Éjszaka volt Júdás távozásakor, írja János evangélista, visszautalva a teremtés kezdetére: sötétség volt, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. Bűneivel az ember a rendezetté vált világban újból káoszt teremtett, amely fölött Krisztus kezdi meg a helyreállítást: utolsó cselekedeteként kilehelte lelkét, hogy a Lélek ismét ott lebegjen, és ismét rendet teremtsen. Ezért a János-evangélium passiója Jézus királlyá emelésének „szertartása”: a katonák is térdre rogynak előtte, királyi díszbe öltöztetik, új sírboltba helyezik, mint a királyt.

Az Úr húsvétja megvilágosítja számunkra, hogy a fizikai, lelki szenvedés, az elvesztés, a halál istendicsőítéssé alakul át, ha engedjük, hogy az Atya megújítsa bennünk Fiának passióját, vagyis megdicsőítse bennünk magát. A Fiú ugyanis ezt kérte számunkra az utolsó vacsorán, és ma is azt tanítja nekünk: mi is így szeressük egymást. „A passiót az Atya engedi meg, és viszi végbe a Fiúban. Imádságával és szenvedésével a Fiú bevonja a tanítványokat és rajtuk keresztül az emberiséget a Szentháromság belső terébe, azzal, hogy kéri és magvalósítja számukra a szeretet hordozta egységet; megismerhetik és láthatják az igazságot” (Hans Urs von Balthasar).

Mert személyes passiónk az ő szeretete továbbadásának legfontosabb lehetősége, mint ahogy János szerint a kereszt elsősorban nem bitófa, hanem az Atya kinyilatkoztatása. Paskai bíboros úr egyik kórházi ápolója mondta: meg szeretne keresztelkedni, mert ő még ilyet nem látott, hogy valaki ennyi szenvedést ilyen derűs lélekkel tűrjön, és hogy ekkora szeretettel vegyék őt körül. Ha jelen vagyunk Krisztus passiójában, másokat is beléptetünk a szeretet és az istenismeret titkába.

Az Atya a Fiútól a szenvedéstörténet folyamatában elvesz mindent, a Fiú pedig együttműködik vele ebben a „kifosztásban”. Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… magam adom oda. Engedi, hogy elvegyék becsületét, ruháját, s eközben összeköti anyját és a tanítványt, ruháitól megfosztottan szőni kezdi az Egyház szövetét. Éppen ebben a magára maradott pőreségében éli meg leginkább azt, hogy egészen üressé válva Fiú igazán, aki felragyogtatja az Atya Arcát.

Majd húsz éve meglátogattam salzburgi rendtársaimat, akik este meg akarták mutatni a kivilágított várost, és elvittek egy étterembe, a Nonnberg oldalába. Vacsora közben egyszer csak vendéglátóim szorongására lettem figyelmes, a tőlünk távolabb lévő asztalnál ugyanis leült a házfőnök, P. Emeramm. Mint utóbb kiderült, a rendtársak nem kértek tőle engedélyt a kijövetelre, emiatt feszengtek. Itt a lebukás. A probléma fizetéskor oldódott meg, amikor a pincér, kezében tartva a számlát, így szólt: A cech rendezve, P. Emeramm azt mondta, ma ő fizeti a vacsoránkat. A teológia nyelvén és Jézusra vonatkoztatva ezt így fogalmazza meg Szent Iréneusz: Krisztus végtelen szeretetében olyanná vált, mint amilyenek mi vagyunk, azért, hogy az ő teljességéből részesedjünk. Így lesz Isten dicsősége az élő ember, aki fiúként engedi, hogy a Fiú hasonlatosságára kinyilvánuljon benne az Atya jósága. Ezért nem érdem, hanem kiérdemelhetetlen és csak kiüresedetten befogadható ajándék a mennyei dicsőség, a feltámadás.

Magyar Kurír