·
Egy ikerpár

Egy ikerpár együtt élt egy házban egy városkában. Olyanok voltak külsőre, mint két tojás, még fiatalemberként is viccből helyettesítették egymást alkalmanként, és soha senki sem vette észre a cserét. Azonban belül nagyon eltérőek voltak. Egyikük istenfélő hívő ember lett, a másikuk pedig duhaj és fékezhetetlen emberré vált, akinek egyre több nehézsége alakult az életben, és sajnos az alkoholt sem vetette meg. Egy éjszaka a kocsmában verekedésbe keveredett és mellbeszúrt valakit, aki azonnal meghalt. Elmenekült haza és otthon kapkodva és félelemmel telve beszélte el testvérének, hogy mi is történt. Az pedig így szólt:
- Vedd le véres ruháid, vedd fel az én hálóruhám és feküdj le az ágyamba, a többit majd én elintézem helyetted.
Így is történt, és nemsokára, a rendőrök zörgettek a kis ház ajtaján, de ekkorra már a bűnös mélyen aludt. Testvére nyitott ajtót - véres ruhában - és azonnal vitték is a börtönbe. Ebben a kis városállamban úgy szólt a törvény, hogy ha valakit emberölésen kapnak és egyértelműen ő az elkövető, aki ezt el is ismeri, akkor legkésőbb egy nap múlva ki kell végezni. Így történt, hogy másnap már a bitó alatt állt a testvér, és utolsó akarataként egy néhány soros levelet írt, amit kért, hogy kézbesítsenek a testvérének.
Ez volt a levélben:
Én magamra vettem a te életed bűnének büntetését, most már neked is úgy kell élned, amint én éltem, hogy élhess.
Nagyon szíven ütötte a rossz életű testvért a testvérének önfeláldozó tette és a levél mondanivalója. Tudta, hogy igaza van meghalt testvérének, és elhatározta, hogy hálából Isten szolgálatára szánja oda addigi elvesztegetett életét.

Te helyetted is kivégezték Jézust a kereszten, elgondolkodtál már azon, mit is kellene tenned?

2011-12-24_21-06-58.jpg

Válasz

A test a lélek tükre, a lélek a test tükre
Talán ti magatok is tapasztaltátok már (én igen), hogy egy-egy túlhajszolt, stresszes vagy nehéz időszak után egyik napról a másikra megbetegszünk, rossz lesz a közérzetünk, stb. Nyilván ilyenkor nem értjük, hogy mi történik bennünk, miért jön a semmiből egy betegség, miért fáj a testünk minden porcikája. Pedig: a test a lélek tükre, a lélek a test tükre. Ahogy érezzük magunkat, amennyi időt szánunk a lelkünk ápolására és karbantartására, annyi idő alatt képes a test megálljt parancsolni nekünk. Ha beteg a lélek, beteg a test is. Ha beteg a test, beteg a lélek is. Ha nem szakítunk időt a lelkünkre, a testünk ápolására hiába fektetünk hangsúlyt. Nyomhatjuk halomszámra magunkba a vitaminokat és étkezhetünk egészségesen, ha a lelkünk nem egészséges. A betegségek jó része (ha nem az egész, legalabbis valamilyen szinten) lelki eredetű. Az elnyomott érzésektől, a ki nem mondott szavaktól, a csend hiányától betegszünk meg.
Azért (is) kiabál a testünk, mert nem tudunk megbocsátani és bocsánatot kérni.
Azért (is) kiabál a testünk, mert túlfeszített tempóban élve a mindennapokat, nem merünk szembenézni saját magunkkal.
Azért (is) kiabál a testünk, mert napi 8 óra helyett 12 órát dolgozunk.
Azért (is) kiabál a testünk, mert nem merjük megélni az aktuális érzéseinket.
Azért (is) kiabál a testünk, mert mindent magunkba folytunk.
Azért (is) kiabál a testünk, mert nem mozgunk eleget, nem fektetünk hangsúlyt arra, hogy kiadjuk magunkból a gőzt.
Azért (is) kiabál a testünk, mert nem hallgatjuk meg egymást, nem forgunk a másik ember körül.
Azért (is) kiabál a testünk, mert érzéketlenül elmegyünk a szenvedés és nyomor mellett.
Azért (is) kiabál a testünk, mert nem tanultuk meg hatékonyan kezelni az érzéseinket.
Azért (is) kiabál a testünk, mert nem szeretjük magunkat, mert nem vagyunk képesek reggelente a tükörbe nézni.
Azért (is) kiabál a testünk, mert az életünk nagy részét önmarcangolással, és "mi lett volna ha" kérdéssel töltjük.
Azért (is) kiabál a testünk, mert a lelkünk fáj, mégis képtelenek vagyunk ezt beismerni és segítséget kérni, hogy ne fájjon.
Azért (is) kiabál a testünk, mert a lelkünk bizonyos részeit jó mélyre eltemettük.
A test a lélek tükre. A lélek a test tükre. A test fáj, ha a lelkünk is fáj. A test kiabál, ha megnyomorítjuk, ha nem foglalkozunk vele. A test önmaga alá gyűr, ha a lélek nem erős (ahogy fordítva is igaz). A test jelzi, hogy elég, a lélek azonban nem mindig veszi az adást. A test időközönként megpihenne, ha hagyná a lélek. A test jól érezné magát a bőrében, ha a lélek is jól lenne a maga mindenféléjével együtt. A test nem fájna, ha mindennap legalább egyszer a lélek hálát adna a létért.
A test üzen. A lélek is. Próbáld meghallani és befogadni az üzenetet. Ne legyen túl késő...

Válasz

Plébánia Gutorfölde

Bár kórházi tartózkodásom napjainak látogatási ideje elég zsúfoltan telt és sokan felkerestek, mégis felmerült bennem a kérdés: Ezek a lelkes emberek mennyi idő múlva koptak volna el, mennyi idő múlva válunk valaki számára, akinek az élete, hétköznapjai része vagyunk, kívülállóvá, még akkor is, ha kórtermünk rózsacsokroktól zsúfolt? A munkatársi, ismerősi kapcsolat köteléke a közös érdeklődés elmúltával megszűnhet a családi kötelék ennél tartósabb. A nagyon szoros, például gyermek-szülő kapcsolat is ki van téve az időnek. A szülő elhalálozhat, a gyermek pedig szembesülve azzal, hogy nem tud eleget tenni a fokozódó ápolási igényeknek úgy dönthet, hogy intézményi keretek között gondoskodik idős szülőjéről, szakemberekre bízva őt. Előbb-utóbb magunkra maradtunk küzdelmeinkkel, kételyeinkkel, kétségeinkkel. Elfogadjuk, hogy teher vagyunk a többi ember számára és a velünk foglalkozó emberek felé úgy próbáljuk kifejezni szeretetünket, hogy próbálunk egyre kisebb terhet jelenteni nekik. Ez a magatartás egyre magányosabbá tesz, mert nem az emberi méltóság, hanem a hasznosság tudata az alapja. A másik ember csak addig érdekes, amíg hasznom van belőle. De Isten is így tekint ránk? Egyesek szerint igen. Ők azt gondolják, hogy Isten imádókat teremtett és aki nem imádja őt, az számára haszontalan. Szerencsére tévednek, mert Istent nagyon is emberszerűnek képzelik el, talán magukból indulnak ki, mert ők nem képesek imádók nélkül létezni. Istennek valójában nincs szüksége senkire, tökéletesen boldog és azért teremtett minket, hogy megossza velünk boldogságát. Betegágyunkból kifelé, a világ felé tekintgetünk sóvárgó szemmel régi ismerőseink után. Szembesülünk azzal, hogy a legjobb szándékkal is csak munkadarabok vagyunk az egészségügy gyógyító, egészségmegőrző munkájában. De lehet, sőt biztos, hogy mindeközben Isten ott ül az ágyunk mellett, teljes figyelemmel és csak az érdekli, hogy mi van velünk. Csak ránk figyel, meg akar hallgatni minket, bánatunkat, örömeinket, be akar minket fogadni és közben ránk akarja sugározni végtelen boldogságát. Ő minden nap meglátogat minket, akár hol is vagyunk, akár milyen jó, vagy rossz egészségnek örvendünk is. Ő az elfelejtett látogatónk.

