Közel van hozzád a törvény, a szádban és szívedben – olvassuk ma az ószövetségi olvasmányban. Mennyivel inkább igaz ez a keresztényekre, akiknek az Úr elküldi Szentlelkét, és folyamatosan támogat bennünket kegyelmével, hogy egyre jobban felismerjük, mit kell cselekednünk, hogyan kell élnünk Krisztus példája szerint. Mennyire engedjük közel magunkhoz Istent? Tudunk-e örülni érkezésének, vagy féltjük a megszokásainkat, és minden marad a régiben? Mennyire fogadjuk meg indításait, melyekkel közelebb akar vezetni minket Istenhez és a többi emberhez? Igen nagy igazság van ebben: „Ez a törvény, amelyet ma adok neked, nem túlságosan nehéz, és nem is elérhetetlen számodra.” De mennyire ellen tudunk állni neki! Mert emberi és bűnös természetünk elutasítja Isten törvényeit. Pedig mennyi bajunkat megoldaná, ha csak az alapvető tíz parancsolatot betartanánk!

Az irgalmas szamaritánus története újra és újra zavarba ejti hallgatóit. Mert önkéntelenül is magára ismerhet az ember a szereplőkben. Meghalljuk a jótékonyságra való felhívást, de aztán szépen élünk tovább, s megmagyarázzuk, hogy miért is nem adunk. Ám nézzük csak meg, hogy mi is vezeti be a történetet! A farizeus kérdése: „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” és: „ki az én felebarátom?” Milyen érdekes, hogy Isten kisebb talány a farizeus számára, mint a felebarát. A másik ember bizony titokzatosabb számunkra és nehezebben megközelíthető, mint Isten, aki Krisztusban egészen közel jön hozzánk. Ki is az én felebarátom? – ezt kérdezzük mi is, amikor szétnézünk a világban. Ki az, akit úgy kellene szeretnem, mint saját magamat? Persze a kérdés először is az, hogy egyáltalán szeretem-e magam? Látom-e magamban az értékeset, az Istenképmást, a szerethető embert?  Vagy csak a gyarlóságomat, a bűneimet, a bukásaimat? Ha helyesen szeretem magam, akkor tudom majd helyesen szeretni a másik embert is, akkor lesz csak szemem arra, hogy az utam során meglássam az út szélén lévőket. Az tud körülnézni és figyelmes lenni, aki képes nyitott maradni a teremtett világ szépségére és forgatagára. Nem szabad bezárnunk magunkat, s félelemmel telve és gyanakodva járnunk életünk útját. Ez megkeserít bennünket. Ha békében vagyunk magunkkal, máshogyan néz ki a világ: megtelik élettel, lehetőségekkel, szeretettel, Istennel. A szentháromságos Isten erre a békére akar elvezetni bennünket: életünket az Atya kezébe tenni, Krisztus, Urunk megváltó keresztjét szemlélve élni, befogadni a Szentlélek tüzes kegyelmét. Így tudunk csak irgalmasak lenni: meglátni és cselekedni. Krisztus szavai egyértelműek, kérjük a kegyelmét, hogy mi is tudjunk egyértelmű életet élni, bátran irgalmasak lenni, és egyre jobban szeretni! De ugyanilyen fontos, hogy elfogadni is tudjuk a szeretetet, amit Isten vagy a másik ember nyújt felénk. Kérjük azt a kegyelmet is, hogy egyensúly legyen az életünkben, bennünk is észrevegyék a rászorulót, velünk is legyenek irgalmasak embertársaink, s mi tudjunk ezért hálásak lenni, tudjuk ezt jó lélekkel fogadni, hogy mi is képesek legyünk irgalmasak lenni másokkal.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír