Benkő atyát 1996-ban ismertem meg. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy öt évvel később a jezsuita rendbe lépek és ő lesz az, aki jezsuita életem első szakaszának felelőse lesz, mint novíciusmester. Valószínűleg ő sem gondolta, hogy még ilyen feladat vár rá. Az első benyomásaim 1996-ban az akkor épp Rómából, a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztőségéből hazatért Benkő atyáról nagyon pozitívak voltak. Egy olyan jezsuitát ismertem meg benne, aki érdeklődéssel, és idős kora ellenére is állandó tanulékonysággal tekintett a világra. Akkoriban olaszt tanultam és arra készültem, hogy egyházmegyés elöljáróim Rómába küldjenek teológiai tanulmányokra. Egyik nap Benkő atya a következő kéréssel lepett meg: „Épp olvasok egy olasz tanulmányt a rovarokról, s szerepel benne egy kártevő, amelynek nem találom a szótáramban a magyar nevét. A te iskoládban biztos van jobb szótár. Nem tudnál utánanézni?” Valóban, akkoriban, az internet világának a kezdetén, még jobban rá voltunk utalva az iskolai könyvtárakra. A Studio Italiában volt belőle. Így szereztem meg neki a „cigaraio” magyar nevét, amely nem csak dohánygyári munkást, hanem szivarsodró eszelényt vagy szőlőeszelényt is jelent.

Ez az érdeklődés az ember és a teremtett világ iránt Benkő atya jezsuita hivatásának egyik állandó forrása volt.

Paks, Pécs, Róma, Leuven

Benkő atya Pakson született 1920-ban, vidéki polgárcsaládban. Családi nevét, a Geyert, később változtatta Benkőre. Paksi származására mindig büszke volt. Valahányszor átutazott közülünk valaki Pakson, nem feledkezett el megemlíteni neki: „Átmentem a szülővárosodon és megemeltem a kalapom a tiszteletedre.” Paks után Pécs következett, a jezsuita Piusz Gimnázium, amely hivatása születésében nagy szerepet játszott. Sokszor emlegette az iskola akkori igazgatójának, Tüll Alajos atyának egy prédikációját, amely diákként valahogy megvilágította számára az utat: jezsuitának kell lennie. Így lépett be érettségi után 1938-ban a rend budai újoncházába, a Manrézába. A két első próbaév, a noviciátus vége meglepetéssel szolgált számára. Novíciusmestere úgy találta, hogy a rendújonc nem elég eltökélt hivatásában, ezért későbbre halasztotta fogadalomtételét. Édesapja, aki épp akkoriban vett részt a Manrézában egy férfiak számára számára szervezett lelkigyakorlaton, megdöbbenve kérdezte: „Mi van veled, mit csináltál?”

A dolgok azonban hamarosan rendeződtek, s a fiatal Benkő követte a szokásos rendi képzést. A kassai filozófiai tanulmányok elvégzése után egyenesen a szegedi teológiára került, amit azonban a háború 1944-ben megakasztott egy időre. 1946-ban több magyar jezsuita tanuló rendtaggal együtt Rómába küldték, hogy tanulmányait ott fejezze be és felsőbb fokozatot szerezzen valamilyen szakterületen. Ez a kiutazás még nem képezte részét a fiatal jezsuiták tömeges titkos kimenekítésének. Indulása tehát legális lett volna, mivel az útlevelet megkapta. Nem kapott viszont az útlevél mellé orosz kiutazó „vízumot”. Ennek hiányában illegálisan kellett átlépnie a határt. Ausztriában aztán fabrikáltak valamiféle orosz pecsétet az útlevelére, hogy el tudja hagyni az orosz megszállási övezetet. Élete egyik legizgalmasabb percének tartotta az orosz ellenőrzést a Róma felé tartó vonaton, amely végül is nem fedezte fel a krumplipecsét eredetét.

Rómában szentelték pappá 1947-ben. Az örök város azonban csak átmenet volt a belgiumi Leuven felé. Időközben ugyanis elöljárói úgy döntöttek, hogy pszichológiából kell doktorálnia. Benkő atyát a filozófia felé húzta volna a szíve, s ezt ki is fejezte tartományfőnökének. De aztán elfogadta az elöljárói döntést, és bevallása szerint soha nem bánta meg: „Ha filozófus lettem volna – mondogatta –, valószínűleg magamba zárkózott emberré váltam volna, így viszont megmaradt az érdeklődésem az emberek iránt.” 1954-ben védte meg doktori értekezését a papnövendékek személyiségfejlődéséről és motivációiról egy akkoriban elég híres belgiumi pszichológus, Joseph Nuttin vezetése alatt. Szakterülete így a valláspszichológia lett, pasztorálpszichológiai tanácsadással kiegészítve.

Pszichológiaoktatás Brazíliában

A szétszórt magyar rendtartomány tagjaként Benkő atyának egy nem mindennapi misszió jutott osztályrészül. Brazíliába került, hogy segítse az ottani jezsuitákat a pszichológiaoktatás alapjainak lerakásában. Mindez huszonegy évi elköteleződést és munkát jelentett 1954– 1975 között az óriási dél-amerikai országban. Megérkezése után azonnal tanítani kezdett Nova Friburgóban a rend egy kisebb főiskoláján latinul és franciául, hiszen portugálul egyelőre nem beszélt. Portugál nyelvtankönyv nem is nagyon került a kezébe. Hamar belejött a nyelvbe és megszerette. 1957-ben a Rio de Janeiró-i jezsuita egyetem pszichológiai intézetének vezetője lett. Rövid időt az Egyesült Államokban is töltött, hogy jobban megismerje az angolszász pszichológiai modelleket.

Noha tudós alkat volt, számos tanulmány szerzője, Benkő atyát nem csapta meg a jezsuitákat gyakran fenyegető intellektuális gőg. A riói egyetem pszichológiai tanszékének tanácsadó intézetét róla, mint az intézet alapítójáról nevezték el (Clínica Universitária Padre Benkö), őmaga azonban soha nem büszkélkedett vele. Többször hallhattuk tőle a magyar közmondás – „Ha ló nincs, szamár is jó” – brazil változatát: „Akinek nincs kutyája, macskával megy vadászni.” Ezzel nem lebecsülni, csak relativizálni akarta azt a mindenképp úttörő munkát, amit a lélektan terén Brazíliában végzett. A riói egyetemen azonban más vezető tisztséget is betöltött. A filozófiai kar dékánja, majd a teológiai kar megszervezője, végül 1972-ben az egyetem egyik rektorhelyettese lett. A sok szervezés és átszervezés azonban megrendítette egészségét. Ezért kérte, hogy visszatérhessen Európába. Ha Brazíliát 1975-ben el is hagyta, kapcsolatai megmaradtak. Benkő atyát évtizedekkel később is keresték egykori diákjai. Halála előtt másfél hónappal még video-interjú készült vele a riói pszichológiai tanszék fennállásának 60. évfordulója alkalmából.

„Ülök rendelkezésedre!”

Brazília után 17 év ausztriai tartózkodás következett, kisebb megszakításokkal. Klagenfurtban bekapcsolódott a magyar jezsuita folyóirat, a Szolgálat szerkesztésébe, Őry Miklós atya és Kardos Klára mellett. Őry halála után tovább vezette a folyóiratot és a magyar jezsuita könyvkiadást, aminek a magyar egyház is egyre nagyobb hasznát vehette a hanyatló pártállam idején. A szerkesztői munka mellett karintiai magyar lelkészként, majd 1988-tól négy éven át a burgenlandi egyházmegye papnövendékeinek lelkivezetőjeként dolgozott. Noha a jezsuita élet és munka időközben újraindult hazánkban, Benkő atyára még egy római szolgálat várt. 1992-ben a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztését bízták rá. A rádiós munka azonban nem az ő területe volt, s ezt sohasem titkolta. Így örömmel tért haza 1996-ban. Gazdag tanári, tanácsadói és lelkivezetői tapasztalatát előbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kamatoztatta mint pszichológia-professzor, majd a pécsi szemináriumban és a Központi Papnevelő Intézetben lett a kispapok lelkivezetője.

A tanítványok nem annyira az óráin, mint inkább a személyes találkozásokban érezték otthon magukat Benkő atyánál. Az ezredforduló környéki új papi-szerzetesi nemzedék számos tagja szerette, ismerte és kereste. „Karókkal várlak” – mondta gyakran a telefonba a gyónást, lelkivezetést vagy egyszerűen csak tanácsot kérő fiatal papoknak, szerzeteseknek, és számtalan más lelkigyermekének. Ők tudták már, hogy a szófordulat eredetije a „Tárt karokkal várlak”. De ismerős volt számukra a benkős terminológia többi fordulata is, mint például az „ülök rendelkezésedre” vagy a „nyavalyás”. Lélektani ismereteit soha sem arra használta, hogy az embereket modellekbe gyömöszölje. A pszichológia mindvégig eszköz maradt számára. Eszköz ahhoz, hogy segítse az embereket egy teljesebb élet felé, aminek a horizontja Isten és modellje az emberré lett Isten, Jézus Krisztus. „Benkő olyan pszichológus – mondta róla egyik jezsuita elöljárója –, aki nem pszichologizál.” Lelkivezetői munkája mellett amennyire tehette, támogatta a Katolikus Pszichológusok Baráti Körét és tevékenységét is.

2001-ben egy fontos renden belüli megbízatást kapott: a belépő fiatalok vezetését-képzését bízták rá. Így lett 81 évesen novíciusmester egy évre. Bármennyi tapasztalattal is rendelkezett, érezte a nagyapa-unoka korkülönbség nehezen áthidalható nehézségeit. Ha valamit igazán csodáltam Benkő atyában, mint novícius, az leginkább alázata, szolgálatkészsége, az Egyház és a jezsuita rend iránti szeretete volt. Élő kapcsot jelentett számunkra a Jézus Társaságával, annak múltjával és jelenével. Persze közelebbről megismerve, gyengeségeit is megismertük. De egy novíciusnak épp elég a saját gyengeségeivel küzdeni. S Benkő atya – magunk között csak Totó atya – éppen azért „ült” rendelkezésünkre, hogy küszködéseinkben segítsen.

Az utolsó évek

Az utolsó években gerincproblémái miatt egyre nehezebben mozgott és egyre többet szenvedett. 2010-ben beköltözött a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthonba, ahol egészen 2013 húsvétjáig ellátta a házilelkész szolgálatát. Egészsége szemmel láthatóan hanyatlott. De bárki kereste, Benkő atya válaszolt e-mailen, skype-on, telefonon vagy személyesen. Májusban azt írta egyik brazíliai ismerősének: ha Európában és Magyarországon járnak, szívesen látja őket, bár 93 évesen hosszú távú ígéreteket nem mer tenni.

Szeptemberben láttam utoljára. Járókocsijára hajolva kikísért egészen az otthon bejáratáig. Mindketten sejtettük, hogy ez volt az utolsó találkozás. November 26-án jött a hír: Benkő atya hazament. A szentignáci Lelkigyakorlatok Örök Királya, Krisztus, aki arra indította az egykori piuszista diákot, hogy Vele együtt fáradozzon az üdvösség munkájában, igazán stílszerű volt vele: a liturgikus év utolsó vasárnapján hívta haza, amikor az egyház úgy ünnepli Őt, mint a világmindenség Királyát. „Aki velem akar jönni, velem kell fáradoznia, hogy amiként követett engem a szenvedésben, kövessen a dicsőségben is” – mondja Szent Ignác Krisztus Királya. Reméljük, Benkő atya gazdag jezsuita életén, fáradozásán és szenvedésén át most már megérkezett és ott van a Király mellett.

asziv.hu/Magyar Kurír