Mikor azt mondjuk valamire, hogy "emberi", elsősorban emberi gyöngeséget értünk, amit számba kell venni és megbocsátani. Ilyen kicsinyre becsüljük az embert! De Krisztus által nyilvánvaló lett, hogy mi valóban az ember és mivé lehet, mivé kell lennie Teremtője akaratából.
Krisztus tökéletes ember volt, az igazi ember, akiben Isten kedvét lelte. Ugyanakkor kinyilvánult Benne az Ő saját lénye, szentsége és fönsége is.

Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre.  Ott elváltozott előttük. Ruhája ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet! Nem is tudta, mit mond, annyira meg volta ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül. Mk 9,2-10

Mottó: Csak Jézust egymagát.

Eucharisztia

Miután az Atya kinyilvánította, hogy Jézus több mint Messiás: az ő szeretett fia, az egész bibliai hagyomány, a választott népnek tett ígéret, az évezredes elvárás, minden, új értelmet nyert. Minden, ami addig erőt adott a történelem viszontagságait és megpróbáltatásait elviselni, másodrendűvé vált, utalássá és előrejelzéssé, ahogy majd Jézus az emmauszi úton elmagyarázza a tanítványoknak. Egyszer már tanúságot tett az Atya: a keresztelés pillanatában. Akkor az elsősorban Jézusnak magának szólt, most az utódoknak, akik átveszik a küldetést. A stafétabotot az Atya adja át, a „törvényt és a prófétákat” megjelenítő Mózes és Illés immár csak statiszták. Az ő küldetésük itt véget ért. Mindez persze véglegesen csak a feltámadás után, annak fényében vált és válik érthetővé. Ott, Emmauszban, már nem kell az atyának megszólalnia. Az epifánia immár az eucharisztia: a valós jelenlét, amelyben felismerjük Istent. Nem felhőben, hanem a vendégségben, melyben az Őr önmagát kínálja fel eledelül.

2018. FEBRUÁR 25. NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA – „B” ÉV Mk 9,2-10