis hegyi falut, és szirénák kezdtek el sivítani az éjszakai csendben. A falusiak, beleértve Máriát is, futottak a bányához, ahol a dolgozók kétségbeesetten rohantak fel-alá: nagy bányaomlás történt. Mária apja is bent rekedt a bányában, több más munkással együtt.folytatás....

Válasz

bányában, több más munkással együtt.
A munkások ástak a beomlott törmelékben egész éjjel és másnap egész nap, próbálták megtalálni az életben maradottakat. Végül rátaláltak egy belső kamrára, ahol Mária édesapja és még hét bányász volt. Mindannyian halottak voltak: megfulladtak. De a mentőknek különös látványban volt részük. Az embereket körben ülve találták, mind a nyolcukat. Mária apjának ölében egy kis könyv volt. Az utolsó oldalon volt kinyitva. Mária apja egy kis üzenetet írt oda a lányának:
„Drága Máriám, amikor ezt olvasod, én már édesanyáddal leszek a mennyben. Elolvastam a kis könyvet, aztán néhányszor elolvastam az embereknek, miközben a mentésre vártunk. Az erre az életre való reményünk elveszett, de nem a következőre. Azt tettük, amit a könyv mondott nekünk, imádkoztunk, és behívtuk Jézust a szívünkbe. Nagyon szeretlek Mária, és egy napon hamarosan mindannyian újra együtt leszünk a mennyben.”

Válasz

Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan.
Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor a tekintete összetalálkozott a papéval, intett neki,
hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: ,,Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz.
Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta: "Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet." Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.
Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.
Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot.
"Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik."
(ismeretlen szerző)

100_4105.JPG

Válasz

Egy 16 éves fiú külföldre utazott. Mikor visszajött, a repülőtéren Édesanyja örömkönnyekkel várta. Átölelte a fiút olyan erősen, ahogy csak tudta, mert nagyon hiányzott neki. Erre azt mondta a fia: „Mama, tudom, hogy szeretsz, de blamálsz engem, ha ennyi ember előtt ölelgetsz, mintha kisgyerek lennék!” Nagyon megbántotta ezzel az Édesanyját, aki azt gondolta, a fia nem örül viszontlátni őt... 6 évvel később a fiú ismét külföldre utazott. Ekkor már 21 éves volt, de Édesanyja mégis kikísérte a repülőtérre, hogy elbúcsúzzon tőle. Ám ezúttal nem ölelte át fiát, hanem elfordult és sírva mondta neki: „Vigyázz magadra fiam!” ... Mikor a fiú visszatért, Édesanyja már nem volt a repülőtéren. Amint hazaért, egy levelet talált mamájáról egy csokor virág mellett. Kíváncsian nyitotta ki és olvasta végig. Mikor végére ért, sírva esett össze, mert élete legrosszabb pillanata volt. A levélben ez állt: „Fiam, mikor 6 évvel ezelőtt átöleltelek, az örömtől sírtam, de mikor ezeket a sorokat olvasod, én már a temetőben leszek egy koporsóban, mert meghaltam rákban... Sírtam, mikor a második utazásodnál hátat fordítottam neked, mert nem akartalak blamálni, pedig tudtam, hogy utoljára látlak téged. Nagyon szeretlek és mindig a közeledben leszek. Szeretettel, Mama.”
Mindenki, aki szereti Édesanyját, ossza meg ezt az írást!
Nincs okotok szégyellni magatok az Édesanyátok miatt, mert Ő az, aki megajándékozott Titeket az élettel!

Válasz

Van valami mélyen szívszorító abban, amikor rápillantunk egy üres székre – a helyre, ahol valaha valaki ült, beszélt, nevetett. Az üres szék nem csupán hiányt jelképez, hanem azokat az emlékeket is, amelyek egykor betöltötték.
Az emlékezés nem mindig hangos, sokszor csendes, szinte láthatatlan. Egy apró tárgy, egy ismerős illat, vagy a szék, ami most üres, mégis tele van történetekkel. Ezek a pillanatok fájdalmasak, de egyben ajándékok is – lehetőségek arra, hogy újra kapcsolódjunk ahhoz, akit elvesztettünk.
Ha egyszer odaülünk arra az üres székre, talán közelebb érezhetjük magunkat ahhoz, akit elveszítettünk. A csendben talán meghalljuk a régi szavakat, a nevetés visszhangját, a szeretet halk üzenetét. Odaülni nem a fájdalomról szól, hanem arról, hogy elfogadjuk az emlékeket, és megengedjük magunknak, hogy újra érezzük, mennyire fontos volt az a kapcsolat.
Az üres szék talán örökre üres marad, de az a szeretet, amit valaha kaptunk, mindig velünk lesz. Az emlékek, bármilyen csendesek is, újra és újra megtöltik a teret, és arra emlékeztetnek, hogy a szeretet sosem múlik el igazán. Ha meg merünk állni, és elfogadni a pillanatot, a gyász csendjében újra megtalálhatjuk a szeretet hangját.
Vigasz a léleknek

Válasz

A fáradt cipész


Péntek este volt, a hét utolsó munkanapja. János, a kisváros cipésze már alig várta, hogy bezárja a műhelyt. Egész héten görnyedt a cipők felett, és fáradtan törölte le a kezét a kötényébe.
Éppen pakolni kezdett, amikor egy kislány lépett be az ajtón. A cipője sarka félig leszakadt, és szemében kétség csillogott.
– Bácsi, kérem, meg tudná csinálni? Holnap anyával templomba megyünk, és nincs más cipőm.
János sóhajtott. Fáradt volt, és a keze is sajgott. De a kislány tekintetét látva újra elővette a szerszámait. Pár perc alatt rendbe hozta a cipőt.
A kislány boldogan köszönte meg, majd vidáman szaladt ki az utcára.
János ekkor elmosolyodott. Rájött, hogy a fáradtság elmúlik, de az apró jóság, amit másoknak adunk, megmarad.
* * *
Néha a legnehezebb pillanatban is érdemes segíteni, mert az apró tettek másoknak óriási örömöt jelenthetnek.

Válasz

Két koldus lakott az egyik falu mellett.
Az egyikük vak volt,a másiknak nem volt lába.
Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő,amelyben éltek.
A koldusok természetesen vetélytársak voltak,szüntelen haragban álltak egymással.
Amikor az erdő kigyulladt,a két koldus elgondolkozott egy pillanatra.Ellenségek voltak,még csak nem is beszéltek egymással,de ez most vészhelyzet volt.
A vak ember azt mondta a másiknak,akinek nem volt lába:egyetlen módon menekülhetünk meg,ha felülsz a vállamra.Te használod az én lábamat,én pedig a te szemedet.Ez az egyetlen útja a menekülésnek.
MEGMENEKÜLTEK

Válasz

·
Harag és megbocsátás
Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát megütötte a másikat. A megbántott megsértődött és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:
„Ma a legjobb barátom megütött engem!”
Mentek tovább a sivatagban. Egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:
„Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!”
Az a barát, aki megsértette, majd megmentette a másikat, megkérdezte:
- Mikor megütöttelek, homokba írtad, hogy megbántottalak. Most meg kőbe vésted, amikor megmentettelek. Miért?
A másik azt válaszolta:
- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse e

Válasz