Sokan hangoztatják, hogy a kereszténységnek befogadónak kell lennie, hiszen Krisztus is egy asztalhoz ült a vámosokkal és a bűnösökkel, megbocsátott a házasságtörő asszonynak, hirdette a Mennyei Atya szeretetét minden ember iránt. A nemrégiben meghirdetett szinodális folyamat is – úgy tűnik – ezt a gondolatot erősíti: mindenkit meghallgatni, nagyobb teret adni az Egyházban a világiak, a nők, a szegények hangjának, a bennük levő isteni kegyelemnek, karizmának.

Szent Ignácnak tulajdonítják a mondást, hogy ő inkább választhatná üdvösségének bizonytalanságát a lelkek üdvének szolgálatában, mint a biztos üdvösség érdekében az azonnali halált. A lelkekért magát felemésztő pásztor alakja áll előttünk, akinek nem közömbös mások üdvözülése, és abban fedezi fel maga számára az örök életre jutás útját, hogy az üdvösségre vágyakozva szolgálja az emberek Krisztushoz tartozását.

Szent Péter, Ravenna püspöke a legendák szerint méltán vette fel a versenyt a birodalom többi nagy egyházfiával. Templomokat épített, de leginkább aranyszavú volt, mégpedig nagy bölcsességgel: negyedóránál hosszabban nem szólt, figyelembe vette a nyári melegben a nép befogadóképességét, nagypénteken nem prédikált, mert eltemették a Szót.

Három alkalommal beszélnek az evangélisták a testvérekről. Az első találkozást, amikor Jézus Márta házában járt, Szent Lukács beszéli el. Jézus tanítványai kíséretében úton volt, és betértek Betániába, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őket a házába. Márta húga, Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait.

A szent testvérek csapatában az Istennek adott lélek hármas Istenhez kapcsolódását fedezhetjük fel: Márta, aki tevékeny, Mária, aki figyel, Lázár, akit Isten képessé tesz.

János evangélista a kenyérszaporításkor új Mózesként mutatja be Jézust: fölmegy a hegyre, kenyérrel táplálja vándorló népét. A zsidó hagyományban a tóra az a kenyér, aminek belénk kell épülnie, mint a tápláléknak, ahogy Jeremiás is szívünkbe írt törvényről beszél próféciájában, ami által Istenük leszek és ők a népem.

János evangélista a kenyérszaporításkor új Mózesként mutatja be Jézust: fölmegy a hegyre, kenyérrel táplálja vándorló népét.