|
Krisztus mennybemenetele nem azt
jelenti, hogy "innen oda ment", hanem annak a kifejeződése, annak
megértetése a tanítványokkal, hogy Jézus ettől kezdve máshogy van jelen a
tanítványok életében, máshogy lesz együtt Egyházával: „íme, én veletek
vagyok minden nap a világ végéig!”(Mt28,20).
A
következő 10 nap a Jézus által megígért Szentlélek várása, Aki a
bennünk lévő holt tudás, hitet elevenné és éltetővé teszi. Jézus
mennybemenetele megerősíti az ember reményét, hogy testi létezésünk nem
veszik el, nem fölösleges mind az, amit testünkben, testünk által
cselekszünk, hanem az "megüdvözül", hiszen Jézus testestül-lelkestül
megy föl a mennybe, teste fölvétetik a Szentháromság boldogító
közösségébe, ami a mi reményünk és célunk is.
 Mennybemenetel
(latinul Ascensio, az ascendo, 'fölmegy, fölemelkedik' szóból):
Jézus
Krisztus megdicsőülésének utolsó földi állomása, amikor negyven nappal
föltámadása után az Olajfák hegyéről tanítványai szeme láttára a maga
isteni erejével fölment az Atyához a mennybe. - A mennybemenetelt a
Lukács evangélium a végén röviden (24,50-53), az Apostolok Cselekedetei
részletesen (1,4-11), Márk egy mondattal (16,19) mondja el.
Ünnepe a magyar nyelvben: Áldozócsütörtök.
A
mennybemenetel a Szentlélek elküldésének és Jézus második eljövetelének
alapja. Az apostolok azzal váltak igazán a föltámadás tanúivá, hogy a
mennybemenetelnek is tanúi voltak. Már Jézus föltámadása átmenet volt a
megdicsőült életbe, hazatérés az Atyához (Lk 23,43; 24,26), de a
mennybemenetelben vált véglegessé. A János evangéliumban Jézus
búcsúbeszédében hivatkozik az Atyához való hazatérésre (16,5-15), ami a
mennyből alászállásnak az ellentéte (vö. 3,13). Amint a kereszthalálban
csak a hívők, a megjelenésekben csak a kiválasztott tanúk látták meg
Krisztus fölmagasztalását (ApCsel 10,41), második eljövetelekor azonban
mindenki meggyőződik róla. A mennybemenetel ószövetségi előképe a
trónfoglalás, a beöltözés a dicsőségbe, az új név kinyilvánítása (vö.
Fil 2,9).
A mennybemenetel jelzi, hogy
Jézus győzedelmeskedett a démoni erők fölött (Kol 1,15; Ef 1,21; 4,8),
betölti a mindenséget mint az Egyháznak és a teremtésnek a feje. Van
megváltástani jelentése is, hiszen Jézus csak a mennyből áraszthatta ki a
Szentlelket, s az Egyház csak így indulhatott el történelmi útjára.
Igazolta előttünk is, hogy a földi élet a mennyei dicsőségbe vezet. A
Zsidókhoz írt levél (7,26 és 9,23) arról beszél, hogy a mennyei
szentélybe lépett be mint örök főpap, és ott közbenjár értünk.
A
mennybemenetel az apostoli Egyház hitvallásában elsősorban Jézus
föltámadásának minden megjelenésben megnyilvánuló szempontját emeli ki:
azt, hogy ő már a mennyei dicsőséghez tartozik. Az Isten jobbján ülés
sem a világtól való távollétét jelzi, hanem azt, hogy tevékenyen részt
vesz az Atyának a világ fölötti uralmában. Ugyanakkor ez a megdicsőült
Krisztus nem más, mint az, akit keresztre feszítettek, de emberségét már
áthatja a Fiú dicsősége, és az emberek számára is megszerezte a mennyek
országát. Nem úgy nyitotta meg azt, mintha már előbb létezett volna,
hanem úgy, hogy az üdvösség őbenne alakult ki, és az emberek az ő fiúi
dicsőségében részesednek. A mennybejutás azt jelenti, hogy Krisztus
tagjaiként elnyerjük az örök életet, ami elsősorban neki jár ki fiúsága
és érdemei alapján.
