Az Egyház Péter utódának vezetésével végzi munkáját, és Jézus segítségét újra és újra megtapasztalja. Jézus szavára telik meg a háló, Jézus várja a munkálkodásból visszatérő övéit. Ma is megtapasztalhatjuk Jézus segítő erejét, ma is Péter utódának vezetésével hirdeti az Egyház a feltámadás örömhírét. Az igehirdetés munkájába hív minket is Jézus, saját testével táplál, kegyelmének erejét adja.

Nem könnyedén állítjuk, hogy szeretjük Istent és Jézust, a Fiút, akiről hisszük, hogy az Atya fönségében él. Hogy Övének valljuk magunkat, az még több és még kevésbé magától értődő. Ha Jézusénak vallom magam, azt vallom, hogy elismerem: megfeszítették, eltemették és halottaiból föltámadott. Ha azt mondjuk, hisszük ezt, belőle valódi, személyes, életre szóló következményeket vállalunk. Amikor sokan félreértik Jézust, Péter vallja: "Tenálad vannak az örök élet igéi!" A Föltámadott már nem kérdi a hitéről, hanem csak a szeretetéről -- háromszor... Hányszor kell Neki minket kérdeznie?

Amikor az ötvenes években betiltották a szerzetesrendeket, a testvérek nagy előnyben voltak a papokkal szemben. Volt egy szakmájuk. Akárcsak Simon Péternek és a többi tíznek. Mi sem természetesebb, hogy a Messiás vélt elvesztése után Péter, a mesterember, visszatér a szakmába: „Megyek halászni.” És a többi vele ment. Jézus azonban nem felejtette el, hogy ezt az embert emberhalásznak szánta. Utánament, és emlékeztette. Természetes környezetébe, szűkebb hazájába. Jézus türelmes pedagógus.
A feltámadás nem színpadi mutatvány, nem látványos. Mindennapi életünkben fedezhetjük fel. A történet tanúsága szerint ezen a téren sem mindenki egyforma gyors felfogású. János, aki úgy mutatkozik be, hogy a „tanítvány, akit Jézus szeretett,” elsőnek ismeri fel, hogy a különös „idegen,” aki hozzájuk szegődött, valójában az Úr. Pedig az esemény, amellyel Jézus felfedte önazonosságát, Péter hivatástörténetének kulcsjelenete. Jézus Péter kedvéért ismétli meg a csodálatos halfogást,amellyel egykor meghívta Pétert, de János érti meg elsőnek a jelet. Miért? Talán épp azért, mert nagyon szeretett. És hogy efelől ne legyen kétségünk, a történet ismert folytatásában Jézus háromszor megismételteti Péterrel, hogy mennyire szereti Urát. Sőt, még azt is el kell mondania, hogy jobban szereti őt, mint a többiek. Végső soron a hit is a szeretet függvénye. Ha szeretsz, hiszel is. Ha hiszel, szeretsz is. És – a gyakorlatiasabbak megnyugtatására – ez nincs szakmai sikered rovására. Sőt: a legjobb fogást a hívő teszi.

Húsvét 3. vasárnapja

Jn 21,1-19

A nagy fogás

A galileai halászok különösen gondolkodtak. A nagy élményeket átélt embereknek vissza kellett lépni a hétköznapi valóságba. Azt kellett csinálniuk, amit azelőtt csináltak. Halásztak. Különös, hogy a csodatevő Jézustól soha nem kértek életük megkönnyítésére csodatételeket. Nem lettek tehát szerencsésebb halászok, mivel Jézust követték. Úgy küzdöttek a megélhetésért most is, mint azelőtt. A Galileai tenger, amely nem túlságosan nagy tó csupán nem egy könnyen adta meg magát.

Persze aki ezt a szerencsés halfogás történetét olvassa, hamarosan rá kell jönnie, hogy nem hencegő halászok nagyzoló történetével áll szembe, hanem más is található ebben a az elbeszélésben. Azt is furcsállhatja valaki, hogy ezt a történetet, a már éppen befejezés előtt álló evangélium végére illesztették, pedig első látásra jobban illenék a feltámadási történet előtti fejezet valamelyikébe. Persze a történetben ennél több furcsaságot is találunk.

Csak itt sorolja fel az apostolokat János evangélista, de nem tizenkettőről, hanem csak hétről beszél. A történet magában áll, nem kötődik előzményekhez, nem tudjuk, mikor tértek vissza az apostolok Galileába. A történet főszereplője Péter és a szeretett tanítvány, valamint természetesen Jézus. A történet jelenetei önálló egységeket alkotnak és a köztük lévő összekötő szöveg az elbeszélést lassacskán más összefüggésbe helyezi, a halász történetként induló elbeszélés egy Jézus jelenés elbeszélése lesz.

Péter, aki egyszer már megkapta a megbízatását „emberek halásza leszel”, most mégis a tengeren indul halászni. A többiek vele mennek, mintha kialakult volna már egy Péter vezette közösség. Az sem világos a történetből, hogy ez a halászat azt jelentené, visszatértek az apostolok eredeti foglalkozásukhoz, vagy ez valami rendkívüli esemény volt, hogy annyi év után újra próbálkoznak a régi mesterségükkel. A halászok erőlködése ezúttal semmilyen eredménnyel nem járt. A feleslegesen dolgozó csapatot Jézus szólítja meg, mint valami éhes koldus: „Fiaim nincs valami ennivalótok?” Feltehetően még bosszantotta is őket ez a kérdés, amely egy ismeretlentől érkezett. De értetlen, hogy miért követik a tanácsát és vetik ki a hálójukat „jobbra” és be is következett a nagy fogás. A leltár szerint 153 nagy hal, aminek a számában kételkedhetünk, de a fogás nagyságát jól leírja. Azonban a váratlan halfogás hatása sem maradt el. Úgy gondolta Péter, ilyen különös tanácsadó, ekkora eredménnyel, nem lehet más csak a feltámadt Úr. Az biztos, hogy nem koldus, és nem az ő fogásukból akart jóllakni, mert amikor partra értek az ismeretlen már halat sütött izzó parázson és kenyere is volt. Jézus hívja meg őket enni. Nem merik kérdezni Jézust, de a megilletődött néma vendégek tudják kivel is találkoztak. Ennek bizonyságát a következő jelenet írja le, hiszen a búcsúzó Jézus megbízásokat oszt Péternek a főhatalmat, Jánosnak megjövendöli a hosszú életet. Elindul tehát az egyház működése. És talán ezt akarja leírni a szerző ezzel az elbeszéléssel.

Egy hétköznapi történet, nem mindennapi következményekkel. Van ilyen. Legalább is a hívek átélnek ilyen történetet, az egyházat olyanok alkotják, akiknek van ilyen, vagy olyan történetük az Istennel. Amikor a hittan a tananyagból személyüket motiváló ismeretté válik. Azt is mondhatnám, az emberi személyiség és a hit fejlődésének az a története, amikortól kezdve nem csak családot, házat, karriert, hanem életet akarunk építeni. Olyan életet, amely ugyan itt kezdődik, de az Isten országába is folytatódik. Olyan életet, amely nem elcsigáz, hanem egyre jobban az élet leglényegesebb dolgára irányítja figyelmünket.