Válasz

Elmegy egy bölcshöz két ember. Az egyik nagy bűnt követett el, megölt egy embert. A másik csak úgy elment. Az öreg az elsőnek azt mondta, hogy hozzon egy nagy követ. A másiknak azt mondta, hogy töltsön meg egy zsákotkövekkel és hozza oda neki.
Amikor visszatérnek a kövekkel, akkor azt mondta nekik az öreg, hogy vigyék vissza a köveket oda ahonnan hozták.Az első gond nélkül nélkül visszavitte mert emlékezett rá, hogy honnan szedte fel, a másik csak áll tehetetlenül.

Azt mondta az öreg: ez a különbség a súlyos és a kis bűnök között. A súlyos bűnre odafigyelünk tudjuk, mit tettünk, meg tudjuk bánni. A kis bűnöket jelentékteleneknek tartjuk, nem figyelünk fel rájuk, pedig a zsákban gyűlnek és gyűlnek, és egyre nehezebb a teher, miközben nem tudjuk lerakni a vállunkról, mivel elfelejtettük , vagy nem is tulajdonítottunk neki jelentőséget, nem tudjuk, mit kellene leraknunk.

Válasz

A batyu

Két ember ment együtt az úton, és mindegyik a vállán vitte a maga batyuját. Az egyik megállás nélkül haladt, le sem véve válláróla terhet, a másik azonban minduntalan megállt s letéve batyuját, leült pihenni Igen ám, csakhogy mindig újból fel kellett vennie és ismét a vállára emelni a batyut. Igy aztán az, aki le-letette a terhét, sokkal hamarabb kifáradt, mint amaz, aki egyszer sem tette le.

Válasz

„Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Remélj Istenben, mert még dicsőíteni fogom, szabadítómat és Istenemet!”

Zsolt 42,12



Férjem könyvelő egy ipari cégnél, amit súlyosan érintett a mostani válság. Mikor esténként Pat belép az ajtón, homlokán aggodalmat látok, válla a felelősség súlya alatt görnyed.

„Mi lesz, ha…?” kérdések gyötrik. Mi lesz, ha csődbe megy a cég? Mi lesz, ha nem talál más munkát? Mi lesz, ha ki kell vennünk a gyerekeket a főiskoláról, ha el kell adnunk az autót vagy a házat? A havi mérlegkészítéskor Pat kétségbeesése hónapról hónapra egyre mélyül. Sajnos, tudjuk jól, nincs egyedül.

Mindenütt válságban élnek az emberek. Nagymérvű elbocsátások, bezárások, csődbe ment bankok – sokan élnek reményvesztetten. Könnyű átadni magunkat az aggodalomnak, könnyű a férjemnek, nekem… neked?

A nehéz idők nemcsak megingatták a reményemet, de fel is nyitották a szememet arra, hogy gyakran nem a megfelelő dologban reménykedem. Néha azért kell csalódnom, mert reményemet anyagi dolgokba, pénzbe, munkába vagy talán a sikerbe vetettem.

Pál apostol mást állít, szerinte a Krisztusba vetett remény nem csal meg (Róm 5,5). És ez egy olyan ember tanácsa, akinek számtalanszor volt alkalma az elkeseredésre. Számtalanszor volt éhes, kifosztották, hajótörést szenvedett, megverték, bebörtönözték. Mégis, ahelyett, hogy elvesztette volna a reményt, bátorította a lelkét, mint a zsoltáros a fenti igeversben. Kizárólag Istenbe vetették a reményüket mindketten. Akárhogyan alakult az életük, nem csalódtak.
folyt.

Válasz

Életünk során elveszthetjük a reményt, de a reménység Istene nem veszít el minket. Ilyenkor különösen fontos, hogy erősen kapaszkodjunk a 2Kor 4,8 igazságába: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk.”

