A mai evangélium Jézus kapcsolatrendszerére ad rálátást. A megengedő jellegű utalás, aki nincs ellenünk, az velünk van, azt mutatja, az Úr kifelé szélesedő körökben gondolkodott másokkal való viszonyáról. Önazonossága az Atyában volt, aztán következett Mária és a szeretett tanítvány, majd a kiválasztott apostolok, a tizenkettő, a hetvenkettő, az őt hallgatók, vitapartnerei, végül ellenségei. Utóbbiak jelentik a legkülső kört, akiket Atyjához kapcsolt végső imájával – Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek – és ezzel a legkülső és legbelső találkoztatásával az Atya köré fonta minden ellenségét és barátját.

Jézus kapcsolati rendszere a szeretet helyes rendje. A szeretet elsődleges kötelékei ugyanis közvetlen környezetünkhöz fűznek minket. Mást jelentenek és másként kell őket szeretni, mint távolabb lévő embertársainkat. Szeretetünk pedig azáltal válik egyetemessé, hogy ezeknek a belső kapcsolatoknak erejéből táplálkozva az együvé tartozás harmóniája eljuthat ellenségeinkhez vagy éppen a távol élő rászorulókhoz, azaz a belső körök megnyitnak, és nem lezárnak; képessé tesznek a nagylelkű áldozatok vállalására.

Jézus kapcsolatrendszerének működnie kell az Egyház és a nem hívők kapcsolatában. A Mester tisztában van vele, hogy mindenki a személyes élettörténete szerint kapcsolódik Atyjához. Tanítványainak pedig nem azt a feladatot adta, hogy ezt minősítsék, hanem szoros értelemben vett barátait arra hívta meg, vegyük tudomásul ezt az egyre tágabb, az ellenségekhez is elérő, körkörös viszonyulást, és azon munkálkodjunk, hogy lépésről lépésre, aki csak lehet, az ő mind belsőbb és belsőbb körébe kerüljön. Eközben az Úr azonosítja magát a hozzá közel állókkal, így aki, bár távol van tőle, mégis észreveszi bennük a tanítványt, maga is elnyeri a tanítvány jutalmát. El tudjuk fogadni a jót, ha az ellenségeink közreműködésével ér el hozzánk? – ez nekik is üdvösségükre szolgál.

Az evangéliumi szakasz folytatása újból hangsúlyozza Jézus barátainak felelősségét. Ha a nekik juttatott jóval visszaélnek, botránkoztatnak, követ hengerítenek az Istenre találás útjára, az halált hozó szamárkőként – az evangélista ezt a kifejezést használja –, a szamarak által hajtott, nagy malomkőként hull vissza ránk. Az egyházüldözők vagy korunk egyházellenessége mögött is mennyi, de mennyi olyan élettörténetet, csalódást találunk, mely ugyan nem igazolja, de magyarázza az ellenséges érzület kialakulását, amit nemegyszer a hívő közösség valamelyik aktív tagja provokált ki, és szabadított ezzel az Egyházra.

A prófétai képek, amelyeket Jézus használ, a rabszolgáknak vagy a háború idején adott büntetések voltak. Jézus tisztában van tehát azzal, hogy az Egyház sokszor kiszolgáltatott helyzetben van és a világgal is valamiképpen harcban áll. De éppen ebben mutatkozik meg az evangélium csodája, hogy Mesterével még ekkor is olyan szoros kapcsolatot, ragaszkodást ápol a tanítvány, ami lehetővé teszi, hogy kezét nem kell levágni, mert szüntelen mások felé tárja; lábát nem kell megcsonkítani, mert mindig az Úr követségében jár; szemét pedig nem kell kivájni, mert nyitott Isten világára, és észreveszi mások szükségleteit. Vagyis, mint Krisztus a kereszten, életét, létét a világ felé kitárja.

Magyar Kurír