A béke az igazságban van gondolatot elemezve, a Szentatya figyelmeztet: a béke ajándékára akkor tudunk igent mondani, ha megnyílunk az igazság előtt, amely Jézus Krisztus személyében nyilatkozott meg. Ő tanított meg minket arra, hogy mi a béke tartalma, és ezzel együtt a módszere is: a szeretet. Isten ugyanis, „aki a legtökéletesebb és önmagában fennálló szeretet, Jézusban nyilatkoztatta ki magát, ő pedig magára vette a mi emberi természetünket. Ezzel a béke útját is megmutatta: a párbeszédet, a megbocsátást, a szolidaritást. Ez az egyetlen út, amelyik igazi békéhez vezet.” A pápa a Teremtő és az ember örök, megfejthetetlen titkának nevezi, miért nem alkotott Isten olyan világot, amelyben jelenléte nyilvánvalóbb, „miért nem hagyta hátra Jézus jelenlétének olyan ragyogását, amely mindenkit ellenállhatatlanul érint”, ám egyértelműen leszögezi: „Aki Isten akaratát követi…, tudja, hogy a világ alapja a szeretet, és ezért abban bízva, aki szereti, továbbmehet ott is, ahol ember nem segíthet, vagy nem akar segíteni.” Az az ember pedig, aki teljesen rábízza magát Istenre, nem távolodik el másoktól azért, mert csak a saját üdvösségével törődve visszahúzódik tőlük, éppen ellenkezőleg, „csak így ébred föl valóban a szíve, ekkor lesz másokkal együtt érző, ezért jóakaratú, mások iránt nyitott személy.” Isten mindenkit szeret, mert mindnyájan teremtményei vagyunk, egyesek azonban bezárták előtte lelküket, ezért szeretete nem találhat náluk befogadásra. A nagy kérdés, miként állhat az ember Isten elé, illetve hogyan veszítheti el? Benedek pápa egyértelműen fogalmaz: „Nem tudja megtalálni Istent a gőg, amely Istent tárggyá akarja tenni, és rá akarja kényszeríteni a mi laboratóriumi feltételeinket. Ez a gőg ugyanis feltételezi, hogy Istent, mint Istent tagadjuk, mivel fölébe helyezzük magunkat.” Aki így gondolkozik, önmagát teszi istenné, „és nemcsak Istent alázza meg, hanem önmagát és a világot is.” Isten elsőbbségéről van szó, arról, hogy Istent valóságnak ismerjük el, annak a valóságnak, amely nélkül semmi más nem lehet jó. A Szentatya leszögezi: „A történelmet nem lehet Istentől eltekintve, pusztán anyagi struktúrákkal szabályozni. Ha az ember szíve nem jó, akkor semmi más sem lehet jó. A szív jósága pedig végül csak attól jöhet, aki a Jóság – aki maga a Jó.” Az Isten nélküli élet pedig nem tesz sem szabadabbá, sem gazdagabbá. „Az ember a végtelenre van rendelve. Semmi más nem elégíti ki. Aki azonban elhagyja Istent, az a végesre korlátozza az életet és a világot, azaz arra, amit mi magunk teszünk, és amit el tudunk gondolni, ez pedig mindig túl kevés.”

Az emberiesség mértékét vizsgálva, a pápa hangsúlyozza, hogy az emberiességet a szenvedéshez és a szenvedő emberhez való viszonnyal mérjük. Ez érvényes az egyes személyekre és a társadalomra egyaránt. „Kegyetlen és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket, és együtt szenvedéssel nem képes segíteni őket a szenvedés belső megosztásában és hordozásában.” A szenvedő ember elfogadása azt jelenti, hogy magamévá teszem a szenvedését, „az övé az én szenvedésem lesz.” Azzal pedig, hogy a szenvedés megosztottá válik, egy másik ember is jelen van benne, megjelenik a vigasz, „a szeretet fénye behatol a szenvedésbe.”

A rossz legyőzését illetően a pápa figyelmeztet, hogy a világban semmi nem válhat igazán jobbá, ha nem győzzük le a rosszat, ami csak a megbocsátás révén sikerülhet. A megbocsátásnak azonban hatékonynak kell lennie, ezt pedig csak Jézus Krisztus adhatja. „Ez a megbocsátás a rosszat nem csupán szép szavakkal eltávolítja az útból, de valóban el is pusztítja. Ez azonban csak szenvedés által mehet végbe; ezt pedig Krisztus szenvedő szeretete valóban meg is tette, ebből merítjük a megbocsátás teljhatalmát.” Határozottan vitába száll a Szentatya azzal a divatos, napjainkban szinte általánosan elfogadott nézettel, hogy szabadságunkat Isten ellenében is ki kell próbálnunk, hogy teljesen önmagunk lehessünk. E vélemény hangoztatói szerint a gonosz alapjában véve jó, hiszen általa tapasztalhatjuk meg a lét teljességét, ezért „szükséges is a gonosszal paktálnunk, Istennel szemben egy kis szabadságot fenntartanunk magunknak.” Ám a pápa tényként állapítja meg, hogy a mindennapok tapasztalatai szerint a gonosz „mindig megmérgezi az embert, nem fölemeli, hanem lesújtja és megalázza, nem teszi nagyobbá, tisztábbá és gazdagabbá, hanem árt neki és lealacsonyítja.” Ezzel szemben az önmagát teljesen Isten kezébe adó ember „nem bábfigurája Istennek, nem unalmas, betanított személy, és nem veszíti el szabadságát. Csak az az ember találja meg az igazi szabadságot, a jó szabadságának nagy és teremtő gazdagságát, aki teljesen Istenre bízza magát… csak a magát értünk és miattunk feláldozó Isten szeretete teszi lehetővé, hogy szabadok legyünk, magunkat elengedjük, és így valóban megtaláljuk az életet.”

Kitér a pápa Jézus Krisztus elutasításának tragédiájára is, amely – akárcsak a múltban – ma is sokféle formában jelentkezik, sőt, „Isten elutasításának mai formái talán még alattomosabbak és veszélyesebbek, mint a régiek: a teljes elutasítástól a közömbösségig terjednek, a tudományos ateizmustól egy úgynevezett modernizált vagy posztmodern Jézusig. Jézust embernek tekintik, és különböző módokon korának mindennapi emberévé alacsonyítják, ezzel megfosztják istenségétől; vagy pedig annyira idealizálják, hogy sokszor valamilyen mesebeli alaknak látszik.”

XVI. Benedek pápa Szűz Mária hitét állítja példaként korunk embere számára: „Érett, hamisítatlan, alázatos és ugyanakkor bátor hitet, amelyet átitat az Isten országának reménye és lelkes öröme. Minden fatalizmus nélküli hitet, amely arra törekszik, hogy teljes és örömteli engedelmességgel működjék együtt Isten akaratával abban a feltétlen bizonyosságban, hogy Isten nem akar mást, mint szeretetet és életet, mindig és mindenkinek.”

A kötethez Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek írt előszót, emlékeztetve rá, hogy amikor a Vatikáni Zsinat Krisztus hármas hivatásáról, prófétai, papi és királyi méltóságáról beszél, mindig a prófétai hivatás áll az első helyen. Az osztrák katolikus egyházfő megállapítja: „Benedek pápa elsősorban ezt tekinti hivatásának: a Jó Hír hirdetője kíván lenni. Ilyennek látja a zsinat a püspöki hivatást. Róma püspöke a hithirdetést tekinti legfontosabb szolgálatának.”

Ennek ékes bizonyítéka ez a teológiai gondolatokban és spirituális hitben rendkívül gazdag olvasókönyv is, amelynek szellemiségét és lelkiségét alapvetően maghatározza az a névadó patrónusától, Szent Benedektől származó mondat, amit a Szentatya 2005. április 27-ei első pápai audienciáján idézett: „Krisztus szeretete elébe semmit se tegyetek” (Vigilia Kiadó, 2012.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír