Egyházunk figyelmünket ma a célba érkezett keresztényekre irányítja – köszöntötte a jelenlévőket a főpásztor. Arra buzdított, hogy merjünk a szentek nyomába lépni, és kérjük, segítsenek minket a földi nehézségek közepette. Imára hívta a jelenlévőket azokért is, akiket a háború nyomorúsága sújt.

Az ünnep fényét emelte, hogy a szentírási szakaszokat – így a Jelenések könyvéből vett olvasmányt (Jel 7,2–4.9–14), Szent János első leveléből olvasott szentleckét (1Jn 3,1–3), és Szent Máté evangéliumát (Mt 5,1–12a) is – énekelték a szeminárium kispapjai.

Ma a hálaadás ünnepe van, hálát adunk Istennek a szentekért. A Jelenések könyvében Szent János apostol az üdvözültek megszámlálhatatlan nagy seregéről ír. Olyan sokan vannak, hogy bízhatunk abban, akár mi is közéjük juthatunk. A mai ünnepen érdemes feltennünk a kérdést:

hány szentet ismerünk? Nem pusztán a nevüket, hanem az életútjukat is. Tegyünk ma egy elhatározást, hogy mindennap elolvassuk egy szent élettörténetét. Ez ugyanis segíthet minket, hogy egyre nagyobb vágyat érezzünk az életszentségre.

A főpásztor Loyolai Szent Ignác példájára hivatkozott, aki betegsége idején, miután sok lovagregényt olvasott, véletlenül a szentek életét kezdte el lapozni. Az ő példájuk vezette a jezsuita rend alapítóját a megtérésre és az életszentség útjára. Szükséges látnunk a példaképeket magunk előtt, hogy tudjuk, még nem vagyunk azok, amivé lehetünk és lennünk kell. Szent János úgy fogalmaz: „Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk” (1Jn 3,2). Meghívást kaptunk, hogy Krisztus követőiként éljünk, de ne csak ideig-óráig, hanem tartósan, teljes elkötelezettséggel.

A szentek üzennek nekünk, hogy ne essünk kétségbe. Ahogy ők is, úgy mi is a jelen és a jövő feszültségében élünk. A jelen nehézségei közepette látnunk kell a jövőt, amire Isten hívott meg minket. Mindent Isten országa fényében lássunk! A mai evangéliumban a nyolc boldogságról olvastunk. Jézus ebben elénk tárja a jelent: boldogok azok, akik készek szenvedni az igazságért, akik mindenféle megpróbáltatásokon mennek át… De ezen megpróbáltatások ellenére ők azért boldogok, mert már előttük áll az Isten országa, az örökkévalóságban kapott isteni ajándék.

Ha nincs előttünk az a világos cél, az Isten országa, amire a meghívást kaptuk, akkor nem tudunk kitartani a jóban a megpróbáltatások idején. Viszont Isten szeretete az, ami állandóan inspirál bennünket arra, hogy megmaradjunk a jóban, a nehézségek közepette, és a bajokat is el tudjuk viselni.

Tudjuk, hogy minden rossz a bűn következménye. Jézus Krisztus, az Isten Fia szenvedte el a legnagyobb kínt a bűneinkért, így mi is, ha készek vagyunk a megpróbáltatások elfogadására, akkor Krisztus megváltó halálának részesei lehetünk.

A szentek beteljesítették földi hivatásukat, ahogy Jézus mondta övéinek: ti vagytok a só, amely ízt ad az életnek, ti vagytok a világ világossága (vö. Mt 5,13–14). Ma mi vagyunk azok, akiknek a föld sójának és a világ világosságának kell lenniük. Arra hív meg minket Isten, hogy mindenki a maga életformájában – amelyben a Gondviselés vezetni akarja –, legyen a föld sója és a világ világossága.

Ha Isten országának értékrendje szerint cselekszünk, akkor már most, a földön is boldogságban, Isten szeretetében lehet részünk. Feladatunk, hogy másokat is meghívjunk erre a szemléletmódra: egész életünkben Isten országát lássuk magunk előtt, afelé haladjunk.

Mindenszentek napja az égi és a földi szeretet találkozásának az ünnepe. Azokra emlékezünk, akik felismerték az égi szeretetet és erre szeretettel válaszoltak. Tegyük fel magunknak a kérdést: ég-e bennünk az Isten országa utáni vágy, az égi szeretet vágya? Mert ez a szeretet nemcsak az eljövendő, örökkévalóságban ad boldogságot, szeretetet, örömöt és békét, hanem a jelen életben is. Jézus azt mondta: Isten országa köztünk, bennünk van (vö. Lk 17,21). Engedjük-e, hogy életünkben jelen legyen Isten?

Mennyire vagyunk készek arra, hogy mindent levessünk magunkról, ami nem krisztusi?

Tény, nem tudunk könnyedén megszabadulni a gyengeségeinktől és a bűneinktől, de ébren kell tartanunk a vágyat, hogy bármit teszünk és gondolunk, azt Isten szeretetére figyelve tegyük. Engedjük, hogy Isten belépjen az életünkbe, hogy csak őneki legyen ott hely!

Szabó Dezső egy novelláját idézte a főpásztor. A falu határában álló kereszthez minden évben kizarándokolt a falu népe. Az előimádkozó buzgón kérte: „Uram, szállj le a keresztről, gyere be a faluba, és élj velünk, akkor biztosan jobbak leszünk.” Az elbeszélésben megtörtént a csoda. Jézus leszállt a keresztről, és bement a faluba. Ott először a kocsmába tért be, ahol abbahagyták a trágár beszédet, a házakban elhallgattak a veszekedések, megszűnt a gyerekek torzsalkodása. Ám egy idő után elegük lett a falubelieknek, hogy mindig jónak kell lenniük, és megkérték Jézust, hogy menjen vissza a keresztre. Ironikus ez a novella, de rólunk szól.

Ideig-óráig készek vagyunk jók lenni, mert érezzük, hogy csak ennek van értelme, de aztán ellaposodik a vallásosságunk, az önfegyelmezésünk, s belefeledkezünk a bűneinkbe.

Az ember sajnos nem elég kitartó. Hűség és kitartás kell ahhoz, hogy az életszentség útján járjunk. A küzdelmek árán is ki kell tartanunk a jóban.

A szentek arra is figyelmeztetnek bennünket, hogy ne mossuk el a különbséget az erény és a bűn között. Napjainkban sokan ezt teszik: a bűnből igyekeznek erényt kovácsolni, és nem akarnak tudomást venni az erény és a bűn közötti különbségről. Imádkozzunk azért, hogy nekünk sikerüljön helyesen élnünk, Krisztus evangéliuma ugyanis mindig megmutatja számunkra az igazat, a szentet. Szent Pál a filippieknek írt levelében így fogalmaz: „elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van” (Fil 3,13).

Mindenszentek ünnepe legyen számunkra is fordulópont:

bánjuk meg, amit meg kell bánnunk, felejtsük, ami mögöttünk van, és induljunk el a szentek útján – zárta szentbeszédét a főpásztor.

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Ács Tamás

Magyar Kurír