Ábrázolása csak 400 körül kezdődött, két típusban:
1.
A késő-antik apoteózis-képek mintájára a bizánci művészetben alakult ki
a mandorlás mennybemenetel. A trónon ülő, ritkán álló Krisztust
mandorla veszi körül és angyalok emelik/kísérik az égbe. E képeken
legtöbbször Mária is jelen van. A Nyugati Egyházban is előfordul (Róma,
S. Clemente, 9. század közepe); legtöbbször timpanonokban (Chartres,
1145).
2. Krisztus az égből feléje nyúló
istenkezet megragadva megy az égbe. Főként a Nyugati Egyház képtípusa.
Első példáin a föltámadáshoz kapcsolódik (elefántcsonttábla, München,
Nemzeti Múzeum, 400 k.). A kép alsó felében látható az üres sír az alvó
őrökkel és a három Máriával; felső részében Krisztus a tanítványok közül
emelkedik az égbe. A karoling művészetben szinte kizárólagos e képtípus
a föltámadás nélkül. Krisztus néha orante áll. 1000 körül alakult ki az
eltűnő Krisztus képtípus: Krisztus alakjának nagyobb részét már felhő
takarja, legtöbbször csak a lábai láthatók; Mária és az apostolok térden
állva néznek utána. A 14. század elejétől Krisztus már nem is látható,
csak a földben hagyott lábnyomai. E típus Angliából származott.
A
bizánci művészetben a képeken a felületet két mezőre osztják, a felső
mezőben négy szárnyas, mennyei lény emeli az égbe a mandorlában levő
Krisztust, az alsó képmezőben sorakoznak az Istenanya és az apostolok
LEXIKON
Krisztus második eljövetele, második Úrjövet:
Jézus
Krisztus visszatérése a történeti idők végén isteni hatalma
teljességében. Az első Úrjövet Krisztus földi születése volt (karácsony,
Jézus születése). Krisztus második eljövetele a világ vége lesz, amikor
a Bíró, az emberiség és a történelem megmentője és beteljesítője újra
eljön.
Az Egyház Krisztus eljövetelei közé
sorolja a szentáldozást és a halál pillanatát is, amit a földi életből
távozó lélek az Úrral való találkozásban él meg. A második eljövetelre
készülődés sajátos ideje az ádvent.
Apoteózis (görög):
Az ókorban kiváló emberek istenné magasztalása.
A
görögöknél annak hite, hogy az őskori hősök istenné lettek, a legrégibb
kortól megvolt: a mítoszok szerint halandó emberek testestől
ragadtattak az égiek közé. Később úgy gondolták, hogy az istenek közé
emelt hősök teste tűz által megszabadult halandó részeitől. Ilyennek
tekintették a héroszokat. Idővel történelmi személyek, Makedóniai II.
Fülöptől uralkodók is részesültek apoteózisban a jósdák kijelentései
vagy papi kollégiumok határozatai alapján (pl. a maratoni hősök).
Új
korszakot nyitott Nagy Sándor: Egyiptom meghódítása után Ammon fiává
nyilváníttatta magát, a perzsák leigázása után pedig az Akhaimenidák
örökébe lépett, kiket istenként tiszteltek. Így keleti hatásra a görög
istenekkel tette magát egyenlővé. Utódai, főként a Ptolemeusok, hasonló
apoteózis -igénnyel léptek föl, még feleségeik számára is. Ebben az
időben Euchemérosz neve alatt terjedt az a mítoszmagyarázat, mely
szerint az egész görög istenvilág apoteózis eredménye.
Rómában
az apoteózis a köztársaság bukása után honosodott meg uralkodó-kultusz
formájában. Julius Caesart már életében istenként tisztelték. Halálával
az istenek közé sorolták, s ezzel formális császárkultusz kezdődött. A
császár (s néha a császárnő) apoteózisa, consecratiója a szenátus
határozata vagy az új császár rendelete alapján történt. A temetés után
az elhunyt viaszképe hét napig elefántcsont ravatalon volt a palotában.