Körülvehet a baj, de nem vagyunk egyedül. Mikor a kétség csapdába ejt, jusson eszünkbe, hogy van Segítőnk, van Támaszunk. Isten a mi reményünk. Ne rettegjünk, ne gyötrődjünk, ne érezzünk bizonytalanságot, tehetetlenséget a jövőnkkel kapcsolatban. Ő megígérte, hogy megszabadít.

A reménytelenség oszladozni kezd, ha odafigyelünk Krisztus tanácsára: „Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világ sok bajt okoz nektek, de bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33). Jézus szavai szerint jöhetnek anyagi válságok, megromolhat az egészségünk, fellázadhatnak gyermekeink, meghalhatnak szeretteink – de Ő mindezt legyőzte. Krisztus nagyobb minden bajnál, ami érhet.

Most Pattel azon dolgozunk, hogy megszabaduljunk a gondtalan élet illúziójától.

Sérült világunkban nincs ilyen. A fájdalom és baj nélküli élet vágya: rossz helybe vetett reménység. Isten sosem ígérte, hogy mindig boldogok és egészségesek leszünk. Nem. Ő azt ígérte, hogy ha bizalmunkat Belé vetjük ellenséges körülmények között is, nem fogunk csalódni. Nos, barátnőm, ez egy olyan remény, amibe belekapaszkodhatunk.

Válasz

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó. Volt neki négy fia. Négyfelé húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyetértés lett volna köztük. Soha nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindennapos volt a veszekedés köztük. Családi perpatvarukból mindig csak a szomszédok húztak hasznot. Így aztán egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak is rajtuk. Bolondnak tartották őket. Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, és egyre boldogtalanabb lett.

Sokszor próbálta már elmagyarázni nekik, hogy senkinek nem használ a veszekedés, de mindhiába. Falra hányt borsó volt minden intelme, lepergett minden a fiairól, mint zsírosbödönről a víz.

Az apai jótanács egyik fülükön be, a másikon ki.

Elmegy egyszer a favágó az erdőbe fát vágni. Készít a lenyesett gallyakból egy köteget, megköti kötéllel. Feje tetején egyensúlyozva viszi a szegény öreg favágó hazafalé a rőzsét. Útközben eszébe jutott valami. Talán így visszatérítheti a fiait a jó útra. Elmosolyodott magában. Gyorsabban szedte a lábát, hogy hamar hazaérjen. Hazaérve a favágó a rőzsét kint hagyta a kertben. Fiai még nem érkeztek haza. A favágó izgatottan várta őket. Mikor a nap lebújt a hegyek mögé, a madarak fészkükbe bújtak, és előbukkant a hold, a favágó fiai egymás után értek haza. Alighogy megvacsoráztak, hivatja őket az apjuk.

Odamegy a négy fivér. Kérdezik:

- Mi az, apánk?

Erre a legidősebb fiának szól a favágó:

- Törd csak, fiam, kettőbe ezt a rőzsét!

Odalépett erre a legidősebb a köteghez, és megpróbálta kettétörni. Persze nem sikerült. Hogy is sikerült volna! Megszégyenülten ment vissza az apjához:

- Nem megy ez nekem, apám.

A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiúnak:

- Most te próbáld meg, fiam, törd csak kettőbe ezt a rőzsét!

Ő is megpróbálta. Pont, mint a bátyja, ő is kudarcot vallott. Lógó orral ment vissza az apja elé. Így próbálta meg a harmadik meg a negyedik is. Egynek sem sikerült. Mind csüggedten ültek le a földre.

Fölállt akkor mosolyogva az öreg favágó. Kicsomózta a kötelet, amivel körülkötötte a rőzsét. Széthullottak a gallyak. Mondja akkor a fiainak:

- Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat!

Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik egy-két gallyat, és azon nyomban eltöri. Nagy büszkén állnak apjuk előtt. Szól a favágó:

- Látjátok, míg össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni. Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind. Épp így győz le bármilyen ellenség titeket külön-külön. De ha együtt maradtok, összetartotok, nincs, aki legyőzne titeket.

