Ha az előző két vasárnapi és a mostani evangéliumok belső összefüggéseit keresnénk, könnyen találnánk közös nevezőt, barátságot és annak megnyilvánulásait. Az elsőben az irgalmas szamaritánus történetét olvastuk: hogyan lett valakinek a barátja az, akin az emberi gonoszság sebet ejtett, akit félholtra vertek, a másik pedig fölsegítette. Ez volt a barátság első ismertető jele: a barát a bajban ismerszik meg. Múlt vasárnap azt hallottuk, hogy Jézust nehéz óráiban befogadták Betániába, Mária és Márta házába. E két nővérről később kiderül, hogy a testvérük, Lázár, Jézus barátja volt. Jóllehet Jézus nehéz helyzetben van, mert a zsidó hatóság már kitűzte a vérdíjat a fejére, még nem történt meg a tényleges árulás, amit majd Júdás készít elő egy számára alkalmas pillanatban. Jézus azzal együtt, hogy vendég Betániában, megőrzi a méltóságát, és a személyének kijáró tisztelet egyik formájának tekinti, hogy figyeljenek arra, amit mond.

A barátság kötelez. E mostani evangéliumban szintén a barátságról, annak egy újabb aspektusáról hallunk, mégpedig arról, hogy az akkor is segítségre kötelez, ha valamit egyébként nem tennénk meg, mert kellemetlen vagy egyenesen zavaró számunkra. Különös, hogy Jézus éppen az Atyával való kapcsolatra utalva mondja ezt. Nem kell tartanunk attól, hogy sokszoros és megmegújuló kéréseinkkel talán zavarnánk az Urat. Nyugodtan zörgessünk, mert ő nemcsak Atyánk, hanem a barátunk is. Mint atyai jó barátunkhoz bizalommal fordulhatunk hozzá. Lukács még egyszer előhozza az imádság szüntelenségének kérdését. Itt a baráti kötelezettsége miatt, később az özvegyasszony zaklatásának kitett bíró kötelezettsége miatt (Lk 18,1–17). Magyarán, az Úr nemcsak arra utal, hogy nincs alkalmatlan idő, hanem arra is, hogy zaklatási kötelezettségünk van. És bár nem mondja ki egyértelműen, de amint az ember köteles arra, hogy imádkozzék, úgy az Úr is kötelezettséget vállal az imameghallgatásra. Alapvető a párhuzam, amit említ: a gyermek iránti szülői kötelezettségről beszél, ami minden korban érthető és valóságos párhuzam. Melyiktek adna a gyerekének követ, kígyót vagy skorpiót, ha az enni kér?

A konklúzió túllép a szövegjelentésen, és kitágítja azt az erkölcsi horizontra. Magyarán: nemcsak a kegyelem állapotában tehet Istennek tetsző jót az ember, hanem úgy is, hogy ő maga, jóllehet bűnös, másokért eredményesen kérheti az Urat. Egy alkalommal így magyarázta ezt Erdő Péter egy kánonjogi órán: aki rossz, az is tehet jót. Az ember ne hagyja magát legyőzni! A bűn lélektani hatása az is, hogy elkövetése után az ember úgy érzi, mostantól hiába tesz bármit is, Isten már nem hallgatja meg, mindaddig, amíg nem rendeződik a dolga. Ezért aztán egyesek abbahagyják az imádságot, a jó cselekedeteket, feladják a jóért való küzdelmet, mert az az érzésük, hogy ebben az állapotukban Isten úgysem hallgatja meg az imáikat. Éppen ennek a bűnös emberre vonatkozó predestinációnak a cáfolata a mai evangélium következtetése: „bár gonoszok vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek”. Vagyis, ha valaki bűnös, attól még ne hagyjon fel a jó cselekedetekkel és az imádsággal, mert azok beszámítanak! Erre utal a kolosszeieknek írt levél is, amelyben Pál úgy beszél a kolosszeiekről, mint akik a bűneik következtében halottak voltak, de Jézus Krisztusban feltámadtak.

Magyar Kurír