Elveszni, elmenni az atyai házból könnyű. Visszatalálni már sokkal nehezebb. De otthon maradva is el lehet veszni, és ezt sokszor milyen nehéz észrevenni. Hogy vagyok az atyai házban? Görcsösen, mogorván szolgálva, vagy örömmel élve az Atya közelében?

A TÉKOZLÓ FIÚ ATYJA VISZONTLÁTÁSAKOR

Atyám, ne fond karod nyakamra,
lágy ölelése fojtogat:
lehervadt régen orcám hamva,
tartsd vissza most a csókodat -
mert vétkeztem Te ellened,
nem vagyok többé gyermeked!

Koldus vagyok, rongyos ruhájú,
pazarló, léha, sőt vak is.
Nem illet engem, csak a vályú,
megelégedném azzal is.
Hagyd most a régit, fényeset -
leszek legkisebb béresed.

Kiadtad már a rám eső részt,
nem jár nekem több semmi más.
Hogy ínséget láttam s törődést,
csak én, csak én vagyok hibás.
Eltékozoltam jussomat,
mindent, mit név és otthon ad.

Ujjamra mégis gyűrűt húzol?
Díszesre váltod rossz gúnyám?
Szíved szerelme most is unszol
sok bánatjárta év után?
Ó, szív, atyai szív, örök!
Eléd roskadva megtörök.

Nagyobb a szíved, mint a vétkem,
mint ennen keblemben a vád.
Kivet mindenki, szomjan-étlen,
Te vagy most egyetlen barát.
Magam utálom, más kerül.
Te szeretsz híven egyedül.

Atyám, ölelj hát, csókold orcám,
édes, akár bocsánatod.
Kit visszavártál, bűne harcán,
fiad meghalt s feltámadott.
Óh, hív a ház! - add a sarut:
Ki elveszett, ma hazajut.

                                              (Scholz László )

A tékozló fiú örökszép példabeszédét hallottuk. Most a húsvéti előkészület szent negyvennapjában, a nagyböjt idején különösen is fontos ez a példabeszéd, hogy helyesen megértsük és gyakoroljuk a bűnbánatot. Ez a példabeszéd az Isten és a bűnös ember kapcsolatát ábrázolja. S helyesebben talán az irgalmas atyáról kellene elnevezni ezt a történetet, mert inkább ő a főszereplő, mint a fiatalabb fiú. Ez a példabeszéd nemcsak szép, de szinte minden részletében hordoz üzenetet minden idők minden krisztushívő emberének. Érdemes még egyszer végigmenni a történeten, ezúttal részleteiben odafigyelve a mozzanatokra.

A történet a fiatalabb fiú és az atya szakításával kezdődik, egyes egyedül a fiú hibájából, mert ő önálló életet akar élni. A fiú minden kapcsolatot megszakít apjával: a vagyoni helyzeten túl személyes kapcsolatuk is megszakad, mert a fiú elköltözik egy távoli vidékre. Meglepő, hogy az atya egyetlen szóval sem igyekszik visszatartani fiát ettől a lépéstől.

A kettőjük szakítása mutatja meg a bűn igazi természetét: a bűn az Istennel való teljes szakítás. Sajnos a legtöbb ember tudatában úgy jelenik meg a bűn, mint bűnös cselekedetek összessége. Pedig ezek gyökerét kell meglátnunk. Ahogy a fiú bűne nem abban áll, hogy egyvalami rosszat tett apjának, hanem, hogy teljesen szakított vele, úgy a bűn sem a bűnös cselekedetekből áll, hanem abból, hogy az ember gyökerében szakad el Istentől. A bűnös tettek ennek az elszakadt állapotnak a vadhajtásai, megnyilvánulásai.

Az atya nem tartja vissza a fiút egyetlen szóval sem, ahogy az Isten teljes mértékben tiszteletben tartja szabad akaratunkat a bűn Istentől való elfordulásában is.

A történet folytatásában a fiú sorsa rosszra fordul: a kezdeti nagy mulatozások után elfogy a pénze, és éhínség áldozata lesz. Elszegődik disznópásztornak, ahol még a disznók moslékából sem ehet. A példázat itt mesteri módon mutatja be a bűnös embert. Az engedetlenség, az önzés, azaz a bűn következményeit aligha lehetne jobban jellemezni.

Ekkor a fiúnak eszébe jutnak az előző életének körülményei, amikor még az atyai házban volt. Az éhség oldaláról közelít: akkor nem éhezett és még ma is egy béresnek különb helyzete van az atyai házban, mint neki. Ám tudja: nem mehet haza csak úgy, hogy íme hazajöttem, azok után, ami történt. Ha elfordulunk Isten szeretetétől a bűnben, utána nem fordulhatunk csak úgy vissza hozzá azt mondva: Bocs' Isten, mától kezdve jó fiú leszek. Ahogy a fiú csak reménykedik abban, hogy atyja legalább a béresek közé befogadja - mert arról álmodni sem mer, hogy ismét fia lehessen -, úgy mi is csak reménykedhetünk abban, hogy Isten megbocsát nekünk. Egyáltalán nem természetes, hogy Isten csak úgy megbocsát, egyáltalán nem természetes, hogy a gyóntatószékben két perc alatt el van intézve minden.

Ezután az atya kerül a színre, aki hazatérő fiát meglátja. Talán minden nap hosszú percekig kinn állt a kapuban a látóhatárt kémlelve, hogy mikor jön haza a fia. Mikor meglátja eléje szalad, hogy ezzel is elvegye félelmét és kellemetlenségét, amit abból adódik, ha otthon kell jelentkeznie. Megöleli, megcsókolja, az a csont és bőr kiéhezett, koszos, disznószagú fiút. Így bocsát meg nekünk Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, szalad elénk és megölel megcsókol, bármily büdösek, koszosak, bűnösek vagyunk is. Örömében lakodalmat rendez, visszafogadja fiát fiának.

Akarod, hogy Isten téged is megöleljen, megcsókoljon? Egyedül rajtad áll, hogy hazatérsz-e. Ha nem térsz haza Isten fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, mindhiába.

Ebből a történetből világosan látható, hogy a bűn következménye nem Isten haragjának, bosszújának cselekedete, hanem egyes egyedül a mi Istentől való elfordulásunknak köszönhetünk minden rosszat.

De a történet nem fejeződik be. Folytatódik az idősebb testvér hazatérésével, aki nem akar bemenni, nem akar megbocsátani testvérének. Az atya ezúttal nem nézi tétlenül az eseményeket. Hozzá is kijön, elébe megy, mint kisebbik fiának. Kérleli őt, hogy menjen be. Az atya megnyilatkozásaiban fontos azt meglátni, hogy az örömünnepség nem a kisebbik fiú szertelen, bűnös életének a szentesítése, hanem hazatérésének, ünneplése. Isten előtt a bűn mindig bűn marad, azt nem lehet kimagyarázni. Isten a hazatérésünknek, megtérésünknek örül, s nem annak, hogy bűnt követünk el.

A történet nyitva marad: nem derül ki, hogy az idősebb testvér bemegy-e, vagy pedig most ő megy el az atyai háztól. Ez a nyitott történet felteszi nekünk is a kérdést: hajlandók vagyunk-e megbocsátani ellenünk vétkező embertársainknak, vagy nem. Mert ha nem éppúgy elszakadunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ha igen, abban az örömben lehet részünk, mint a tékozló fiúnak hazatérésekor.

Most ennek a gyönyörű példabeszédnek tanúságát vessétek össze életetekkel. Azzal, amikor a bűnbánat szentségében találkoztok a hazaváró irgalmas mennyei Atyával. Hasonlítsák össze azok, akik ilyenkor húsvét előtt kötelességből elvégzik a szentgyónást, mert eleget akarnak tenni annak, hogy évente legalább egyszer gyónj meg és húsvét táján áldozzál, hogy elmondhassa magáról, hogy keresztény, mert megtartja a parancsokat. Csakhogy parancsra nem lehet gyónni. Ha valaki csak a parancstól vezérelve megy be felkészületlenül a gyóntatószékbe, az nem az a találkozás lesz Istennel, mint a tékozló fiú és az atya találkozása. Az Egyház eme parancsa, hogy évente legalább egyszer gyónjál és húsvét táján áldozzál, kicsit fából vaskarika, mert jogi nyelven akar megfogalmazni lelki dolgokat, amit nem lehet. Ezt a parancsot akkor fogalmazták meg, amikor a középkor végén annyira megritkultak az áldozások, hogy efféle módon kellet megparancsolni. Mára idejétmúlt ennek a törvénynek betű szerinti megtartása. Elég sokat beszél az Egyház arról hogy ennél sokkal többre van szükség. Arra, amit a tékozló fiú példabeszédéből kiolvashatunk.

Azt is vizsgáld meg, hogy a te bűnösséged csak az Istennel való kapcsolatban merül ki, és eszedbe sem jut, hogy mások ellen is vétettél, vagy mások vétettek ellened. Ha nem kezdeményezed a bocsánatkérést, s ha nem bocsátasz meg az ellened vétőnek, akkor kinn maradsz Isten Országának öröméből, mint az idősebb testvér, ha nem bocsát meg öccsének.

A tékozló fiú példabeszédét fontold meg és alkalmazd életedre, hogy ne külső elvárásoknak eleget téve, hanem belső megtéréstől és bűnbánattól vezérelve kerülj közelebb a nagyböjt folyamán Istenhez és embertársaidhoz.

Ámen.

Az ember elfuthat Istentől, rejtőzhet előle, mint Ádám próbált a paradicsomban. Megkísérelheti, hogy mellőzze Istent életében, nélküle boldoguljon. De Isten nem tudja feledni azt a lelket, akire egyszer rátekintett, -- s mindegyikünkre rátekintett, -- úgy nem tudja, ahogy az anya sem feledheti gyermekét. Jézus kibékít Istennel minket. Ő a szeretett Fiú, és szeretett fiúvá békíthet minket. "Ebben áll a szeretet: nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem Ő előbb szeretett, és elküldötte az Ő Fiát engesztelésül bűneinkért." (1Jn 4,10