„Tudnunk kell, hogy imádkoznak értünk és hogy szeretnek minket”

– ezeket a szavakat ejtette ki spontán módon egy plébános barátom válaszul a kérdésemre, hogy mire van szüksége elsősorban a plébánia hívei részéről. Az a tekintet, ami ezt az érzékenyen megfogalmazott válaszmondatot kísérte, ezerszer többet fejezett ki: ez a tekintet megmutatta Isten szolgájának – aki életét adta erre a szolgálatra – a sebeit, kimerültségét és az emberek miatti szenvedését.

Közös imáinkban és a rózsafüzér-csoportjaink körében szokásba vettük, hogy imádkozunk papjainkért. Az Egyház jelenlegi élete valóban szemünk elé tárja a mártír papokat, akiket fizikailag megtámadtak. Papokat, akik véget vetnek életüknek, mert roskadoznak nehéz helyzetük igája alatt, amit senki sem könnyített meg, nem osztott meg velük. Kimerült, láthatatlan sebektől kínzott papokat, akik egy időre kénytelenek elvonulni, hogy helyrehozzák magukat. Ez a tárgya Pascal Ide könyvének, melynek címe: „A kiégés. Az elhivatottság egyik betegsége” (l’Emmanuel kiadó). Ezeket a láthatatlan sebeket nem tárgyalja a média. Ettől azonban nem kevésbé valóságosak, és ezek a papok életének lassan ölő mérgei.

Véget kell vetni a rosszindulatú beszédeknek, a szemrehányásoknak, a felesleges fecsegéseknek, ez az első rossz, amit le kell győzni, hogy segítségére legyünk papjainknak. Izajás (58, 9-12) mutatja meg ezt nekünk világosan, nagy erővel:

Ha eltávolítod körödből az igát,
az ujjal mutogatást és a hamis beszédet,

ha lelkedet adod az éhezőért,
és a meggyötört lelket jóllakatod,
akkor felragyog a sötétségben világosságod,
és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény.

Az Úr vezet majd téged szüntelen,
kopár vidéken is jóllakatja lelkedet,
és csontjaidat megerősíti;
olyan leszel, mint az öntözött kert,
és mint a vízforrás,
melynek nem apad el vize.

Felépítik majd a tőled származók az ősi romokat,
a régi nemzedékek alapjait megerősíted;
a rések befalazójának neveznek majd téged,
aki helyreállítod az utakat, hogy lakjanak ott.

Izajás szavai megmutatják nekünk, mi a jóakaratú és a gonosz beszéd. A Biblia bővelkedik olyan részletekkel, amelyek rámutatnak a rosszra, amely az ember szájából származik. Ezzel tehetünk egy erőfeszítést a nagyböjt liturgikus idejére, de az irgalmasság gyakorlásához történő fordulást is jelenti, amire mindenki meg van hívva földi útja egész folyamán. Vajon amit én mondok a környezetemben, a családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak, vagy akár plébániám tagjainak, a plébánosomnak, az valós dolog, jóakaratú beszéd, építő beszéd? A célja vajon mások segítése? A jó növekedését szolgálja, az igazságét, a szeretetét, kinyitja-e az élet kapuit maga körül?

Amit plébánosomnak mondok, vagy amit róla beszélek, valós-e? Vagy a saját egómnak a kivetítése, hangulatomat, érzékenységemet, személyes stílusomra vonatkozó preferenciáimat tükrözi? Azt a képet láttatja, amelyet én készítettem magamnak az Egyházról, amelynek alapján megengedem magamnak, hogy a kultúrám, neveltetésem, politikai hajlamom által meghatározott követelmények szerint mérlegeljek? Hát nem vagyok-e meghívva szebb és termékenyebb életre, hogy Krisztushoz váljak hasonlóvá, vagyis az Egyházhoz, Krisztus testéhez? Jézus nem mulasztotta el, hogy elítélje a rosszat, ahol csak tapasztalta, világosan és nagy erővel. De mindig nyitott utat a megváltásra, a növekedésre és a közösségbe való visszatérésre.

Hogyan ültessük át közösségünk életébe ezt a felismerést? Úgy, hogy papjainkat figyelemmel és szeretettel a napi imádságaink középpontjába helyezzük. Hogy velük együtt imádkozunk templomainkban. És ha úgy véljük, van valami, amit rossz néven veszünk tőlük, kérjük Istent a megfelelő szóért, és kérjük a Szentlelket, hogy sugallja nekünk a szeretetteljes, az élet kapuját kitáró magatartást és beszédmódot irányukban. És a tárgyra térve, egy jóakaratú és építő szándékú beszélgetés egy fogadóóra során sokkal jobb, mint az e-mailek, amiket jobb elkerülni és előnyben részesíteni az élő beszélgetést. A pasztorális csoportok és a fogadóórák is szerepet kaphatnak abban, hogy a beérkező mondandókat fogadják és szelektálják, és csak azokat továbbítsák a papok felé, amelyek ténylegesen alkalmasak Isten országának e földön való építésére. Befalazni a réseket és helyreállítani az utakat, ahogy ezt Izajás mondja. Milyen nagyszerű ígéretet és milyen kiváló küldetést kaptunk!

Ugye ezek szeretnénk lenni az Egyházban, az utak helyreállítói? Kérjük hát a kegyelmet szívünk és ajkunk megtéréséhez, kérjük, hogy valóságosan egyesülhessünk az imában plébánosainkkal, akik akkor vigaszt nyernek és megerősítést pasztorális munkájuk energiáihoz. Így plébánosaink előtt és mielőttünk is feltárul az öröm és életkedv útja, amelynek újbóli járhatóságához az Egyház javára mi is hozzájárultunk.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia