Virágvasárnap ünnepeljük Krisztus pálmaágakkal történt bevonulását Jeruzsálembe. Ez mintegy elővételezi győzelmét, s ugyanakkor szenvedését is, amely bizonyos értelemben a győzelme, ugyanakkor a legnagyobb megalázása is. A feltámadás dicsőségére Jézus a szenvedés megalázottságán át jut el.

Az Úr szolgájáról szóló harmadik énekből vett olvasmány bemutatja a szolga engedelmességét és Istenbe vetett bizalmát. „Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent.”

A szentleckében Pál apostol összefoglalja Krisztus egész misztériumát. Engedelmessége, Isten iránti tanulékonysága mellett kiemeli testvéreivel való szolidaritását is.

A passió megmutatja Jézus engedelmességét az Atya iránt. A Getszemáni-kertben, szenvedése előtt így imádkozott: „Atyám! Ha lehet, múljék el tőlem ez a kehely, de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.” Az Atya akaratát az Írások fejezik ki, és Jézus ezt akarja teljesíteni. Másrészt látjuk a passióban, hogy fiúi engedelmessége, nyitottsága az Atya iránt hogyan kapcsolódik a testvéri szolidaritással. Ezt különösen szépen mutatja a szenvedését megelőző utolsó vacsorán. Amikor Atyjának hálát adva megáldja a kenyeret és tanítványainak adja, majd a kelyhet is, ezt mondja: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem. (…) Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Így szenvedését Jézus átalakítja ajándékká, szenvedése és halála által egész önmagát adja értünk. Szent Pál írta: „Ő feláldozta magát bűneinkért, hogy kiragadjon minket a jelen világ gonoszságából, Istenünk és Atyánk rendelése szerint.” (Gal 1,4–5) Jacques Guillet írta: „Ha tudni akarja az ember, hogy az Egyház hogyan jött rá, hogy Krisztus minden emberért meghalt, valószínű, hogy továbbadva és ismételve az eucharisztikus ünneplésekben az Úr szavait és gesztusait.” Ugyanakkor bizonyos módon az Atya is részesedik Krisztus szenvedésében. Itt két igazságot kell összeegyeztetni: Egyrészt, szemben a mitológiákkal, a mi Istenünk birtokolja a szenvedhetetlenséget, azaz nem ismer akaratlan szenvedést, amit kívülről erőltetnének rá, vagy a természet bukásának következménye lenne. Másrészt viszont ez a változatlanság nem áll szemben azzal, hogy Istennek szabadsága van, és azt gyakorolja is, ahogy a megtestesülésben látjuk. Isten nem indifferens az eseményekkel kapcsolatban. Hiteles hit kell tehát ahhoz, hogy egyszerre, egy időben tanítsa ezt a két meggyőződést. Ahogy Nagy Szent Leó pápa szépen írta: „létezhet Istenben egy lehajlás, ami irgalmas, de ami nem a hatalom hiánya”. „Az Atya szíve számára a Fiú küldése, »kiszolgáltatása« nem egy »expediálás«, hanem egy »kiszakítás«. De nemcsak az Atya döntéséről van szó – ez arianizmus lenne; hanem arról, hogy ez egy eredeti szentháromságos döntés, amelyben a Fiúé ugyanúgy »eredeti«, mint az Atyáé. »Eredetileg« azt akarja mondani: »szentháromságilag«.” (Hans Urs von Balthasar)

Jézus tudja, hogy passiója, szenvedése az út a feltámadása és megdicsőülése felé. De nemcsak személyes feltámadása felé vezet az út, hanem három nap alatt újra felépíti a templomot (vö. Jn 2,19–22). Az új templom megdicsőült, megszentelt embersége, az Istennel és a vele való találkozásunk, egységünk „helye”.

Belon Gellért püspök úr így imádkozott:

„Taníts meg, Urunk, a kereszt titkát / tisztelni és vállalni, / mely „azoknak, akik elvesznek, / balgaság ugyan, / de nekünk, akik üdvözülünk, / az Isten ereje” (1Kor 1,18). (…)

Ne engedd, hogy tehetetlenné tegyen / a kereszt szégyene, / de fölemeljen szégyenítő ereje, mellyel / „lefegyverezte a fejedelemségeket és / hatalmasságokat, / nyilvánosan pellengérre állította őket, / és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2,15).

Magyar Kurír