Szűzanyánk Fia életét kezdettől fogva kísérte. Mi sem természetesebb, mint hogy a kereszt alatt is ott találjuk. Fájdalma határtalan, de az igent, amelyet az angyalnak kimondott, és azóta újra és újra kimondta, itt újra kimondja. A fájdalmas anya fájdalmán átszűrődik a feltámadás fénye, hogy minden fájdalmunk enyhülést találhasson a szenvedő Jézusnál, és az Ő fájdalmas édesanyjánál.

Simeon megjövendölte Mária szenvedését, a hét Tőrszúrást, latinul "Transfixio"-t. (Lk 2, 34-35) A művészek ábrázolásain gyakori a szenvedő Anya ábrázolása, igen gyakran ölében a halott Fiával szerepel (Pieta). Az Egyház megemlékezik Mária életének, a vértanúk királynéjának többi szenvedésére is.
Isten Anyjának szenvedéseit már a litugikus ünnepek elrendelése előtt is tisztelték. 1233-ban hét firenzei alapító: a szerviták rendjét (Mária szolgáinak rendje) alapította. Feladatul tűzték ki a fájdalmas Anya tiszteletének ápolását és terjesztését. 1304-ben XI. Benedek pápa jóváhagyta a rendet. 1888-ban XIII. Leó pápa a "hét alapítót" szentté avatta és ezt az ünnepet február 11-ére tette.
1423. Kölni zsinat az ünneplést elrendelte ennek az ünnepnek a beiktatását, Húsvét utáni 3. vasárnapjára. XIII. Benedek pápa az ünnepet péntekre tette, a huszita képrombolás kiengesztelésére. 1814 után VII. Piusz pápa a napoleoni fogságból való szabadulása emlékére szeptember harmadik vasárnapjára tette. Most szeptember 15-én ünnepeljük.

Mária siralma

Jaj, jaj, gyermekemnek drága piros vére!
Az egész világnak ki löl drága bére,
Mely rút s mely gyalázat ma tégedet ére,
Kiért a lelkemhez nagy fájdalom fére.
Jaj, édes szülöttem, mindeddig féltélek!
Mint a két szememet, téged őrizélek,
Kicsiny valál, mikor szaladva vivélek,
De ugyan hollóknak torkában ejtélek.
Oh szerelmes fiam, ártatlan bárányom!
Lelkem szerént való legdrágább aranyom,
Ily nagy gyötrölmidben az halál majd elnyom,
Már mitévő legyek, elmém vetem s hányom.
Bár apolgathatnám a te szép testedet,
Megmosogathatnám megkínzott fejedet,
Felszabadíthatnám leszegzett kezedet,
És megtörölhetném általvert mellyedet.
Oh jaj, mely keserves egy árva anyának!
Ki ily nagy gyötrölmét látja egy fiának,
Magát inkább adná keserves halálnak,
Hogysem ezt engedné szülött magzatjának.
Jaj, rebeg a nyelvem, immár nem szólhatok!
Szívemnek fájdalma miatt nem állhatok,
Jaj, lelkeim, kérlek, csak hamar fogjatok,
Akik ez esetet látni fordultatok.

OLVASMÁNY

Szent Bernát apát beszédeiből

(Sermo in dom. infra oct. Assumptionis, 14-15: Opera omnia, Edit. Cisterc. 5 [1968], 273-274)

Jézus keresztje alatt ott állt Anyja

    A Szűzanya vértanúságát hirdeti Simeon jövendölése csakúgy, mint az Úr szenvedésének története. Ez a Gyermek – mondja a szent öreg a kisded Jézusról – sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben; jel lesz, amelynek ellene mondanak, Máriának pedig ezt mondja: A te lelkedet is tőr járja át (Lk 2, 34-35).
     Boldogságos Anya, bizony a te lelkedet is tőr járta át! Hiszen csak a tiéden áthatolva járhatta át Fiad testét. Sőt, miután kiadta lelkét a te Jézusod, aki ugyan sokaké volt, de elsősorban mégis a tied, akkor az ő lelkét már nem érhette el az a kegyetlen lándzsa, amely az oldalát megnyitotta. Holtában neki már nem árthatott, de a döfés a te lelkedbe hatolt. Jézus lelke már nem volt ott a testében, de a te lelkedet nem lehetett onnét elszakítani. Tehát a te lelkedet járta át a fájdalom kínja olyan erővel, hogy méltán nevezünk téged vértanúnál is nagyobbnak, hiszen a testi szenvedés érzését benned felülmúlta a vele együtt szenvedés fájdalma.
     Vajon számodra nem volt-e több a kardnál is, és nem járta-e át a lelkedet, nem sebzette-e szinte halálra Jézusnak az a kijelentése, hogy: Asszony, íme, a te fiad? (Jn 19, 27) Micsoda csere! Jánost kapod Jézus helyett, a szolgát az Úr helyett, a tanítványt a Mester helyett, Zebedeus fiát az Isten Fia helyett, a csupán embert az igaz Isten helyett. Hogyne járta volna át a te gyöngéd, szerető lelkedet, amikor ezt hallottad, hiszen még a mi kőből való, sőt vaskeménységű szívünkbe is belehasít már az is, ha erre ráemlékezünk?
     Ne csodálkozzatok, testvérek, ha azt állítjuk, hogy Mária lélekben vértanú volt. Csak az csodálkozzék, aki elfelejti, hogy Pál a pogányok legnagyobb bűnének érzéketlenségüket tartotta. Ilyen érzéketlenség egyáltalában nem volt Mária szívében, tehát szolgáiban se legyen!
     De kérdezhetné valaki: „Vajon nem tudta előre, hogy Fia meg fog halni?” Kétségtelenül tudta. „Vajon nem remélte, hogy fel is fog támadni?” Biztosra vette. „Mindezek ellenére fájt neki, hogy keresztre feszítették?” Nagyon is fájt. De ki vagy te, testvér, és honnét veszed azt a bölcsességet, hogy jobban csodálkozol Mária együttszenvedésén, mint Mária Fiának szenvedésén? Ha a Fiú képes volt a testi halálra, akkor Anyja miért ne lett volna képes arra, hogy szívében együtt haljon meg vele? A Fiú halála annak a szeretetnek a műve volt, amelynél nagyobb senkiben sem volt. Máriát pedig az az anyai szeretet tette életre képessé, amelyhez hasonló azóta sem akadt.

VÁLASZOS ÉNEK

Lk 2, 34. 35

Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak, ott fölfeszítették. * Jézus keresztje alatt ott állt anyja.

Akkor az ő áldott lelkét a fájdalom tőre járta át. * Jézus keresztje alatt ott állt anyja.