Mindenható örök Isten, aki Zoltán püspököt és vértanút apostoli buzgóságáért a dicsőség koronájával ékesítetted, add meg kérünk, hogy példáját követve nevedet bátran megvallva élhessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Nagy hírű pásztor, bölcsességgel áldott,
itt kinek végső diadalát üljük,
hit megvallója, immár szünet nélkül
boldog az égben.
Mestere volt ő s egy személyben papja,
szent vezetője s oszlopa a népnek;
boldogabb létnek lett fáradhatatlan
útmutatója.
Most azért kérjük, járjon közben értünk,
tengernyi vétkünk bocsánatot nyerjen,
s ő vezéreljen könyörgése által
menny magasába.

Tisztelet, áldás adassék az Úrnak,
fent a magasban szakadatlan ének,
mert törvényével uralkodik bölcsen
mind a világon. Ámen.

Válasz

Életszentsége

Meszlényi Zoltán híres volt nagyfokú szociális érzékenységéről, így például elajándékozta prémmel bélelt télikabátját, a börtönben pedig rabtársainak adta melegebb ruhadarabjait. A szegények, az élet nyomorultjai iránti mély empátiája szentbeszédeiből is kiderül. 1940. november 24-én, a budapesti Árpád-házi Szent Erzsébet-plébánián elmondott homíliájában arra figyelmeztetett, hogy „Hozhatnak akármennyi törvényt, kényszeríthetik a jobbmódúakat arra, hogy segítsék a szegényeket, azonban a keresztény ember nem fog mentesülni attól, hogy maga is gyakorolja a keresztény szeretetet. Nincs a világnak az a törvényhozása, amely meg tudná szüntetni az emberi szenvedést, és amíg van emberi szenvedés, addig mindig megvan a szükségessége annak, hogy az ember lehajoljon a másikhoz és segítse őt. Egyet sohasem szabad elfelejtenünk: azt, hogy a keresztény irgalmasságnak gyakorlása két elemből áll. Az egyik az anyagi, s ez az, hogy juttassunk abból a szegénynek, amit nekünk az Úr adott, a másik a lelki, és ez az, hogy azt, amit adunk, azt úgy adjuk, amint Krisztus kívánja, azzal a lehajlással, amelyben a szegényt testvérünknek tekintjük.”

1942. január 7-én pedig, a Szociális Missziótársulat szociális iskolájának megnyitóján így fogalmazott: „Senki nem meri azt állítani, hogy Krisztus nem részesítette különös elbánásban a szegényeket, hogy nem sugározta rájuk kivételes mértékben az ő isteni szívének szeretetét. De ez a Krisztus, akiben megtestesült isteni bölcsessége, ez soha nem hirdette, hogy itt a földön kell elérni boldogság-érzésünk legmagasabb fokát, nem hirdette, hogy valamikor is el fog jönni az az állapot, amikor szegények nem lesznek, ellenkezőleg, a Hegyi beszédben olyanokat hirdetett boldognak, akiket a mi laicizált lelkű népvezéreink legfeljebb csak a társadalom nyomorultjainak neveznek… A szociális kérdés gyökeres megoldása csak úgy képzelhető el, ha az emberek, munkások és munkaadók újra keresztények lesznek a szó evangéliumi értelmében, elfogadva ennek az evangéliumnak minden részletét, még a Hegyi beszédnek örökérvényű megállapításait is.”

Meszlényi Zoltánt a magyarság súlyos sorkérdései is foglalkoztatták, s a válságból való kiutat egyértelműen az Istenbe vetett hitben látta. 1940-ben, Szent István napján, amikor már csaknem egy esztendeje tombolt a világtörténelem legszörnyűbb, legtöbb áldozatot követelő háborúja, így biztatta hallgatóságát: „Higgyük rendületlenül, hogy ez a nemzet minden gyarlósága mellett sem lett eddig méltatlanná Isten további kegyére, s hogy a mi vezetőink eszközei ugyanannak az isteni Gondviselésnek, mely megtartotta ezer éven át a nemzetet. Ha bízunk minden időben a felsőbb isteni segítségben, s ha megőrizzük azt a keresztény hitet, melyet az első király országának alapjává tett, ha tiszta lélekkel ápoljuk ezt a hitet mint igazi emberi nagyságunknak alapját is, akkor nem fog soha megrémíteni az apostoli szó, hogy a szentek fogják megítélni a világot; nem fogunk félni attól, hogy az utolsó ítéleten szemben fogjuk találni magunkat az első szent király tekintetével.”

1947. január 31-én pedig Péliföldszentkereszten az egész életében a krisztusi szeretet szellemében tevékenykedő, az elkallódástól gyermekek ezreit megmentő Bosco Szent János példáját állította szembe az önmagukat istenembereknek tartó, az ellenségnek tekintett személyeket, csoportokat, népeket kíméletlenül elpusztító, az erőszak bűvöletében élő világi hatalmasságokkal, és feltette a kérdést: „Akik a mai emberek felett hatalmaskodnak, vajon iparkodnak-e szép szóval és érvekkel magukhoz kapcsolni az embereket? Mikor ért meg az emberiség annyi kegyetlenséget, mint a mi életünkben? S mikor rettegtek a hatalmasok jobban, mint manapság, hogy véget ér a hatalmuk? Ideges félénkséggel kutatják, kik vannak mellettük, kik ellenük, s milyen sors vár azokra, akikről megállapítják, hogy másképpen gondolkoznak?”

Meszlényi Zoltán homíliáiban beszélt arról is, hogy milyen következményei lettek annak, hogy a felvilágosodás óta az emberiség fokozatosan elfordult Istentől, eljutott az istentagadásig, a Krisztus-gyűlöletig. Az esztergomi bazilikában az 1950-es szentév első napján – a kommunista diktatúra legsötétebb, legkegyetlenebb időszakában –elmondott szentbeszédében figyelmeztetett: „A modern világ megpróbálta lerázni magáról Isten édes igáját, s ezzel együtt eltaszította magától az Isten részéről számunkra, emberek számára előírt rend örök törvényeit s ugyanazzal a gőggel, mely fűtötte az első lázadó angyalt a teremtés elején, megpróbálta helyettesíteni az Istentől előírt rendet egy másikkal, az emberi gőg és önkény rendjével. Csaknem két évszázadnak az a világos tanítása, hogy ez az új rend nem vált be, s nem felel meg az emberi lélek mélységes igényeinek és örök vágyainak. Ezért kell, hogy ez a szentév legalább az első lépés legyen a nagy visszatérés útján Isten szándékai felé. Ez a nagy visszatérés nem néhány ember műve lesz. Ennek munkálása nem egyedül a népek vezetőinek, a hatalmasoknak a feladata. Minden egyes jó szándékú embernek meg kell tenni a tőle telhetőt a nagy célok elérése érdekében. Elsősorban mindegyiknek tájékozódnotok kell Isten szándékai felől a világ örök rendjét illetően. S hol kell keresnetek ezt a tájékozódást? Magánál Krisztusnál. El kell merülnötök az ő Szentséges Szívének titkaiba, ahol el van rejtve minden bölcsesség és tudás összes kincse. De nemcsak a tudás és bölcsesség, hanem a kegyelem örvénylő mélységei is.”

Meszlényi Zoltán szentbeszédeiből egyértelmű, hogy az egyházhoz való rendíthetetlen hűsége, kiegyensúlyozott, nyugodt szolgálatkészsége mélységes Krisztus-hitéből fakadt. Tudatosan, a létező legmagasabb fokon teljesítette Istentől kapott küldetését, elutasítva a félmegoldásokat, az emberi gyengeségeket. Mindig az egyenes kiállás jellemezte, nem lehetett őt megfélemlíteni. Ez pedig természetesen kivívta a semmiféle ellentmondást nem tűrő, totális hatalmat megvalósító kommunista hatalom haragját, sőt, gyűlöletét.

Eszünkbe juthatnak Jézus tanítványaihoz intézett szavai: „Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt a nevemért, de aki kitart mindvégig, az üdvözül” (Mt 10,22)

Válasz

Tudatos készülés a vértanúságra

Meszlényi Zoltán prédikációiból kitűnik, hogy tudatosan vagy talán ösztönösen – figyelve az Úr titokzatos jelzéseire –, készült a vértanúságra. 1944. június 29-én a balassagyarmati plébánián, Szent Péter és Szent Pál ünnepén elmondott szentbeszédében így fogalmazott: „… Istennél tudjuk megdicsőült lelküket, de mai boldogságuktól fordítsuk tekintetünket földi életükre: a tenger szenvedésre és üldöztetésre, melyben részük volt, s a vértanúhalálra, melyet Krisztusért és Egyházáért elszenvedtek. Kire nem vár az életben kisebb vagy nagyobb megpróbáltatás? S a mai idők nem alkalmasak-e arra, hogy a szokottnál súlyosabb megpróbáltatásra várjunk, és számításba vegyük saját életünk áldozatát is? De a számításból ne hagyjuk ki a hit vigasztalását, azt, hogy minél nagyobbak voltak földi életünknek megpróbáltatásai, minél több fájdalom és gyötrelem kínozta testünket a földön, annál nagyobb dicsőség várja a feltámadt testet az örök boldogságban.”

1945. június 8-án, az esztergomi Belvárosi plébánián egy papszentelésen elmondott homíliájában pedig felidézte, hogy a szemináriumban tanárai atyai szavakkal figyelmeztették: „…az élet, különösképpen a pap élete katonáskodás a földön, a lelkipásztorkodás örökös küzdelem saját gyarlóságunkkal, s azoknak az embereknek örök gyarlóságával, akik között élnünk kell, mint a szent titok kiszolgáltatóinak; hogy a világ az ő démoni erőivel mindig ellentétes beállítottságú az Egyházzal szemben, mert nem tudja elviselni az erkölcsért és a jóért folytatott harcot s ennek a harcnak végső kimenetelébe vetett győzedelmes hitet, mellyel az Egyház napjai előtte jelentkeznek… Akkor túlzásnak látszott, ha idézték előttem az Üdvözítő szavait: eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek. Ma, életem delelőjén túl másképpen gondolkozom. Évtizedek harcai megtanítottak arra, hogy nevelőim figyelmeztetései nem voltak túlzások. S mikor a múlt év őszén Istenben boldogult főpásztorunk tisztára látva népünknek tragikus sorsát, kiadta papjainak a parancsot, hogy mindenki küldetéséhez híven maradjon meg a gondjaira bízott hívek között, s amikor figyelmeztetett…, hogy a papoknak a legnagyobb megpróbáltatások idején teljesíteni kell kötelességeiket még vértanúság árán is: a martírium gondolata nem döbbentett meg, nem csodálkoztam, természetesnek tűntek fel az Üdvözítő szavai: eljön az óra, hogy mindaz, ki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek.”

