„Maradjatok a városban!” Jézus búcsúzik ettől a világtól, és búcsúzik övéitől. Akkor kéri tanítványaitól a maradást, amikor „minden néphez” küldi őket. Abban a városban kell maradniuk, ahonnan az emmauszi tanítványok csüggedten mennek haza. Ahonnan a húsvéti események ellenére is Galileába mennek halászni, és ahonnan ő is kivezette őket mennybemenetelekor.

A maradás és a küldés ellentétes irányú mozgása sűrűn megjelenik a tanítványok életében. Jézus akkor küldi őket, amikor ők maradni szeretnének. A színeváltozáskor Péter azt mondja Jézusnak: „Uram! Jó itt nekünk!” Szeretne maradni, mert jó. Jó az Isten ragyogásában lenni. De Jézus kimozdítja őket: „Keljetek föl…” Vagy mikor a kenyérszaporítás csodája után királlyá akarják tenni Jézust. Az apostolokat is elragadja a lelkesedés „Izrael országa” után. De Jézus nem engedi őket ebbe az irányba gondolkodni, hanem szinte kényszeríti őket, hogy szálljanak bárkába, s keljenek át a túlsó partra, addig ő elbocsátja a tömeget. A felfűtött hangulatú tömeg magával ragadta őket, vagy a közeledő vihart látták meg? Nem tudjuk. De nehéz volt nekik elindulni a „tündöklés” mámorából a küszködés viharába. Hányszor mozdítja ki tanítványait a csodák utáni ünneplésből – amiben jól érezték volna magukat –, s küldi őket a hétköznapi élet kihívásaira!

Itt és most Jeruzsálemhez, a szent városhoz köti őket, „mely megöli a prófétákat, és megkövezi azokat, akik hozzá küldettek”, amely az Urat a „szemük láttára tett csodák” ellenére is olyan kételkedve, sőt ellenségesen fogadta, majd kitaszította magából és halálra ítéltette. Sőt, a feltámadását is mesévé silányította a lepecsételt sírt őrző templomőrök lefizetésével. Ebben a bűnös és profán városban kell maradniuk a tanítványoknak, „míg erő nem tölti el a magasból” őket. Vajon miért?

Mert Jézus szemében Jeruzsálem nemcsak a bűnösök városa, de szent város is. A Golgota és a feltámadás városa is. Az apostolok, mintha megérezték volna Jézus szándékát, a hagyomány szerint az utolsó vacsora termében gyülekeztek. Ott, ahol a szenvedésre induló, és a halálból visszatérő Jézus ajándékozta nekik önmagát a szentségekben. Ebben a teremben tesz ugyanis említést a megtérés szentségéről, a szeretet parancsáról és szentségéről, a papság rendeléséről, végül az Egyházról, de mindenekfölött a Szentlélekről. Ide rendeli őket. Az utolsó vacsora termébe, amely mintegy háttere volt egész megváltói művének.

Hozzánk is szól az Úr. A távozó Jézus nem csak tanítványainak adott küldetést, hanem minden kereszténynek. Neked is. Mindenkinek van egy Jeruzsáleme: a saját lelke, a saját élete. Ha őszintén magadba nézel, láthatod, hogy van benned sok kételkedés, kicsinyhitűség, árulás, tagadás, hűtlenség. De benned van Krisztus Golgotája is. Ő oda is elrejtette titkait, kegyelmének megújító, megújuló erejét, a szentségi jegyeket. Ezeket nem födheti be teljesen Jeruzsálemünk bűntengere, rosszra való hajlamunk. Ide hív meg most minket áhítatos várakozásra és imádkozó töltekezésre. Nem küld a látomások világába, nincs semmi rendkívüli jel. Sem a megtapasztalható isteni csodák pusztaságába. A szentségek erejében kapjuk meg kereszténységünket és az Egyházat is megújító Szentlelket.

Jöjj, Szentlélek, újítsd meg a szívünket, az életünket!