Ezután a lovagok és a szenátorok a fórumra, majd a Mars-mezőre vitték,
ahol oltár formájú, 3-4 emeletes máglyára helyezték, melyet körülraktak
illatszerekkel. A tüzet az új császár gyújtotta meg, s e pillanatban a
máglya tetejéről egy sast röpítettek föl, mely a nép hite szerint a
császár lelkét vitte az istenekhez. Ettől kezdve az elhunytat a divus,
'isteni' cím és istentisztelet illette meg. Temlomot építettek számára
és papságot rendeltek melléje.
Mandorla:
Az egész alakot körülvevő, mandula formájú dicsfény, töredékes sphaira. A Maiestas Domini attribútuma.
A
fénykoszorú belső határa éles vonal. Formája kör, ellipszis vagy
négyszög; színe legtöbbször arany, de lehet kék-piros-zöld-sárga, kék
vagy zöld.
A mandorla a római Santa Maria
Maggiore-bazilika mozaikján tűnik föl: a Mózes és a kémek-képen Mózest
az isteni oltalom, az Ábrahám és a három angyal-képen a középső angyalt
az istenség jeleként veszi körül. A továbbiakban a mandorla mindig az
istenség jelképe.
Madonna-képeken Mária istenanyaságára utal. A szobrászatban a mandorla gyűrű, korong vagy sugárkoszorú is lehet.
Bizánci
képtípus Mária a mandorlába foglalt Krisztus-képpel: az ülő vagy álló
Mária mandorlában Krisztus-képet tart maga előtt. Először Mauritius
császár (582-602) pecsétjén fordul elő: Mária azon a helyen áll, ahol a
korábbi ábrázolásokon Niké (a Győzelem istennője) állt, s koszorút vagy
pajzsot tart a császár képével. Nem mindig dönthető el, hogy Mária
kezében pajzs van-e, vagy mandorla.
Áldozócsütörtök, áldozónap
(latinul Ascensio Domini, 'Urunk mennybemenetele'):
Az
Úr Krisztus mennybemenetelének ünnepe, húsvét után a 40. nap. Az
ősegyház a 4. századig a Szentlélek eljövetelével együtt pünkösdkor
ünnepelte. 350 után egyre több helyen a Szentírásból ismert húsvét utáni
40. napra került. Szent Ágoston már apostoli hagyománynak tudja. A 7.
században vigiliát, a 12. századtól 1955-ig oktávát csatoltak hozzá.
Ugyancsak a 12. századtól körmenettel is ünnepelték. 1570-1970-ig az
evangélium után eloltották és elvitték a szentélyből a húsvéti gyertyát.
1918-ig a húsvéti szentáldozás határnapja volt; ebből ered az
egyedülálló, magyar név: áldozócsütörtök.
Az
ünnep liturgikus hagyományai közé tartozott Krisztus mennybemenetelének
templomi megjelenítése. 18. századi adatok szerint a sárospataki
plébtemplomban a prédikáció után a mennybe menő Krisztust ábrázoló
szobrot kötéllel a magasba húzták, ahol angyalszobrok várták égő
gyertyákkal. Ezt követően ajándékokat szórtak alá a híveknek. E
szokásnak a Felvidék német nyelvterületein a cipszerek és krikehájok
között is ismeretesek párhuzamai; a reformáció előtti előfordulásáról és
a gyermekek megajándékozásáról Bod Péter ostorozó szavai tanúskodnak.
Ugyancsak középkori gyökerei vannak az áldozócsütörtöki határjárásnak,
körmenetnek, s a jó termést célzó vallásos színezetű hagyományoknak.
Ezzel függött össze az ezen a napon tartott kenyérszentelés is. Az
áldozócsütörtöki hagyomány egyes protestáns vidékeken is fönnmaradt. Az
unitárius Torockón a 19. században ezen a napon a nép a Székelytő
tetejére vonult és örömtüzet gyújtott. Számos hiedelem függ össze a
napnak az évi szentáldozásban betöltött szerepével is.
Mennyország, mennyek országa:
(latinul: regnum coelorum)
A tökéletes boldogság helye, Isten országának beteljesedett állapota.
