Volt egyszer egy ember, aki nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy mások tudtára adja, mit gondol a vallásról és a vallási ünnepekről, köztük természetesen a Karácsonyról. Felesége viszont hívő volt és gyerekeit is Istenbe és Jézusba vetett hite szerint nevelte, férje rendszeres bántó megjegyzései ellenére.
Egy havas Karácsony estén a feleség és a gyerekek a karácsony esti istentiszteletre készülődtek. Hívták az apát, de ő persze hallani sem akart arról, hogy elkísérje őket.
„Ez a történet egy nonszensz,” mondta. „Miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a földre? Teljesen nevetséges!”
A feleség és a gyerekek így nélküle indultak útnak.
Kicsit később felerősödött a szél és a hóesésből hóvihar lett. A férfi az ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és elégedetten nézte a csendesen égő tüzet.
Néhány perc elteltével egy nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett, hogy megnézze mi adhatta a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül. Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak.

Válasz

Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként követték.
A férfi megállt és hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban kimondott saját szavai: „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!” Azután a feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre gondolt. „Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!” Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi emberek vagyunk a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen. Rájött, hogy ez a Karácsony értelme.
Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta fejében. Végre rájött, hogy miről szól a Karácsony és miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar, szertefoszlottak egy pillanat alatt. Térdre esett a friss hóban és elmondta élete első imáját:
„Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!

Válasz

"Azok a gyerekek, akik együtt kiabálták azt, hogy „tessék bejönni”, egyiknek sem volt családja."
"Egy karácsonyi emlék jut eszembe. A karácsonyi történetet próbáltuk eljátszani a gyerekekkel az egyik intézet nagy hálótermében. Azt, amikor Betlehemben a várandós Máriát és Józsefet már sehol nem tudták befogadni éjszakára, mert az összeírás miatt megteltek a házak, fogadók. Két jópofa gyerek volt a szamár, letakartuk őket pokróccal, az egyikükre ráült a Máriát alakító leányka, mellette József szerepében egy fiú.
A szobában lévő emeletes ágyak voltak Betlehem házai, tele gyerekekkel. A bibliai történetet követve azt kellett volna felidézni, ahogy Máriát és Józsefet mindegyik házból elküldik, vagy azért, mert már nem férnek be, vagy mert goromba, részeg emberek laknak ott, vagy bármi más ok miatt, majd a jelenet végén, az utolsó háznál beengedik őket az istállóba. El is kezdődött a játék, de nem tartott sokáig: már az első háznál átíródott a bibliai történet, mert ezek a gyerekek a legőszintébb szeretettel befogadták a várandós, kiszolgáltatott Máriát és Józsefet, aztán a többi házból is csak kiabált a sok gyerek, hogy oda menjenek inkább ahelyett, hogy elzavarták volna őket. Azok a gyerekek, akik együtt kiabálták azt, hogy „tessék bejönni”, egyiknek sem volt családja."
/Iványi Gábor/

Válasz

Kisgyereket keresztelnek, persze meghívják a rokonságot, a jó barátokat, nagy ünnepség készülődik a szertartás után. Tél van. Megérkezik a vendégsereg a házhoz, leteszik a bundát, kabátot, az asszonyok kisietnek a konyhába, melegíteni az ételt, sürög, forog mindenki, már páran az asztalnál foglalnak helyet, amikor valakinek eszébe jut a gyerek. Hol van? Ki látta? Keresni kezdik és megtalálják. A vastag, nehéz bundák, kabátok alatt, elkékülve, üveges szemekkel, holtan. Megfulladt. Elfelejtkeztek a lényegről, amiért összegyűltek, akit ünnepelni volt hivatott a lakoma.
Életem során többször rádöbbentem arra, hogy az emberek kihagyják Jézust a karácsonyi ünnepből. De ezzel a képpel, ami megjelenik Kodolányi írásában, annyira világossá vált az egész, hogy kétség sem maradt bennem afelől, miért nem szeretik sokan a karácsonyt. Elfelejtették Jézust. Otthagyták a súlyos, nehéz bundák alatt, nem törődve vele. Miközben csillog villog a lakás, illatozik a töltöttkáposzta, kínálja magát a bejgli, aközben az emberek zöme boldogtalan, megpróbál mosolyt erőltetni arcára, de sokszor még azt sem. És keresik a választ, hogy hova tűnt a varázs, miért van veszekedés, rossz hangulat a családban?

