Isten Lelke a vizek fölött lebegett, s a Lélek ma Máriára száll, hogy azután a Fiú ki- és rálehelhesse Lelkét a világra. Pünkösdkor a Lélek kiáradásával megszületik az Egyház, s ebben a folyamatban a Szent Szűz átengedi az apostoloknak és utódaiknak legszemélyesebb anyai tapasztalatát: a Lélekben való részesedést, a Fiú testet öltését, s a kereszt titkánál való tanúságát, hogy Jézus tanítványai a Mester rendelése kapcsán mindezeket jelenvalóvá tehessék az Eucharisztiában. És amiként az angyali üdvözlet Máriája megmaradt szűznek, bár elnyerte az anyaságot, ugyanezt állítjuk Krisztus testéről, az Egyházról is. Tiszta, mert Krisztus testének feláldozása árán visszakapta tisztaságát, anya, mert a keresztségben általa születnek meg a lelkek az örök életre, az Eucharisztia elfogadásával pedig helye az Ige köztünk lakozásának.

Március 25-e van, amit Tertullianus (Kr. u. 150 körül – 220 után) a kereszthalál, mások a teremtés napjaként jelölnek, a III. századi források pedig ekkorra helyezik az angyali üdvözlet napját. Ezeknek az ünnepeknek az összekapcsolása szemlélteti, hogy az első századok Egyházában ugyanannak az életadó szeretetnek a megnyilatkozását látták a teremtésben, a megtestesülésben és a kereszthalálban, s hogy ennek következményeként és kronológiailag is az annunciáció ünnepe a forrás Urunk születésnapjának meghatározásában, s nem egy pogány ünnep „megkeresztelése” a viszonyítás.

A Szűzanya az angyali üdvözletkor kimondott szavával egyszerre mond igent teremtményi voltára, Gyermekére, a Fiú igenjéből részesedve pedig a kereszt titkára. Lukács evangéliumában Mária szüntelenül érzi végességét, azt, hogy meghaladja őt a titok, amit az angyal látogatása közöl, s amire emlékezteti Erzsébet szava a látogatáskor. A keresztény hagyomány a hétköznapnak és a misztériumnak ezt a találkozását az ábrázolásokban is megjeleníti, mert a klasszikus művészetben Mária az angyal érkezésekor éppen fon, varr vagy imádkozik a szobájában: abban az élettérben, ahol van, megőrzi nyitottságát a ki nem gondolható, el nem mondható titok befogadására, és ezzel mintegy mindnyájunk elé éli, mindannyiunk nevében beteljesíti a teremtés okát és logikáját: legyen(ek), aki(k)nek a Szentháromság odaadhatja magát, a fiak igenjében visszhangozzék a Fiú idő előttől szóló igenlő szava.

A nagyböjt idejét éljük, amikor tekintetünk már egyre inkább a Golgota titkára irányul, ahol majd a sír úgy rejti őt, mint egykor az anyaméh, hogy a Lélek által feltámadjon, miként a Lélek működése volt jelen megtestesülése titkánál is. Mária fogadja Jézust a világba érkezésekor, és ő helyezi sírjába, adja át az Atyának. Ebbe a titokba von be bennünket is az Egyház, amikor az Üdvözlégy imádkoztatásával odavezet minket, teremtényeket a megtestesülés hajnalához, majd rábízza mindennapjainkat és halálunk óráját a Szent Szűz anyai oltalmára.

A ferences hagyomány hosszú évszázadokon át szorgalmazta, hogy a hívek a reggel, délben és este megszólaló harangszóra imádkozzák az Úrangyala imádságot, mert a kezdetben ott a vég, hiszen a megtestesülés csodája, miközben megérinti szívünket, már átfogja halálunkat, mert kínszenvedése és feltámadása által a feltámadás dicsőségébe vitetünk – miként ezt elénk állította a Teremtő, Mária példájában.

Magyar Kurír