2005 nagypéntekén, március 25-én a Szentatya már nem tudott személyesen jelen lenni a Colosseumban tartott keresztúton, a hagyományos római Via Crucison.

A második világháború alatti katolikus szellemi élet talán legérdekesebb epizódja játszódott le 1943.

A szent negyven nap kezdetén a kegyelem idejeként tekintettünk a nagyböjtre, s most ismét elénk idézi az Egyház: minden kegyelem, szabadulás és közbenjárás forrása az az egyetlen és örök áldozat, amely a kereszten ment végbe, és amely számunkra a szentmisében válik újra jelenvalóvá.

Jean Vanier írja, hogy minden betegség mélyén a szeretet hiánya van. A legtöbb szenvedélybetegséget vissza lehet vezetni életünknek arra a pontjára, ahol nem szerettek bennünket. Tény az is, hogy a szeretetnek vannak vámszedői: a prostitúcióban, a narkotikumokban, de még a vallási dolgokban is.

A több mint három évtizeddel ezelőtt történt rendszerváltás merőben új kihívások elé állította az Egyházat. Szélesre tárultak a lehetőségek kapui. A szó szoros értelmében megnyíltak a börtönök, az iskolák és az egyetemek ajtajai, valamint számos sajtóorgánum számított az egyháziak megjelenésére.

Keleten a legrégebbi időktől az egyik legnagyobb ünnep (Örömhírvétel; a legszentebb Istenszülő örömhírvétele néven), Rómában a keleti származású I. Sergius pápa (687–701) honosította meg Annuntiatio Domini (az Úr hírüladása) néven. 692-ben említik először, amikor a Trullai Zsinat helyesnek ítélte nagyböjtben való ünneplését – valószínűleg ekkor már hosszú ideje a jeles napok sorába tartozott.

Isten Lelke a vizek fölött lebegett, s a Lélek ma Máriára száll, hogy azután a Fiú ki- és rálehelhesse Lelkét a világra. Pünkösdkor a Lélek kiáradásával megszületik az Egyház, s ebben a folyamatban a Szent Szűz átengedi az apostoloknak és utódaiknak legszemélyesebb anyai tapasztalatát: a Lélekben való részesedést, a Fiú testet öltését, s a kereszt titkánál való tanúságát, hogy Jézus tanítványai a Mester rendelése kapcsán mindezeket jelenvalóvá tehessék az Eucharisztiában.

Halála napján is Istenhez fordult: „Uram, Királyom!