1948. május 8-án pedig, amikor már egyértelművé vált, hogy a kommunisták rövidesen átveszik a teljhatalmat Magyarországon, Siófokon, a Sarlós Boldogasszony-templomban elmondott homíliájában emlékeztetett rá: „A Római Birodalomban arra kényszerítették a keresztényeket, hogy tömjént áldozzanak a pogány istenek oltárainál, akik megtagadták, azokat az istenek meggyalázóinak bélyegezték. A modern üldözések mozgatója az, hogy az üldözött hívőket az állam, a haladás, a nép ellenségeinek tartják, s mint ilyeneket, irtják és pusztítják.”

Válasz

Élete
.
Bencés gimnáziumot végzett Esztergomban. A gimnáziumi érettségi után pártfogója, Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek Rómába küldte továbbtanulni. Teológiát végzett a Collegium Germanico-Hungaricumban. Zoltán öt nyelven beszélt és három diplomát szerzett. 1915. október 28-án került sor pappá szentelésére.
.
Amikor visszatért Esztergomba, a Prímási Palotában kezdett el dolgozni. 1917-ben Csernoch János bíboros-hercegprímás Meszlényi Zoltánt központi irodai szolgálatra irányította a Prímási Palotába. 1931-ben lett a főkáptalan tagja, nógrádi és honti főesperes, majd a káptalan helynöke. XI. Piusz pápa kinevezése nyomán, 1937. október 28-án Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás, Breyer István győri megyéspüspök és Kriston Endre püspök, az egri székesfőkáptalan nagyprépostja koncelebrálásával, Sinope címzetes püspökévé szentelte. Ettől a pillanattól a mindenkori hercegprímás-esztergomi érsek segédpüspöke volt.

Amikor az állambiztonsági szervek Mindszenty József bíboros-hercegprímást 1948. december 26-án letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, a kinevezett érseki helynököt, Drahos Jánost pedig megölték, ő lett az esztergomi érseki helynök. Helynöki székfoglalójában szinte ígéretet tesz: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és Egyházunk iránti hűséget nem tagadom meg soha! Isten engem úgy segéljen.” Tudta, mire számíthat, mi vár rá, és félt is ettől, ennek tudatában tette le a segédpüspöki fogadalmát, és imádságos lelkülettel várta, hogy véres tanúságot tetessenek vele hite mellett. Élete utolsó telén szőrmebéléses télikabátját elajándékozta egy szegény paptársának, mondván: "Nekem már nem lesz szükségem rá." Nem sokkal ezután lakásán letartóztatják.

Bár egyidős volt Mindszenthy bíborossal, akit csak őutána évekkel később tettek püspökké - tehát jogos esélye volt, hogy őt választják bíboros-érseknek, mégsem volt benne semmi féltékenység, amikor nem ő lett a magyar egyház feje. Szentbeszédeiben és egyetlen körlevelében is arra buzdítja a híveket, hogy kövessék hűségesen főpásztorukat, akihez ő is mindvégig hű és lojális maradt. Pedig az ávó igyekezett kijátszani őt Mindszenthy ellen, és hol rábeszéléssel, hol megfélemlítéssel és kínzással akarták megtörni, ám a hivatalos jelentés ezzel a mondattal zárul: "Meszlényinek nem kenyere a megalkuvás." Ekkor döntöttek a likvidálásáról. Vajon tudta az ÁVO, hogy saját bejegyzésük igazolja ennek a férfinek egyenes és hősies jellemét?
.
Meszlényi Zoltán püspököt 1950. június 29-én 17 óra 30 perckor hurcolták el esztergomi lakásáról az állambiztonsági szervek emberei. A kistarcsai internáló táborba került, ahol magánzárkában elkülönítve őrizték és kínozták. Több szemtanú egybehangzó állítása szerint, télen arra kényszerítették, hogy éjjel-nappal nyitott ablaknál tartózkodjon. Fájó lábaival mezítláb futtatták a téli hidegben.

A kínzások, ütlegelések és végkimerülés következtében, 1951. március 4-én - legalábbis ezt a dátumot jegyezték fel elrablói és kínzói - meghalt. Hamvait a rákoskeresztúri Új Köztemető területén helyezték örök nyugalomra, de 1966. június 24-én a földi maradványait exhumálták, átszállították Esztergomba, és örök nyugalomra helyezték az esztergomi bazilikában.

Válasz