A mai napon Urunk mennybemenetelét ünnepli az Egyház, mely eseményről az olvasmányban hallottunk részletesen. Gyermekkoromban nem igazán értettem ezt az ünnepet: miért ünnepel az Egyház, amikor inkább szomorkodnia kellene, hiszen Jézus már ezután nincs velünk. Mert mennyi nagyszerű dolgot tett, amikor közöttünk járt, milyen izgalmasak voltak csodái, tanításai, s most ennek vége. Az Egyház pedig ünnepel. Mit lehet ezen ünnepelni?

Mikor alaposabban megismertem a keresztény hitet, akkor találtam meg az igazi helyét a mennybemenetelnek, és annak, hogy miért tölti el örvendezéssel ez az Egyházat.

Mert mi történik a mennybemenetelkor? Jézus Krisztus fölmegy a mennybe. Az a Jézus, aki föltámadt a halálból, akinek teste újra életre kelt. Ez a föltámadt Krisztus megy föl a mennybe testestől-lelkestől. A mennybemenetet nem egy fölszállásként kell elképzelni, hogy aztán aranyos bárányfelhők takarják el Jézust. A mennybemenetelnél arról van szó, hogy Jézus Krisztus a Szentháromság második tagja, a Fiúisten megy vissza a Szentháromság isteni közösségébe. És ebben a közösségbe viszi be emberi természetünket! Ez az ünneplésnek a tárgya: Jézus Krisztus emberi természetünket a Szentháromság isteni közösségébe vitte. Ez azt jelenti, hogy az embert mintegy megistenítette, mert isteni életében részesítette.

De miért van szükségünk erre a megistenülésre? Nem túl merész a mi vágyunk? Vagy nem érné be az ember kevesebbel?

A válasz: nem, nem éri be kevesebbel. Az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. S ez azt jelenti, hogy az Isten végtelen és ezt a végtelen utáni vágyat is megkapta az ember. Mindig magasabbra, mindig többet elérni, mindig boldogabb lenni. Nem tud megelégedni az ember egy élethelyzettel, mindig a jobbra, a többre törekszik.

Ez a törekvés mutatkozik meg abban is, hogy például nem elégszik meg azzal, hogy a földön jár. A magasba akar emelkedni. Megmássza a világ legmagasabb csúcsát a Mount Everest, csakhogy ő legyen a legmagasabban. De ezt sem elég. Repülni akar, mint a madarak. Repülőgépet gyárt, amivel már magasabbra tud emelkedni, mint a világ legmagasabb hegycsúcsa. De ez sem elég: még magasabbra. Rakétát készít és beleülve meghódítja a világűrt.

Jézus mindennél magasabbra visz bennünket mennybemenetele által. Nem egészen fizikai értelemben, hanem lelkünk mindig magasabbra törő vágyát elégíti ki, mikor emberségünket átisteníti mennybemenetele által.

De hogyan juthatunk mi is oda, ahová ő? Úgy ahogyan a hegymászó, a legmagasabb csúcsra. Ismeri az utat a völgyeken, szakadékokon, gleccsereken, hegygerinceken keresztül és alapos kiképzésben részesült a hegymászás fortélyait illetően. Mi is ismerjük az utat, és a fogásokat: mert Jézus megmutatta nekünk mindezt. Ő maga mondta: én vagyok az út. Tehát nagyon egyszerű a dolog, mindig Jézusra kell tekintenünk.

De nem úgy mint az apostolok, akik Jézust látva fölmenni az égbe ott álltak és néztek utána. Két angyal jelenik meg nekik és felrázzák őket "Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel?" Hallottátok Jézus utolsó szavait: "menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!"

Nekünk is szól az angyalok figyelmeztetése és Jézus parancsa. Nemcsak az apostoloknak. Mert mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy égre emelt tekintettel tétlenül nézzük az Egyház erőfeszítéseit. Esetleg még bíráljuk is, hogy ezt meg ezt nem jól csinálja, s hogy így meg így kellene tenni. De mikor arról volna szó, hogy tegyen is valamit az Egyház nevében, segítségére, akkor a válasz az, hogy ez a papok feladata és a munkatársaikért. Esetleg még a hasznossági szemlélet alapján hozzáteszik: elvégre ezért kapják a fizetésüket.

Kedves testvérek! A keresztény hit ügye nemcsak a püspökök, papok és munkatársaik dolga, hanem az egész Egyházé. S az Egyház pedig nemcsak a püspökökből és a papokból áll, hanem mi mindannyian alkotjuk azt, akik meg vagyunk keresztelve. Mindannyiunknak szól Jézus felhívása: menjetek el az egész világra és tegyetek tanítványommá minden nemzetet.

Hogyan? Mindenkinek papnak, vagy szerzetesnek, misszionáriusnak kellene lenni, hogy a vad bennszülött törzsekhez vigye el Krisztus evangéliumát, akik még nem hallottak róla? Nem erről van szó. Egyrészt nem kell messzire menni. Tele van környezetünk olyan emberekkel, akik talán meg vannak keresztelve, hallottak is valamit Jézusról, de egyáltalán nem úgy élnek, ahogyan kellene. Mi pedig, akik komolyan vesszük hitünket, és vasárnapról vasárnapra találkozunk a szentmisében a föltámadt Krisztussal és egymással, bizony kisebbségben vagyunk. Már csak az alapján is gondoljuk el, hogy mennyi a település lakosainak létszáma és mi mennyien vagyunk itt a templomban. Kiszámoltam, hogy legjobb esetben, a település lakosságának 6 %-a van jelen itt vasárnaponként a templomban.

Mi tegyünk? Járjunk házról házra, zaklassuk az embereket süket beszédekkel kiadványokkal, mint a Jehova tanúi teszik?

Nem erről van szó. Egyszerűen arról van szó, hogy hétköznapjainkban is keresztényként kell élni, nem pedig csak vasárnap, mikor szentmisére jövünk. Úgy kell élnünk, hogy meglássák rajtunk azt, hogy keresztények vagyunk, és hogy szeretjük egymást. Úgy kell élnetek nektek is gyerekek, hogy társaitok, tanáraitok elmondhassák rólatok: ezeken meglátszik, hogy hittanosok, hogy templomba járnak, mert rendesebben viselkednek, szorgalmasabban tanulnak. Úgy kell élnetek nektek, testvéreim, akik valamilyen munkahelyen dolgoztok, hogy meglássák rajtatok: nem a pénznek éltek, hanem Isten áll életetek középpontjában. Úgy kell élnetek nektek, idősebb testvéreim, hogy meglássák rajtatok az élet értelmét és célját, hogy keresztény derűvel fogadjátok az élet alkonyát, mert biztos a hitetek, hogy van folytatás odaát.

Ez az az út, az az egyszerű út, mely Jézussal együtt a mennybe, a Szentháromság isteni közösségébe vezet bennünket. Ezért ennek a vasárnapnak visszhangjaként vigyétek haza otthonaitokba és hétköznapjaitokba az angyalok és Jézus figyelmeztetését: "Miért álltok itt égre emelt tekintettel? - menjetek el az egész világra, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet!"