November 6-án a Szentatya a börtönben raboskodókkal és büntetés-végrehajtási intézetben dolgozókkal együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában, az irgalmasság jubileumi évének alkalmából. Hangsúlyozta, hogy senki sem élhet a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy megbocsátást nyerhet.

Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Az üzenet, amelyet Isten szava ma közvetíteni akar számunkra, nyilvánvalóan a reménység, az a reménység, amely nem csal meg. Az Antiokhosz Epiphanész király által halálra ítélt hét testvér közül egyik azt mondja: „Isten adta a reményt, hogy ő feltámaszt majd minket” (2Makk 7,14). E szavak rávilágítanak azoknak a vértanúknak a hitére, akiknek a szenvedések és kínzások ellenére van erejük arra, hogy messzebbre lássanak. Ez a hit megvallja Istenben a reménység forrását, de megmutatja az új élet elérésének vágyát is.

Ehhez hasonlóan az evangéliumban azt hallottuk, amint Jézus egy egyszerű, mégis tökéletes válasszal félresöpri a szadduceusok által eléje terjesztett egész banális kazuisztikát. Mondatával – „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké, mert számára mindenki él” (Lk 20,38) – felfedi az Atya igazi arcát, aki egyedül összes gyermekének életét akarja. Tehát ennek az új életre való újjászületésnek a reményét kell magunkévá tennünk, hogy hűségesek legyünk Jézus tanításához.

A reménység Isten adománya. Tehát kérnünk kell! Oda van helyezve minden egyes ember szívébe, hogy fényével meg tudja világítani a jelent, melyet sokszor megzavar és elhomályosít számos, szomorúsággal és fájdalommal járó körülmény. Rászorulunk arra, hogy mind szilárdabbá tegyük reményünk gyökereit, hogy gyümölcsöt hozhassanak. Először is szilárdabbá kell tennünk bizonyosságunkat abban, hogy Isten jelen van és együttérez velünk, az általunk elkövetett rossz ellenére is. Nincs olyan helye szívünknek, amelyet ne tudna elérni Isten szeretete. Ahol hibázó ember van, ott még erősebben megjelenik az Atya irgalma, hogy bűnbánatot, megbocsátást, kiengesztelődést, békét ébresszen.

Ma az irgalmasság jubileumát értetek és veletek tartjuk, kedves raboskodó testvéreim! Isten szeretetének e kifejeződésével, az irgalommal szemben érezzük, hogy szembe kell néznünk magunkkal. Nyilvánvaló, hogy a törvény be nem tartása elítélést vont maga után; a szabadság megvonása pedig a letöltendő büntetés legsúlyosabb formája, mert a személyt legbensőjében érinti. A remény mégsem csökkenhet! Egy dolog ugyanis, amit bűneink miatt megérdemlünk, és egy másik dolog a reménység „lélegzete”, amelyet semmi és senki nem fojthat el. Szívünk mindig remél a jóban; adósai vagyunk az irgalomnak, amellyel Isten elénk jön anélkül, hogy valaha is elhagyna minket (vö. Szent Ágoston: 254. beszéd, 1.).

Rómaiaknak írt levelében Pál apostol Istent a „remény Istenének” nevezi (Róm 15,13). Mintha azt akarná nekünk is mondani: „Isten remél”; és bármennyire ellentmondásnak tűnhet is, pontosan így van: Isten remél! Irgalmassága nem hagyja nyugton. Mint a példabeszédbeli apa, aki rendületlenül reménykedik hibázó fia hazatérésében (vö. Lk 15,11–32). Nincs nyugta Istennek, míg rá nem talál az elveszett bárányra (vö. Lk 15,5). Ha tehát Isten remél, akkor a reményt senkitől sem lehet elvenni, mert a remény az erő az előrehaladáshoz; a remény ad feszülést a jövő felé az élet átalakítására; a remény lendít a holnap felé, hogy a szeretet, amellyel mindenek ellenére szeretve vagyunk, újból utunkká válhasson… Egyszóval a remény a bizonyítéka Isten irgalmassága belső erejének, ő ugyanis azt kéri, hogy nézzünk előre, és győzzük le – hittel és őrá hagyatkozással – a rossz és a bűn vonzását.