Végre megértették apjuk intelmét a favágó fiai. Minden ellenségeskedéssel felhagytak ezek után. Békében és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Válasz

Aki megvall engem…
- Na, fiúk, ki akar jönni? Ki fogadja el azt a nagyszerű meghívást? – kérdezte Kovács osztályfőnök mosolyogva.

Csak úgy repültek a kezek a levegőbe.

- Természetesen mindnyájan – fordult Kovács tanár úr a mellette álló férfihez, aki mint egy nagyobb tanszergyártó cég képviselője az iskolákat látogatta. – Ki is tudna nemet mondani egy ilyen kínálatra: ingyen mozilátogatás, utána óriási adag fagylalt a Vár Szálló teraszán.

- Ott középen az uraságok között azonban ül valaki, aki nem jelentkezett, úgy látszik, ő nem lelkesedik túlzottan a meghívásomért – mondta az ügynök.

Igen, Henrik ott kuksolt dobogó szívvel a székén. Ő volt az egyetlen, aki nem emelete fel a kezét. Pedig de szívesen ment volna a fagyizásra! Szülei szegények voltak, apja már régóta munkanélküli. Most az egyszer igazán jóllakhatna fagylalttal! Csakhogy ehhez az első lépés: a mozi. Oda pedig Henrik nem akart többé menni. Ezt megtérésekor megfogadta. Épp eleget járt azelőtt, szenvedélyes mozilátogató volt, és hogy megzavarták, felkavarták a filmek! Nem, oda nem megy többé! Még akkor sem, ha a mai darab többé-kevésbé ártatlannak látszik.

Válasz

- Erdős Henrik, te nem jelentkeztél. Miért? - kérdezte az osztályfőnök.

Henrik felállt lehajtott fejjel, de nem válaszolt. Minden arc felé fordult.

- Gyere ki ide előre, fiam. – kérte a tanár.

Henrik megállt a két férfi mellett, és szíve majd szétpattant a heves dobogástól. Hogy tudná megmondani az igazságot? Kinevetnék. És mégis, Urát és Megváltóját nem szabad, nem akarja megtagadni. Végül így szólt:

- Én… én elhatároztam, hogy nem járok többé moziba. Megfogadtam… az Úr Jézusnak.

Kovács tanár úr csodálkozva nézett rá. Még nem ismerte nagyon az osztályt, hiszen csak néhány napja vette át. Ezért csupán annyit mondott:

- Akkor ma délben átmész a harmadikba, és részt veszel a műhelygyakorlaton.

A gyár képviselője, Szabados úr, nem szólt semmit. Egyre Henriket nézte, aki most felemelt fejjel visszament a helyére. Utána viszont megkérdezte az osztályfőnöktől:

- Ki ez a fiú?

- Ó, eddig nem figyeltem fel rá különösképpen. Szorgalmasan, rendesen dolgozik. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen különc nézetei vannak. Rendezett szülői házból való, sajnos, édesapja pillanatnyilag munkanélküli, mint sokan mások, akik az építészetnél dolgoztak.

Szabados úr elbúcsúzott Kovács osztályfőnöktől, és nagyon elgondolkodva hagyta el az iskolát. Henrik hazaérve édesapját a kertben dolgozva találta.

- Van már valami, Édesapám? – kérdezte szorongva.

- Nem, Henrik, még mindig semmi.

Apja felegyenesedett, az ásót erősen a földbe nyomta, és bátorító tekintettel nézett a fiára. Nem szabad a reményt elveszíteni!

Anya a konyhában készítette az ételt, és Henrik csendben figyelte. Az asszony észrevette, hogy a fiút valami foglalkoztatja, aki végül el is mondta iskolai élményét.

- A befejező fagyizásnál szívesen ott lettem volna – vallotta be őszintén.

- Elhiszem, fiam. De ha meggondolod, milyen kicsiséget adtál fel Jézusért ahhoz képest, amit Ő tett érted…?

Válasz