JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

Életfája /szép történet/

2 órája | schrancz Erika | 0 hozzászólás

Egy kis falusi kórházban feküdtem megőrzésen — egy régi, fából épült épületben, néhány szobával, ahol a levegő gyógyszerszagú és meleg volt.Bent csend uralkodott, puha, otthonos csend.A falu kicsi volt – mindenki ismert mindenkit, és mindenki ismert engem is.Három éve tanítottam ott, és azóta a gyerekek és a szülők is a szívemhez nőttek.

Most pihentem, könyvet olvastam, beszélgettem a szobatársaimmal. Mindenki azt mondta, hogy fiút várok.Én nem vitatkoztam.Tudtam, hogy lány lesz.Fekete haja, barna szemei lesznek.Egy éjjel láttam egy hullócsillagot, és abban a pillanatban tudtam — ő már velem van.

Egy nap a kórházban nyugtalanság támadt – súlyos beteget hoztak be.„Ne aggódjanak,” legyintett a takarítónő. „Nem fog meghalni. Olga van vele. Olgával senki sem hal meg.”

Olga — a nővérünk. Sovány, törékeny, de gyors, hangos és hatalmas szívű.Nem járt, hanem rohant, parancsolt, szidott, segített, vigyázott.És ha beszélt, az emberek hallgatták, mert minden szava mögött ott lüktetett az élet.Néha bejött hozzánk beszélgetni. Szerette hallgatni a történeteinket – mi, városi nők, mintha más világból jöttünk volna. Ő is menekülni vágyott. Elmesélte, hogy van egy főhadnagya a közeli laktanyában, aki talán egyszer elviszi innen.Bólintottunk és hittünk neki – mert hinni akartunk.

Olgáról azt beszélték, hogy amíg ő van szolgálatban, senki sem hal meg.Mintha a saját életéből adott volna azoknak, akik már elfogytak.Volt, aki csodával határos módon felépült.Ő tudta, kinek jött el az ideje, és kinek nem.

Két hónappal később, éjfélkor újra bevitték a kórházba. Megindult a szülés.A második terhességem volt. A huszonhatodik hét.Tudtam: a kislányom nem fogja túlélni.Az orvos otthon maradt. „Nincs értelme, úgyis elvetél,” hallottam a telefonban.A szülésznő — volt tanítványom anyja — suttogva beszélt vele az öreg, recsegő készülékbe:

— Mekkora a tágulás?— Négy és fél ujj.— Összehúzódások?— Percenként.— Akkor nem megyek. Oldd meg.

A szülésznő behozta az infúziót, és nem nézett a szemembe. Nem volt szabad ágy — a folyosón feküdtem.Tudtam mindent, de nem tudtam elfogadni.

— Ki van ma éjjel szolgálatban?— Olga.

Egy pillanatra fellobbant bennem a remény.Aztán kicsapódott az ajtó.

— Miért nem ébresztettél fel azonnal?!— Minden percben jönnek az összehúzódások!— Nem a te dolgod! — kiáltotta Olga, és odarohant hozzám.

Megnézte az infúziót, és halkan mondta:— Már nem tehetünk semmit. Imádkozz.

Nem tudtam, hogyan.De megfogtam a kezét — az utolsó szálat, ami az élethez kötött.

— Imádkozz a Szűzanyához, kérd, hogy mentse meg a gyermeked. Lehet, hogy nem segít — de néha csodák történnek. Én is imádkozom veled.

Nem hittem a Szűzanyában.Olgában hittem.

— Nem tudok imádkozni, — suttogtam.— Ismételd utánam, — mondta, és megszorította a kezem.

Egész éjjel kéz a kézben imádkoztunk.Nem kértem, hogy éljen. Csak azt, hogy még ne szülessen meg.És megfogadtam: ha életben marad, Máriának fogom hívni.

Hajnalra a fájdalom elcsendesedett.Reggel nyolckor megérkezett az orvos.— Mikor vetélt el?— Nem vetélt, — mondta a szülésznő. — A szülés leállt.

Ilyen nincs.De Olgával a halál megáll.

Öt év múlva elköltöztem a faluból. Tizenöt évvel később találkoztam régi tanítványaimmal a városban.— Emlékeztek Olgára? Elment a főhadnaggyal?— Igen, hozzáment.— És… tényleg senki sem halt meg, amíg ő ott volt?— Senki…

Lehajtották a fejüket.A férfit áthelyezték. Olga elindult utána.Bement a postára egy levélért, sietett a kórházba, megcsúszott a jégen — és eltörte a nyakát.

A barna szemű lányom neve Mária.Azt hiszi, a nagymamákról kapta a nevét.De én tudom — arról az éjszakáról kapta, és arról az asszonyról, aki nem engedte, hogy a halál győzzön.

Talán a világ is azért marad fenn, mert vannak még Olgák — akik harcolnak, amikor már senki sem hisz a csodában.

Szerző: Szvetlana Komarova

Címkék: