Egy alkalommal az egyik évfolyamtársam templomépítésbe kezdett, és meghívott az alapkőletételi ünnepségre. Szerette volna, ha az Új Ember hetilapba küldök erről az eseményről egy tudósítást. Eljött a püspök, a polgármester, mindenki, aki számít, voltunk vagy ezren. Semmi magaslat nem kínálkozott, hogy jobban rálássak az ünnepi történésekre, pedig tudtam, hogy fotót is kell készítenem. A tömeg mellett ott magasodott egy diófa, az ágain gyerekek lógtak, onnan figyelték, hogyan teszi le az alapkövet a püspök. Egy pillanatra megkísértett a gondolat: nekem is fel kellene másznom! De aztán az jutott eszembe, hogy biztosan kinevetnének, amint ott kapaszkodok az ágak között. Ha meg a püspök is észrevenne, biztos, hogy szóba sem állna a szentelés után egy ilyen bolonddal, aki meglett férfi létére fára mászik.

Mindig eszembe jut ez a történet, valahányszor Zakeusról olvassuk az evangéliumot. Zakeus tekintélyes ember, a vámosok feje. Ma azt mondanánk: bankigazgató. Hogy láthassa Jézust, felmászott egy közeli fára. Biztosan őt is megmosolyogták. Egyvalaki azonban nem nevetett rajta, sőt szóba állt vele, és ez a valaki Jézus. Az ő szemében nem vált nevetségessé, sőt egyenesen díjazta Zakeus leleményét.

Tűnődjünk el ma e sorok olvasásakor azon, hogy mi az, amit szégyellünk a kereszténységből. Gondolom, mindenkinek más és más válasza lesz erre a kérdésre, hiszen a környezetünk is más és más.

Az egyik városban a katolikus óvodából állami iskolába íratták be gyermeküket a szülők. A gyerek vitte magával a szokást, hogy keresztet vet és imádkozik étkezés előtt és után. Pár nap után a tanító néni szólt az anyukának, hogy beszélje meg ezt otthon a gyerekkel, mert ez nem egyházi iskola. Az anyuka elpirult, és motyogott valamit. Azt többnyire nem – vagy csak ritkán – teszik szóvá a szülőknek, ha felnőtteket is zavarba ejtő módon káromkodik egy gyerek. S ha mégis szóba kerül az ilyesmi, végül elnevetik a dolgot, mintha valami jópofaság lenne.

Vannak gyerekek, akik szégyellik a társaik előtt, hogy templomba járnak, többen el is maradnak ezért a misékről. Mi a szégyellnivaló ezen? Azt hiszem, ha meg kellene fogalmaznunk, nem tudnánk. Megfigyeltem a kamaszokat: szégyellnek a társaik előtt imádkozni. Sőt, sokszor még a szüleik előtt is. De magamon is hasonlót tapasztaltam. Ha lakodalomba hívnak, és obszcén mondókák hangzanak el a vőfély szájából, azt természetesnek veszik. Azt azonban már szégyellik kérni, hogy vacsora előtt mondjunk egy imát. Búcsúk és egyéb körmenetek alkalmával mindig akad olyan ember, aki restell beállni a menetbe. Ebből aztán fura helyzet alakul ki, olyan, mintha az illető nem is a résztvevője, hanem csupán a nézője lenne az eseménynek. Majd, hogy zavarát oldja, fényképezni kezd. Temetéseken nem imádkozzák a Miatyánkot, sem a Hiszekegyet; gyakran érzékelem ilyenkor a gyászolók feszengését. Nem folytatom! Gondolja végig ki-ki, mit szokott szégyellni a vallás és a keresztény élet gyakorlatából, és próbálja megfejteni, mi lenne, ha többé nem szégyellné.

Az Úr Jézus mondta: „Aki szégyell engem az emberek előtt, azt én is szégyellni fogom a mennyei Atya előtt, de aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt.” Nekünk, hála Istennek, nem kell fára másznunk ahhoz, hogy észrevegyen minket az Úr. De valamit azért csak kell tennünk, hogy jelezzük, itt vagyunk, és minden körülmények között számíthat ránk.

Magyar Kurír