Izajás próféta nagyszerű látomása igazán léleküdítően hat ránk: örüljetek és vigadjatok; táplálkozzatok; lakjatok jól; kiárasztom a békét, mint a folyamot. Isten országáról beszél a próféta, az eljövendő Jeruzsálemről, amelyet ígéretként kap a választott nép. Milyen sodró erejű tud lenni a béke, ha engedjük kiáradni, ha hagyjuk, hogy valóban Isten békéje uralkodjék a szívünkben, az életünkben! Csodálatos képek ezek, és a gondviselő Isten irgalmát jelzik az új teremtménynek, akiről Szent Pál beszél. Az új teremtény, aki nem is akar másról tudni, csak Krisztus keresztjéről. „Nem akarok mással dicsekedni, csak a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjével” – üzeni ma nekünk Szent Pál. Képtelen ötletnek tűnik: a kereszttel dicsekedni. A kereszt azonban az önátadás példája, a végletekig elmenő szeretet jele számunkra. Így szeret bennünket a mi Istenünk, saját Fiát sem kíméli. Ezzel már lehet dicsekedni, de csak akkor, ha mélyen átéljük, ha a szívünk igazán megérti ezt. Sokat szemléljük a keresztet, szinte mindenhol a szemünk előtt van, mégis nehezen értjük meg, mit jelent nekünk igazán ez a szeretet, és nehezen szánjuk rá magunkat, hogy igazán viszonozzuk is azt. Akinek más nem is fontos: bárcsak ez a lelkület élne bennünk, bár tudnánk megfeledkezni mindenről, és e szerint a szabály szerint élni! Hogy csak ez számítson: a szeretet. Bárcsak ez volna életünk legfőbb szabálya: a szeretet, amit Krisztustól tanultunk! Önmegvalósító világunkban nem éppen népszerű ez a hozzáállás: de már a kezdetektől többre van hivatva az ember, mint amit a világ kínál. Az evangéliumban Krisztus ismerős mondatai csengenek: „az aratnivaló sok, a munkás kevés”. Paphiányra gondolunk itt mindig, de Krisztus korában nem voltak még paphiányos egyházmegyék. Nemcsak a felszentelt szolgákról van itt szó, hanem a Krisztust követő, hitvalló keresztényekről, Isten munkatársairól. Úgy látszik, Isten valódi munkatársai, akik hajlandók a szolgálatra, mindig kevesen voltak, ahogyan ma is. Ha őszintén magunkba nézünk, mi sem vagyunk mindig Krisztus aratói, akik beállnánk a munkába, és hirdetnénk Isten országát, akik utánamennénk a feladatoknak, akik fontosnak tartanánk, hogy Istennel és Istenért dolgozzunk. Sajnos általában magunkért dolgozunk. Érdemes felfigyelni arra, hogy Krisztus kettesével küldi tanítványait a falvakba és a városokba. Már ezzel is hirdeti és bátorít bennünket is: a keresztény nem magányos munkás, nem magában kell küzdenie az aratás munkájában. De ehhez tudnia kell együtt dolgozni, együttműködni a másikkal, akit az Úr mellé helyez. Mert keresztény testvéreinket kapjuk, és bizony, jó lélekkel kellene fogadnunk az érkezőket, akik szintén Krisztus miatt kezdenek munkába. Milyen jó lenne, ha nem személyes rokonszenvek alakítanák a közösségeink életét! Mennyire el tudja ez venni a figyelmet az igazán fontos dolgokról! A többi ember számára csak ez lehet igazi jel: A keresztények képesek elviselni egymást, tudnak egy célért dolgozni, megtagadni magukat, és erőt venni magukon, hogy elviseljék a másikat, mert Krisztus a céljuk. Nem egyszerű a tanítványok élete: bárányok ők a farkasok között. Elég kilátástalan kép. Ennek halál a vége. A krisztusi tanítványok élete végletekig menő: nem ígér könynyű utat. Megvan-e bennünk az elszántság? Bárányok vagyunk-e még? Vagy már a mi életünkben is a farkastörvények uralkodnak?

Fotó: Horogszegi-Lenhardt Erika

Magyar Kurír