Furcsa megközelítés a mai evangéliumé – legalábbis nem ehhez vagyunk szokva. Egy uralkodóra fókuszálva általában az iskolás korunkban tanulmányozott korrajzok jutnak eszünkbe: hatalmat, erőt sugárzó megjelenés, páratlan udvartartás fényes palotákban, robusztus erődítmények védelmet nyújtó falai, erős katonaság, őrség, hadvezetés és még sorolhatnánk. Ezzel szemben milyen királlyal találkozunk ma? Olyannal, akinek feje fölé írnak valamit, ami nem is fedi a teljes valóságot. Olyannal, aki törékeny, kiszolgáltatott, megkínzott, akit még a saját környezetéhez tartozók túlnyomó többsége is elhagy, félelemből. Olyannal, akit Mária, János és még némelyek kivételével – nem szolgál most senki, ő maga azonban szolgálni jött, és most is kiszolgáltatottan függ a kereszten. Olyannal, aki nem fenyegetőzik, nem áll bosszút, aki „megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat” (Iz 53,3). Ilyen királyra mit lehet bízni, mit tud ő képviselni, miben hatékony bármilyen intézkedése? Hit nélkül szemlélve nem valami meggyőző a Golgota képe.

Az ősbűn által megsebzett ember és társadalom önmagától kevéssé ért a szeretet nyelvén. Értelmünket elhomályosítja természetünk rosszra hajlása és a szabad akarat ajándékával való visszaélések egyre szövevényesebb rendszere. Megsebzettségünkben mi is megsebzünk másokat. Ezért a földi élet keretei között az értékek védelme, az emberi közösség vezetése igen ritkán szokott párosulni a korrektség, következetesség, határozottság keresésével. Az „egyensúly tartása” érdekében minden uralom támaszkodik bizonyos erőszakszervezetekre. És akié erősebb, vagy akinek pusztítóbbak a fegyverei, az nagyobb biztonságban szokta érezni magát, egészen addig, míg be nem bizonyosodik: egy másik, talán még csendben fegyverkezve, már veszélyesebbé vált számára, mint amilyen veszélyt ő jelent másokra. És ez soha véget nem érő versengést eredményez, legtöbbször persze a szegények pénzéből, erejéből, életéből, véréből, tetézve az ártatlanok fájdalmait. Így aztán a gonoszság birodalma hízik, egyre inkább.

Ez a pusztító erőkben egymást túllicitáló hatalmi rend egyáltalán nem Isten országának törvényei szerint működik. Nekünk azonban ebben a világban kell helytállnunk azzal a papi, prófétai és királyi küldetéssel, melyet a keresztségben nyertünk el. Igen, királyival is, mely nem kiszipolyoz, hanem szeretetben szolgálja a rábízottakat. Krisztus sem idegen vér ontásában gyakorlott királyként áll előttünk, hanem saját vérét ontja övéinek üdvösségéért. Ő nem emberi logika szerinti király, nem pusztít ahhoz, hogy túléljen, hanem éppen fordítva: életét adja azért, hogy nekünk életet adjon. El nem múló, örök életet. Olyat, amilyenre egyetlen e világi uralkodó sem képes. „Földi mennyországok” ígéretével és persze azok sorozatos, törvényszerű kudarcaival tele vannak a történelemkönyvek. Krisztus, a mindenség Királya azonban olyan valóságot ígér, amit be is teljesít. Amelyben a mindent újjáteremtő isteni szeretet a legfőbb erő, és húsvét hajnalának „hőse” a legfőbb győztes. Aki az ő országa után vágyakozik, annak felszabadító erővel szól vál