Nagy Szent Vazul püspök Részletesebb szabályzatából

(Resp. 2, 2-4: PG 31, 914-915)

Mit adjunk viszonzásul az Úrnak a sok jóért, amit nekünk juttatott?

Vajon ki tudná méltóképpen felsorolni Isten ajándékait? Sokaságuk szinte megszámlálhatatlan, és oly nagyok ezek az ajándékok, hogy közülük akár csak egyért is őszinte hálát kell éreznünk az ajándékozó Isten iránt.

Még ha akarnánk, akkor sem hagyhatnánk ezt figyelmen kívül. Aki ép ésszel bír, és képes gondolkodni, az nem hallgathat Isten jótéteményeiről, még ha nem is tudja azokat kellőképpen méltányolni. Isten egykor a saját képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert, megadta neki a gondolkodás és az értelem ajándékát, s ezzel a többi élőlény fölé helyezte. Képességet adott neki arra, hogy örömét találja a Paradicsomkert szépségében, és egyben megtette őt az egész föld urává. Amikor pedig a kígyó rászedte az embert, és bűnbe vitte, bűne pedig halálra és fáradságos munkára kárhoztatta, Isten mégsem hagyta el őt. Segítségére mindenekelőtt a törvényt adta neki, őrzésére és gondozására angyalokat rendelt; prófétákat küldött hozzá, hogy visszatérítsék bűnös útjáról, és erényes életre tanítsák. Büntetéssel fenyegette, és megtorolta az ember bűnös lázadását, a jókat pedig ígéreteivel serkentette. Ugyanakkor különböző embersorsok révén eléjük tárta, hová vezet a jó és a rossz: így akarta őket figyelmeztetni. Még akkor sem fordult el tőlük, amikor ilyen sokféle figyelmeztetése ellenére megátalkodottak maradtak.

Nem hagyott el minket jóságos Urunk még nagy esztelenségünk ellenére sem, amellyel kitüntető ajándékait megvetettük, irántunk való szeretetét elfeledtük, és jótéteményeit hálátlansággal viszonoztuk, sőt a mi Urunk, Jézus Krisztus által megmentett minket a haláltól, és visszavezetett az életre. Ha jótéteményeire rágondolunk, egyre nagyobb csodálat tölt el bennünket: Ő ugyanis, isteni mivoltában, Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodjék, hanem szolgai alakot öltve kiüresítette önmagát (Fil 2, 6-7).

Sőt magára vette betegségeinket, fájdalmainkat hordozta, engedte, hogy értünk megsebezzék, hogy az ő kék foltjai által gyógyulást találjunk (vö. Iz 53, 4-5); majd megváltott minket az átoktól, amikor az átok hordozójává lett értünk (vö. Gal 3, 13), és elviselte értünk a legszégyenletesebb halált, hogy dicsőséges életre vezessen minket. Nem elégedett meg azzal, hogy csupán csak életre keltse a meghaltakat, hanem az isteni élet méltóságát adta ajándékul, és előkészítette azt az örök békét számunkra, amelynek öröme meghalad minden emberi elképzelést.

Mit adjunk viszonzásul tehát Urunknak a sok jóért, amit nekünk juttatott? (Vö. Zsolt 115, 12) Ő annyira jó, hogy semmi viszonzást nem igényel, hanem megelégszik már azzal, ha szeretjük őt mindazért, amit nekünk ajándékozott. Amikor mindezt felidézem, és ki akarom fejezni érzéseimet, elfog a félelem és a rettegés, nehogy valaha is figyelmetlenségem vagy hiábavaló dolgokkal való foglalkozásom miatt kiszakadjak Isten szeretetéből, és így Krisztus szégyenére és gyalázatára váljak.

VÁLASZOS ÉNEK

Zsolt 102, 2. 4; Gal 2, 20

Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, hogy veled mennyi jót tett! * Életedet megváltja a sírtól, szeretetével és könyörületével meg is koronáz.

Szeretett engem, és feláldozta magát értem. * Életedet megváltja a sírtól, szeretetével és könyörületével meg is koronáz.