Georg Ratzinger az egyike volt azon keveseknek, akik még a bejelentés előtt tudtak testvére döntéséről, hogy lemond a pápaságról. Erős, szeretetteljes kötelék fűzte egymáshoz Joseph Ratzingert és három évvel idősebb testvérét, Georgot, aki 96 évesen hunyt el Regensburgban, ahol június 18-án az emeritus pápa meglátogatta – kerekesszékben ugyan, de meg tudta tenni ezt a hosszú, az Európát sújtó járvány miatt bonyolult utazást.

Ha egy szóval kellene jellemezni a Ratzinger fivérek kapcsolatát, a gyengédség lenne ez a szó. Georg 2011-ben a Tempi című olasz folyóiratban, a pappá szentelésük hatvanadik évfordulója alkalmából készült interjúban elmondta, mitől félt, amikor 2005-ben pápává választották testvérét: „A konklávé alatt egyáltalán nem gondoltam, hogy ő lehet a pápa. Többen kérdeztek róla, de én mindig meg voltam győződve arról, hogy ez nem lehetséges, mert már túl idős hozzá… Aztán amikor jött a hír, a legelső reakcióm a szomorúság volt, mert biztos voltam benne, hogy pápaként elveszti a magánéletét, a személyes kapcsolatokat. Nem tudtam azonban, hogy meg lehet őrizni egy nagyon is személyes kapcsolatot a pápával, és lehet találkozni vele, ahogyan most is tettem…”

Georg 1924. január 15-én született. Tizenegy éves korában már játszott a templomi orgonán. 1935-től a traunsteini kisszemináriumban tanult, itt továbbképezte magát a zenében is. Testvérével együtt 1947-ben lépett be a müncheni szemináriumba, ahol 1951-ben végeztek, és június 29-én, Szent Péter és Pál ünnepén szentelték pappá mindkettőjüket. Georg folytatta zenei tanulmányait, 1964-ben a regensburgi székesegyház fiúkórusának igazgatója lett. 1994-ig vezette a kórust, több száz koncertet szervezett, részt vettek nemzetközi kórustalálkozókon, számos lemezfelvételt készítettek. 

Georg Regensburgban élt, ahol 1969-től Joseph is tanított egészen 1977-ig, amikor a münchen-freisingi egyházmegye érseke lett. Josephet 1982-ben Rómába, a Hittani Kongregáció vezetésére hívta II. János Pál. A távolság ellenére a két testvér gyakran találkozott egymással.

A közös regensburgi évekről így beszélt Georg: „Nagyon szép és intenzív időszak volt, együtt voltunk hárman, testvérek.” Aztán Josephet Rómába hívták: „Valódi veszteségként éltem meg, azért is, mert tudtam, hogy a testvéremre nagy felelősség vár, és ennek következtében kevesebbet érintkezhetünk egymással. Évente háromszor elmentem Rómába, főleg nyáron, karácsonykor a testvéreim jöttek el hozzám, olyankor Joseph pentlingi házában voltunk, amit nagyon szeretett, a magáénak érzett. Megvoltak a biztos időpontjaink a találkozásra, mennybemenetel ünnepén például, amikor Joseph Pentlingbe jött lelkigyakorlatra és ott töltött pár napot. Augusztusban együtt mentünk nyaralni Bad Hofgasteinbe, Bressanonéba, Linzbe.”

Két nagy szenvedély is összekötötte őket: a zene, különösen az egyházzene és a macskák: „Kicsi korunktól kezdve egyre növekvő szeretet élt bennünk a liturgia iránt, és ez folytatódott a szemináriumban is.” Gyakran zongoráztak együtt, még ha az utolsó években egyre romló látása miatt Georg már nem is látta a kottát: „Már nem tudunk együtt játszani, mert nem látom a kottát, csak emlékezetből tudok játszani” – írta 2011-ben. A macskákról pedig ezt mondta: „Nagyon szeretjük őket, amikor Hufschlagba költöztünk, voltak saját macskáink, és a kertben más macskák is megfordultak.”

Leggyakrabban így gondolt nagy felelősséget viselő testvérére: „Azt kívánom, hogy mindennap meglegyen az egészsége és az ereje a küldetése betöltéséhez.”

Lemondása után nagy diszkrécióval beszélt testvéréről a Corriere della Sera olasz napilapnak: „Az volt a küldetése, hogy vezesse az embereket és Isten szava szerint éljen. Nehéz küldetés egy szekularizált társadalomban.” Ha valaki azt kérdezte, hogy személyes vereség húzódik-e a gesztus mögött, annak ezt válaszolta: „Nem, egyáltalán nem volt személyes vereség. Az időskorral az ember sok képességét elveszíti. Látom magamon is. Az időskor törés az életben, megakadályoz minket abban, hogy azt tegyük, ami korábban természetes volt. Az Egyház vezetése olyan embert igényel, aki birtokában van minden energiájának, mert sok kérdés van, amire válaszolni kell.” Elmesélte azt is, hogyan osztotta meg vele döntését, hogy lemond a pápaságról: „Elmondta, mi a szándéka, és én meghallgattam. Természetesen el is szomorodtam, mert még ha aggódtam is érte, nagyon örültem, amikor pápává választották. De realista ember vagyok, és tudom, előfordulhat, hogy az ember energiája már nem elegendő egy feladat elvégzéséhez. Isten által sugallt döntés volt. Nem tudom, kinek beszélt még róla rajtam kívül. De amikor elmondta nekem, akkor már meghozta a végleges döntést.”

Az utóbbi években, amikor az emeritus pápa a Vatikáni Kertekben található Mater Ecclesiae-kolostorba költözött, Georg, amíg egészsége engedte, a húsvéti körüli időben, amikorra XVI. Benedek születésnapja is esik (április 16.) mindig meglátogatta testvérét. Idén a járvány miatt nem tudtak találkozni, de Benedek pápa elhatározta, hogy június 18-án Münchenbe repül haldokló testvéréhez, nehogy úgy járjon, mint 1991-ben, amikor nővére halála előtt nem tudott időben elmenni hozzá, hogy meglátogassa.

Az utolsó éveikről ezt mondta Georg: „A kölcsönös szeretet és tisztelet jegyében öregedtünk meg. Mindig örültünk a másik jól végzett munkájának. Közös felelősségünk volt.” Az emeritus pápának ajánlotta utolsó könyvét, amely 2011-ben jelent meg Testvérem, a pápa címmel. Elmondta azonban azt is: „Az emberek többet tudnak róla, mint én, pontos képet alakítottak ki róla, a televíziónak is köszönhetően. Csak azt szeretném elmondani, hogy egyáltalán nem illett rá a »páncélos bíboros« elnevezés. Nem acélból van, nagyon érzékeny ember.”

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Famigliacristiana.it

Magyar Kurír