A
vallástörténetben az ég a legfőbb lénynek és más földöntúli hatalmaknak
lakóhelye, egyben a transzcendens világ jelképe. Ezt az elgondolást az
égbolt és a csillagok mérhetetlen távolságai is elősegítették. Egyes
esetekben nem is lehet eldönteni, hogy a mitológiák az ég
megszemélyesítéséről vagy az égben lakó istenségről beszélnek-e. A
puszták népeinek vallásában az anyagi égbolt áll a figyelem
középpontjában. A mongoloknál tengri jelenti az eget, az ég lakóját és
az isteni erőket és a mérhetetlen vizet (tenger). Más népeknél is
előfordul, hogy az ég az istenség jelképe, de az isteneszme általában
nem azonos az égbolt megszemélyesítésével. Sok nép hiedelmében és
világképében megtalálható az égi szférák rétegződése, mindegyik réteg a
maga szellemi lényeivel, s legfölül trónol a fő istenség. A sámánok és
varázslók velük akarnak kapcsolatba kerülni, hogy varázserőt nyerjenek
tőlük. Ismét másutt az ég úgy szerepel, mint az eső és a vihar istenének
lakóhelye vagy mint a férfi elv, szemben a földdel, a női
princípiummal, s a kettő egyesüléséből keletkezik az élet. Egyes
esetekben az égre úgy tekintenek, mint a jó lelkek lakóhelyére.
A Szentírásban:
Az
Ószövetségben az ég elsősorban az erős égbolt fölötti rész. Az égbolt
választja el az égi vizeket a földiektől, mert onnan jön az eső és a hó.
A csillagok az égbolton keringenek. Az „ég és a föld” jelenti az egész
teremtett világot (Ter 1,2; 2,4; Iz 1,2), s az egész fölött Isten
trónol, körülvéve az égi seregektől (1Kir 22,19; Jób 1,6), mint király
tekint le a földre (MTörv 26,15; Zsolt 2,4) és irányítja a történelmet.
Az ég Jahve igazi lakóhelye, a kultikus helyek csak erejének
megnyilatkozására szolgálnak. Csak a késői könyvekben válik az ég az
igazak lakóhelyévé (Bölcs 3,1-9; 4,7; 2Mak 7,36). Az ítéleten az ég a
földdel együtt megsemmisül, de új ég és új föld keletkezik, a béke
otthona. A késői zsidóság megtartotta az ószövezségi világképet, de új
az egekre vonatkozó spekuláció. A Kr. utáni 1. századi apokaliptika
(4Ezd) a harmadik égbe helyezi a Paradicsomot, ami azonos a mennyei
Jeruzsálemmel.
Az Újszövetség átvette az ég
természetéről, elmúlásáról és újjáteremtéséről szóló nézetet (ApCsel
4,24; Mt 5,18; Mk 13,31; 1Pt 3,13; Jel 21). Isten az égnek és a földnek
az ura, de az angyalok is az égben vannak. Onnan jön az Atya hangja (Mk
1,11) vagy haragja (Róm 1,18). A választottak számára a mennyország az
üdvösség helye. Az égi javak az egyedül maradandók (Mt 6,20; Mk 10,21),
azért arra kell törekedni, ami fent van (Kol 3,1). Az igazak neve is ott
van fölírva (Lk 10,20). Néha átveszik azt a zsidó szóhasználatot is,
melyben Isten neve helyett a Mennyei, a Magasságbeli szerepel. Máté nem
Isten országáról, hanem a mennyek országáról beszél. Jézus, föltámadása
után, fölmegy a mennybe, és az Atya jobbján foglal helyet.
