Várszegi Asztrik beszéde Göncz Árpád temetési szertartásán Az Óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra az életének kilencvennegyedik évében elhunyt Göncz Árpád volt köztársasági elnököt november 6-án. A gyászszertartást Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát vezette, búcsúztató beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

„Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek, és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek, és ideje a kiszakításnak. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak.” (Prédikátor könyve 3,1–4)

Kedves Zsuzsa, kedves gyászoló Göncz Család!
Kedves gyászoló Barátaim! Kedves Mindannyian!

Ez az óra a gyász, a búcsúzás, az elengedés órája! A Biblia tanít bennünket erre, még ha mi hajlandók is vagyunk erről megfeledkezni. Igen, kedves Testvéreim, ez az elengedés és búcsúzás órája. Nem mindegy, hogyan engedjük el és hová engedjük szerettünket.

Tisztelettel és szeretettel búcsúzunk Göncz Árpádtól, a Magyar Köztársaság volt elnökétől, a férjtől, a családapától, az unokáiért rajongó nagyapától, az irodalmártól, de mindenek előtt az Embertől, aki szeretni tudott, és aki szerethető volt. A teremtő Istennek köszönjük meg életét.

Korábban nem ismertem Göncz Árpádot, csak nevét és irodalmi munkásságát. 1992-ben egy pápai bencés öregdiák, Árpád egykori börtöntársa keresett meg. Ő mondta: Meg kell ismerned Árpádot. Börtön- és cellatársam volt, Árpádban úgy bízom, mint saját lelkemben, Árpádra és Zsuzsára bíztam családomat, amikor lecsuktak, és nem tudtam, hogy élve szabadulok-e, mert mindkét vesémet leverték a börtönben. Ők befogadták, megóvták az enyémeket.

E személyes tanúságtétel után találkoztam Göncz Árpáddal, az őszinte szív és a nyílt szellem emberével. Harmadik találkozásunk lehetett, amikor személyesen arra kért – ennek már több mint húsz esztendeje –, hogy majd ha elérkezik az óra, temessem el.

Kedves Elnök Úr, Kedves Árpád, itt vagyok, hogy ígéretemet, ha nem is könnyű szívvel, teljesítsem. Sokak nevében mondhatom, hogy teljes tisztelettel és szeretettel köszönök el Tőled.

Apa és fia korkülönbséggel ragaszkodtunk egymáshoz. Megismertem emberségét, gondolkodását, az emberek, a magyarság, az emberiség iránti szeretetét, és mint börtönt járt és börtöntől többször fenyegetett embert, mély szabadságvágyát. Hitét tekintve zelóta, Isten igéjét radikálisan értelmező és követelő keresztény volt. Amikor (2003-ban) kezembe nyomta a Sarusok új kiadását, és elolvastam, tudtam, hogy ha valóban nekem kell őt temetnem, a Sarusok drámáját idézem. Úgy éreztem, hogy a barát és az eretnek párbeszéde Árpád őszinte hitvallása volt.

„Te barát, te tudod, hogy a mi hitünk egy, de azt hiszed, úgy egy, mint a libikóka: egyik vége lenn, a másik fönn. Azt hiszed, neked van igazad, te vagy fönn, te üdvözülsz, s én jutok a kárhozat helyére. De a szíved mélyén félsz, hogy én kerülök fölül, én állok majd az Isten jobbján, s az ítéletkor te billensz le a pokol fenekére… mi van, ha Isten nem inkvizítor, és a szándékot ítéli, nem a tettet? Még a végén osztoznod kell velem a mennyországon…”

Kedves Elnök Úr! Kedves Árpád! A feltámadt Jézus Krisztusnak a nevében állok itt koporsódnál, aki azt mondta övéinek – és sokakkal Te is az Övé vagy keresztséged révén –, hogy aki bennem hisz, ha meghal is, élni fog.

A keresztre feszített názáreti Jézus nem inkvizítor, Ő az irgalom Jézusa, nála van hely, sok hely van nála. Szolgálni jött, és nem azért, hogy neki szolgáljanak. Tudta, mint Te is tudtad: „De jaj, szolga csak egy van: az Isten, S uraktól nyüzsög a végtelenség.” (Weöres Sándor)

Ő megért Téged, és magához ölel Téged.

Elnök Úr, Árpád! Isten veled! A viszontlátásra!