Király és pásztor – ez az ószövetség uralkodóeszménye. E címekhez hozzátartozott az ország biztos vezetése, a nyugalom biztosítása, az ellenség elűzése, a gyenge magához emelése, a táplálás, a bárányok örökségként való kezelése. Az előképek jól megvilágítják, hogy Jézust az Atya miként adta számunkra mint Pásztort és Királyt, s hogy miért vagyunk mi az ő öröksége, nyája. Ennek fényében érdemes visszagondolnunk a múlt heti Tibériás-tavi jelenetre, a főapostol megújított követéshívására. Péter, amikor nem elvonni akarja Jézust küldetésétől – miként ezt elveszettségében Jeruzsálem felé tette: Isten ments, Uram, ez nem történhet meg veled –, hanem megtaláltan követi a Pásztorrá lett Bárányt, megtapasztalja, hogy e világ rendjét felülmúlja benne a természetfeletti ereje: a bárány, a nyáj egyik tagja a pásztori küldetés részesévé lesz, a Pásztor által. Én és az Atya egyek vagyunk – amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket, foglalhatjuk össze ezekkel a jézusi szavakkal a húsvét tapasztalatát.

Az óvodás Ábel a templomtéren a szentmisék után húzta-vonta a kordámat. Egyre bátrabb lett ebben, mígnem az áldozók közé is odakeveredett, elém állt, és elkezdte cibálni a miseruhát. Rendeznünk kellett az ügyet. Mise után mondom neki: Ábel, misén kívül cibálhatod a kordát, a miseruhát azonban ne rángasd! Persze, a gyerek rögtön megkérdezte: De miért ne? Gyors, egyszerű és rövid választ kellett adnom, s azon vettem észre magam, hogy csak ennyit mondok: mert én ott Krisztus vagyok a számodra. Nem tudom, Ábel mit értett meg ebből – azóta viszont nem ráncigálja a miseruhát, hanem úgy jön ki mesekönyvével, mint ahogy körmenetben visszük az evangéliumoskönyvet –, én azonban kimondva újra szembesültem a titokkal, Isten alázatával: Krisztus azonosítja velem magát. Hiszen amikor kimondom, hogy én téged megkeresztellek, feloldozlak, valójában nem én vagyok ez az én, hanem ő, ami különösen nyilvánvaló az átváltoztatásnál: ez az én testem, én vérem mondom, de nem az enyém, hanem az övé, miközben én ennek kimondásával leszek igazán én. Teremtő ereje által pásztor lesz a bárány – amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.

Ahogy a papban akkor ismerjük fel a Pásztort, amikor úgy szól, hogy hallgatni lehet rá; Isten Lelke szerint ismeri bensőnket; az örök életet adó szentségek által megtart Krisztus követésében, s maga is készséges abban, hogy az Atya és a Fiú egysége jelenvalóvá legyen atyai és fiúi voltában, a világ ugyanígy várja el mindezt valamennyi kereszténytől. Ezért a hivatások ébredése és a papi élet megújulása – azt hiszem – nem nagy kampányok, rábeszélések eredménye, hanem annak gyümölcse, hogy a hívek mindazt, amit papjaiktól várnak, gyakorolják a világgal való kapcsolatukban, és ezzel igényes mércét, útjelzőket helyezzenek el a papság és az élet értelmét kereső ifjúság életvitelében, gondolkodásában. A Fiúnak mindent átadott az Atya, ő pedig Pásztorként Báránnyá lett, hogy odaadja értünk önmagát az Atyának. Pap és hívő egyaránt pásztor és bárány, más módon, de mindkettő vezeti és hordozza a világot és egymást. Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket – egymás megerősítésére és szolgálatára.

Magyar Kurír