Igazi szinodális ünnep a mai, mert a szeplőtelen fogantatás dogmájának kimondása (1854) a népi jámborság, a liturgia és a teológia együtt haladásának gyümölcse. A Tanítóhivatal bátran szakított a 19. századi racionalizmus és pozitivizmus ideológiai diktatúrájával, amikor a kegyelem elsőbbségét hirdette meg. Így a történeti tanúság rávilágít arra, hogy a szinodális út rombol, ha arra fókuszál, hogyan lehet a hitet eladhatóvá tenni, viszont éltet, ha mer a hit misztériumainak kútjába tekinteni, mert annak tükrében az ember Istentől ráruházott lényegét látja meg. A szeplőtelen fogantatás tanában az előző nemzedékek ugyanis az ember misztériumát ismerték fel, hiszen az kimondja: Mária, Anna méhében való természetes foganásakor, nem örökölte az Isten iránti bizalmatlanság terhét; Isten megőrizte őt olyannak, mint amilyen Ádám és Éva volt a bűnbeesés előtt. A bűnnek tehát nincs végérvényes diadalma a teremtmények felett, az emberlét nem teljesen azonos a bűnös léttel: a bűn sebe nélkül fogunk teremtményként élni a mennyben, amit a teremtmény Mária állapota reménycsillagként jelez.

Az Atya mindezt Fia által vitte végbe. Jézus az új Ádám, aki az emberiség nevében kimondott elfordulás után az egész emberiség nevében kiáltotta: Kezedbe ajánlom lelkemet. És ahogy Ádám bukása elővételeződött Éva elesésében, úgy az új Ádám igenje már jelen van a Szűzanya szavában: történjék velem a te igéd szerint. Így lesz Mária ÉVA helyett ÁVE – Istennek az emberhez beköszönő szava: megváltottságod beteljesedésében te is ilyen leszel. A Szeplőtelen az Egyház képe. Az Atya ugyanis az idők teljességében az új és sértetlen Ádám mellé új és sértetlen Évát rendelt, aki az Életet hordozta, majd a minden nép számára Életet hordozó Egyházzal is oly szorosan kapcsolódott össze, hogy az szent, nem tagjainak tökéletessége, hanem a Főnek megszentelő ereje miatt. Mint ahogy templomaink terét – sokszor esetlenségük ellenére is – az eucharisztikus jelenlét teszi szentté. Krisztus szüntelenül árasztja kegyelmét, hogy tisztára mossa ezt a Testet, amely az isteni cselekvés által így ugyancsak kegyelemmel teljes lesz.

E hitvallásban támaszt ad a ferences rend és benne a dogmát megalapozó Boldog Johannes Duns Scotus krisztológiája, amely szerint a Fiú a bűnbeesés nélkül is megtestesült volna, mert az Atya általa, benne és érte teremtett mindent, ő a teremtés célja. Ebben a perspektívában a mai ünnepen a Szűzanyát úgy látjuk magunk előtt, mint akit azért őrzött meg az Atya a bűntől, hogy a Fiú olyan helyen vehessen szállást, mint amilyennek neki az univerzumot eredetileg előkészítette; Mária vele való egységén és szeretetén keresztül pedig már emberségében is megtapasztalhassa, hogy a megtisztult emberiség miként fogja szeretni és szolgálni őt a mennyben.

Potuit, decuit, ergo fecit – megtehette, illett, hogy megtegye, tehát megtette – olvastam diákkoromban nap nap után az esztergomi ferences templom sekrestyeszekrényén lévő Duns Scotus-szobor feliratát. Akkor a kép és az atyák magyarázata vésődött belém, mára ez reménnyé érlelődött bennem: Isten megteheti, hozzá ez a stílus illik, tehát az én sebzett természetem is helyreáll benne – ami már el is kezdődött a keresztséggel –, és beteljesedik, ha együtt haladok vele.

Magyar Kurír