JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

A magdalai Mária útja

Korai sétára indult, nem először. Annyi hajnalon rótta már a sikátorokat, mikor azt sem bánta volna, ha elveszik az életét. De ma nem tántoríthatta el sem ember, sem ördög, sem angyal. Még virradat előtt elindult, hogy megtegye, amire nem volt elég idő: hogy elbúcsúzzon tőle.

Harmat fürdeti mezítelen lábát, arcának jólesik a hideg levegő. A csend. Feje zsong, alig aludt, ha mégis elkábult egy-egy percre, zagyva képek és hangok gyötörték - az ünnep és a kivégzés össze nem illeszthető darabjai. Nem hozhatja Őt közelebb a sír látványa, mégis, holtában is biztosabb pont, mint bárki, aki él.

Ma minden barátságosnak tűnik. De ez csak látszat, tegnap óta tudja: hazugság. A világ túlságosan éledő, túl konkrét, kegyetlenül éles kontúrú ahhoz képest, hogy Ő halott. Nem képes ezzel szembenézni. A gúnnyal, a megvetéssel igen, de ha a lelkét kitépik, a teste sem élhet tovább. Hatalmas kő nehezedik mellkasára. Erős férfiak sem tudnák elhengeríteni.

Jézus élete kicsúszott ujjai közül, mint egy selyemkendő. Minden képzeletet felülmúlt agóniája. A legkínzóbb, amit valaha emberi szem láthatott. A legszánalmasabb és a legtisztább.

A város este már ünnepelt. Leölték az áldozati bárányokat, de azt nem sorolták bűneik közé, hogy kivégezték az Emberfiát.

Sóhajt. Meg akarná érinteni a testet, hogy még egyszer - utoljára - megkenje olajjal. A kő nem moccan mellkasáról.

Lába megremeg. Valahol a közelben lehet már a sír. Arcán melegség csorog végig. Haja csöndjében ott rejtőzik minden emlék.

S ekkor, belül, beszakad valami - a gyász talapzata. Fájdalmasan tör fel belőle a néma vád. A sírkő nincs a helyén. A Szeretett életének minden cseppje elgurul, összegyűjthetetlenül...

„Asszony, miért sírsz?" - hasztalan törik meg önmagába záruló fájdalmát.
Angyalok sem tudhatják, csak ember, mit jelent elveszíteni az elveszített nyomát. Égi és földi, látható és láthatatlan egyformán megkérdőjeleződik. De akit szeret, aki őt egyedül igazán szerette, annak meg kell lennie valahol. Ha addig él is, visszaszerzi a testét!

Talán a kertész! Ő kell, hogy legyen... Ám mialatt hozzá beszél, kérleli, önkívületben, rémisztő megérzés cikázik benne: nem ő vitte el. Ó, csak árulja el, legalább tudjon valami biztosat, ha rossz hír is!