Ermes Ronchi szervita szerzetes március 7-én délután a pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatának második napján Aricciában folytatta az elmélkedést az evangéliumi kérdésekről. Máté evangéliumából indult ki: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg?” (Mt 5,13)

Az ókortól fogva a só értékes és jelentéssel teli anyag volt. Mindig az értékes, tartósítandó dolgok jelképe, mint ahogy az élelmiszerekkel kapcsolatban is. A tanítványok, mint a só megőrzik azt, ami az életet táplálja a földön, Isten szavát, az evangéliumot, amely átjárja és tartóssá teszi a dolgokat – fogalmazott Ermes Ronchi. A föld sója és a világ világossága – mondja Jézus az evangéliumban. A tanítványok alázata példa az egyház számára. Ez a só és a világosság alázata. Nem akarják magukra irányítani a figyelmet, nem magukat helyezik a középpontba, hanem azt értékelik, akivel találkoznak. Ilyen az egyház, az Úr tanítványainak alázata, akik nem magukra irányítják a figyelmet, hanem a kenyérre és az otthonra, az emberek folyamatos kísérésére és éhségükre, amely időnként olyan nagy mértékű, hogy számukra Isten nem másban, mint a kenyérben ölt formát.

A fényhez hasonlóan nekünk is ragyogjon a tekintetünk, amely mikor megpihen az embereken, kihozza belőlük azt, ami a legszebb bennük. Mint a só, mi is a találkozásban váljunk értékessé. Nézzük meg például a sót. Amíg dobozában van a konyhaszekrényben, haszontalan. A célja, hogy kilépjen és feloldódjon, hogy jobbá tegye a dolgokat. Önmagát odaajándékozza, és eltűnik. Az egyház is odaajándékozza önmagát, felolvad, fellángol, másokért él. Ha bezárkózom a saját egómba – bár rendelkezem a legszebb erényekkel –, és nem veszek részt mások életében, mint a só és a világosság, ha nem vagyok érzékeny, és nem nyílok meg, akkor mentes lehetek ugyan a bűnöktől, mégis a bűn állapotában élek. A sónak és a fénynek nem az a célja, hogy halhatatlanná tegye magát, hanem hogy szétáradjon. Ilyen az egyház is: nem cél, hanem eszköz, hogy jobbá és szebbé tegye az emberek életét – hangsúlyozta a szónok.

Megtörténhet, hogy elveszítjük az evangéliumot, hogy már nem találjuk értelmét és ízét, már nem szolgál semmire. Előfordul, hogy időnként nem vagyunk képesek a szeretetet vagy a reményt és a szabadságot közvetíteni azoknak, akikkel találkozunk, pedig ők Isten ajándékai. Az is megtörténhet, hogy beolvadunk a rendszerbe anélkül, hogy árral szemben akarnánk úszni vagy hogy megtestesítenénk a boldogságmondásokat, valamint az is, hogy az evangéliumot követjük ugyan, de nem növekszünk emberségben. Ilyenkor olyan só vagyunk, amely elvesztette az ízét, ha nem szabadulunk meg az álarcoktól és a félelmektől. Az emberek Jézus tanítványától az élet morzsáit és nem a doktrína töredékeit akarják befogadni – mutatott rá a szerzetes.

Ermes Ronchi emlékeztetett Isten nagy bizalmára az emberben. Jézus nem azt mondja, hogy erőlködjetek, hogy világossággá váljatok és legyen „ízetek”, hanem, hogy legyetek tudatában: már azok vagytok. A fény a természetes ajándéka annak, aki belélegezte Istent, és az élet ízével rendelkezni pedig annak az ajándéka, aki éli az evangéliumot. Rajtunk múlik, hogy tudatára ébredjünk és továbbadjuk a világosságot és az élet ízét a világnak. Annak érdekében, hogy a fény és a só el ne vesszen, az a feladatunk, hogy új lendületet adjunk a létezésnek, hagyjuk, hogy Krisztus áthassa életünket, és hogy szeretetközösségben éljünk másokkal.

Egy zsidó példabeszéd szerint minden ember egy kis lánggal a homlokán jön a világra, amelyet csak a szívünkkel láthatunk, és amely olyan, mint egy csillag, ami előttünk halad. Amikor két ember találkozik, csillagaik egyesülnek és felerősödnek, mindegyik ad és kap energiát a másiktól, mint két farönk, amelyeket együtt tesznek a tűzbe. A találkozás fényt gerjeszt. Amikor azonban az ember hosszú ideig távol marad a találkozástól, és egyedül van, a csillag, amely homlokán ragyogott, lassanként elbágyad, és végül kialszik. Az ember pedig már a csillag nélkül megy tovább, amely korábban előtte haladt. A fényünk a szeretetközösségből, a találkozásokból, a másokkal való osztozásból él. Ne aggódjunk amiatt, hogy hány embert tudunk fényünkkel lángra lobbantani. Nem az számít, hogy láthatóak vagy fontosak legyünk, illetve hogy ránk figyelnek vagy mellőznek minket, hanem hogy őrizzük a fényt, és lángra lobbanva éljünk. Őrizzük meg a szív izzását – buzdított elmélkedésében a lelkigyakorlat vezetője.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír