Az Úr Jézus is velünk jött a száműzetésbe. Mariann nővér kiemelte a cibóriumot, és a bugyrába dugta, így Jézus az első autón ment, és utána a többi. Igazi úrnapi körmenet volt. – 1950. június 10-én hajnalban ilyen fölvezetéssel érkezett meg egy elhurcolt nővérközösség Pécsről Vácra. Vándorlásunk társa lett – énekli az Egyház, a liturgia pedig ma elénk idézi, hogy az Úr nemcsak az utolsó vacsorán vált, vagy a liturgikus eseményben lesz jelenvalóvá, hanem az őt hordozók által újjászövi a történelem fonalát. Ezért a választott népet utánozva ma mi is virágsátrakat állítunk, emlékezünk velünk jövetelére, mely kiszólít minket önmagunkból: az ember élete őbenne egy nagy zarándoklattá alakul át.

Ennek a jelenlétnek a kiindulópontja a szentmise, amire különösképpen igaz, hogy officium divinum – isteni szolgálat, kötelesség. Officium volt az ókorban a katonáskodás, az adó befizetése, aminek teljesítésével a birodalom lakója kimutatta háláját azért, hogy az állam békeidőben életteret biztosít számára. Így döbbenünk rá, hogy a misében sem azt kell keresnünk, mit kapunk, érzünk az ottlét során – ha ez motivál, még mindig magunk állunk imádásunk középpontjában –, hanem arra kell rátalálnunk, mint minden személyes kapcsolatban: hogyan fogadhatjuk be őt, adhatjuk át önmagunkat neki. Jelenlétünk a Gloria szavainak megtestesülése: ottlétünk tényével hálát adunk neked nagy dicsőségedért, azaz a szentmise során létünk is egyfajta Eucharisztiává, hálaadássá formálódik át.

A jelenlét elmélyítésében vezessen bennünket tovább Assisi Szent Ferenc, akinél a személyes és szemlélődő imádság forrása az Egyház liturgikus imája. Ő mintegy eleven példája a János-evangélium programjának: az objektív kijelentés – Kezdetben volt az Ige, Isten volt az Ige – az evangélium zárásában személyes hitvallássá alakul át: Én Uram, én Istenem – ahogy jellemző módon Ferenc is oly sokat ismételgette ezeket a szavakat. Az Eucharisztia előtt való időzés, a szentségimádás annak helye lehetne, amikor ízlelgetjük, elmélyítjük szívünkben a mondatokat, melyek elhangoztak a szentmise során, hogy az Egyház egyetemes imája a hívő belső formáló erejévé és hitvallásává alakuljon át.

Rendalapítónk a megtéréséhez kapcsolja, hogy az Úr hitet adott neki a templomokban, ahol így imádkozott: Imádunk téged, Úr Jézus Krisztus, minden templomodban az egész világon, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot. Vagyis új látással gazdagodott: felismerte a kereszt, az Eucharisztia és a templom egységét. Nem véletlen, hogy ezután gyakran tért be oda, köszöntötte az Urat, sőt, kitakarította a templomokat, méltó helyet készített az Eucharisztiának, a szentség jelenvalóvá tételében betöltött hivataluk miatt pedig tisztelet ébredt benne a papság iránt. Amilyen tisztelettel fordul az Eucharisztia felé egy pap, amikor egyedül van a templomban, ahogy egy hívő a megérkezésekor keresztet vet, letérdel az Isten házában vagy éppen a papságról beszél a hétköznapokban, az számára mind tükre az Eucharisztiával való kapcsolatának. Rendtársam mesélte, a papi hivatás vágya akkor ébredt föl benne, amikor a megbeszélt időpontnál korábban érkezett a templomba, és adorálni látta idős plébánosát.

De Assisi szegénye számára az Egyház maga is Eucharisztia, a Bárány köztünk lakását megjelenítő közösség. Mert ahogy János evangéliumában az Eucharisztia alapítási helyén a lábmosás áll, úgy az áldozó ember szolgálata által Isten jelenvalóvá teszi e világban önmagát; az Úrral való egysége által a hívő közösség pedig az Eucharisztiába vonja be a világ minden örömét és fájdalmát. Azaz a fényes úrmutató, melybe foglalva ma körbehordozzuk a világ Urát, az Egyház és a hívő lélek képe, akinek jelenlétében Krisztus valósággá akar lenni, hogy a teremtés felismerje Urát, általa pedig mindenki lássa az Atyát.

Magyar Kurír