Válasz

Példamutató szeretet
Egy téli hideg szeles késő délután, ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette. Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette. Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette. - Mindenhol csak a gazok nőnek - mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel, nem haragosan:
- Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.
A férfi a vállát rándítva mondta:
- Én ilyent nem kértem. Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, kályhájába tüzet rakva kavargott benne a kislány mondata. - Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe.
- Virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette. A házba bevitte, és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott:
- Látom bácsi, bevitted a virágot.
- Be - válaszolta, majd elballagott.
folyt.

100_4036.JPG

Válasz

Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, várja a kis virág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, a férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette, hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva. Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett. Idős néni jött elébe.
- Jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok.
- A kislány beteg lett, kórházban van - mondta a nénike - nagymamája vagyok. A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.
- Hová-hová? - szólt egy nővér.
- Egy kislányt keresek ma beteg lett.
- Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.
folyt....

Válasz

Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából, majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta.
- Köszönöm - összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra - köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette, a temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam. Látod? Most ezt visszaadtam, már tudom, megtanultam, mi az, hogy szeretni, hogy néha meg kell állni, másokkal is törődni!

Válasz

·
A gazdag ember tükre
Egy ember, akinek a gazdagság megkeményítette a szívét,
s aki ezért szerencsétlennek érezte magát, felkereste a rabbit
abban a reményben, hogy újra rátalál az örömére.
A rabbi ezt mondta neki:
- Nézz ki az ablakon és mondd meg, mit látsz.
- Embereket látok, akik jönnek, mennek.
Azután mutatott neki egy tükröt és azt mondta:
- Nézz bele a tükörbe, és mondd meg, mit látsz.
Az ember ezt válaszolta:
- Önmagamat látom!
- Többé nem látod az embereket?
- Nem.
- Jusson eszedbe, hogy az ablak és a tükör ugyanabból az
anyagból, üvegből van; de mert a tükör hátulról ezüsttel van bevonva,
csak önmagadat látod benne, míg az ablaküvegen keresztül másokat
is látsz. Hasonlóan, ha szegény vagy, meglátod a másik embert és
együttérzel vele. Ha gazdag vagy, csak önmagadat látod.
Le kell súrolnod magadról az ezüstburkolatot, hogy újra meglásd a
másik embert és megtaláld az örömöd .

Válasz

"Istennel beszélget egy ember.
- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol?
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:
- Amit most láttál, az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
- Én ezt nem értem!
- Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése, ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak."
- "Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol van itt a Földön."
/Engi Csabitól/

Válasz

ó
9ff357cmt6tgchllmtf2u3ha03013gg63
.
t6u0cg7
4
al
·
Egy nap Rúmi a piacon sétált, amikor találkozott egy koldussal, aki pénzt kért.
Rúmi megkérdezte tőle:
– Mit szeretnél?
A koldus így felelt:
– Boldogságot szeretnék.
Erre Rumi megfogta a koldus kezét, és elvezette egy közeli tóhoz.
Azt mondta neki:
– Nézz bele a vízbe, és mondd meg, mit látsz.
A koldus így válaszolt:
– A tükörképemet látom.
Rumi ekkor azt mondta:
– Most nézz bele újra.
A koldus újra a vízbe nézett, de a víz ekkor felkavarodott, és a tükörképe eltűnt.
Rúmi így szólt:
– A boldogság olyan, mint a tükörképed a vízben.
Amikor a víz nyugodt, tisztán láthatod. De amikor a víz megzavarodik, a kép eltűnik. Ugyanígy, amikor az elméd békés és csendes, megtapasztalhatod az igazi boldogságot.
Ez a történet Rúmi hitét szemlélteti a belső béke fontosságáról és a tudatosság erejéről.
Rúmi úgy vélte, hogy ha az ember belső békét és tudatosságot ápol magában, akkor megtapasztalhatja az igazi boldogságot és beteljesülést az életében.

Válasz