A
keresztény tanításban a mennyország a végleges üdvösség kifejezése,
ahol az emberek Krisztus által Isten életében részesülnek. Tehát a
fogalomnak megvan a krisztológiai értelme. Nem valami történésen kívüli
hely, ahová az ember eljut, hanem a Krisztussal való együttlét, az ő
dicsőségében való részesedés, amit ő földi érdemeivel kiérdemelt
önmagának és a mi számunkra. A mennyország tehát olyan személyes
valóság, amelynek alapja a húsvéti misztérium, Krisztus halála és
feltámadása. Innen kell a további teológiai összetevőket kiolvasni. Ott
Krisztusban a húsvéti áldozat állandósult, mint az Atyának való
önátadás, s azt mint állandó jelent élik meg. Így a Krisztussal való
együttlétben benne van az Atya imádása, s így Krisztus teste a tagokkal
együtt a végérvényes templom (Jn 2,19). A Krisztus fősége alatt egyesült
emberiség állandóan válaszol Isten szeretetére, s ez a kultusz olyan
közvetlen, hogy benne van Isten színelátása. Isten mint végtelen jó van
jelen, ezért a vele való életközösség teljes boldogságot ad. Annak a
vitának nincs jelentősége, hogy ebben a boldogságban első helyen az
ismeret vagy a szeretet áll-e. Nem szabad kihagyni az ekleziológiai
összetevőket sem. Krisztus úgy egyesíti magával az üdvözülteket, mint
fő, mint második Ádám, azért azok egymással is közösséget alkotnak.
Isten színelátását mindenki úgy kapja, mint Krisztus tagja, hiszen az ő
fiúi örökségében részesülnek. Ezért a mennyország a szentek közössége,
az örök élet lakomája, ahol az Eucharisztia értelme is kiviláglik.
Nem
kevésbé fontos az antropológiai szempont sem. Ez abban áll, hogy az
isteni életben való részesedés a személy egyediségét nem rontja le,
hanem megerősíti. Az Istennel és Jézus Krisztussal való találkozás
mindig én-te közösség, s a szentek egyessége is igazi mi-közösség, ahol a
szeretet a személyek teljességén és különbözőségén alapszik. Így a
boldogság egyénileg is különböző az egyes személyek sajátosságának,
adottságainak és érdemeinek megfelelően. Igaz, hogy az örök élet
ajándék, és így Istené a döntő szó, amit az is kifejez, hogy Isten
látásához a dicsőség fénye (lumen gloriae) szükséges. Isten figyelembe
veszi a természetes képességeket és a földi érdemeket. A boldogságban
benne van az érdemek jutalma is, bár az érdemek lehetőségét is a
kegyelem adja a földön. A boldogság fokozatait úgy kell érteni, hogy ott
mindenki a maga képességei szerint egészen boldog, mert elérte a
teljességet, amit be tud fogadni, és így nem érez hiányt. Viszont
akiknek a boldogsága nagyobb, azok több szeretetet nyújtanak másoknak, s
így teljes a kiegyenlítődés. De a boldogságnak megvan a kozmikus
szempontja is. Krisztus mennybemenetele nem azt jelentette, hogy
elszakadt ettől a világtól, hanem inkább azt, hogy megadta és bemutatta a
kozmikus megdicsőülés lehetőségét. A mi üdvösségünk és boldogságunk nem
más, mint részesedés az ő dicsőségében. Ezért a mennyországot nem lehet
úgy fölfogni, mint külön helyet vagy mint egészen más állapotot, hanem
mint az embereknek Istennel való életközösségét. Ezért amikor „felsőbb”
világról beszélünk, azt nem tér szerint, hanem a lét rendje szerint kell
érteni. Ezt jelzi a Szentírás az új ég és új föld kifejezéssel.
 Végül
a mennyország egyúttal a jelen élet eszkatológikus ígérete és állapota.
De amíg a földi üdvtörtörténet tart, addig az is állandó bontakozásban
van. Végleges alakját csak Krisztus 2. eljövetelekor éri el, ill. az
egyetemes ítéleten. Ott lezáródik a történelem és minden személy, minden
mozgalom vagy eszme megkapja végleges értékelését és helyét.
Krisztológiai szempontból még hozzá kell tenni, hogy Krisztus teljes
győzelme akkor valósul meg, amikor misztikus testének minden tagja
elérte célját a feltámadásban és a színelátásban. Ettől függetlenül az
egyes ember a halála után megkaphatja a színelátást, mint ahogy azt az
egyház hagyomány tanítja is, de Krisztus teljessége, a pléróma csak a
történelem végén alakul ki kozmikus nagyságában.
Az
összes ábrázolások alapja az a tény, hogy a világmindenség véges, és a
mennyország túl van ezeken a határokon. Isten lakóhelye, a Szentháromság
műveinek kiindulópontja, az angyalok, a föltámadt Krisztus, a
mennybevitt Mária és az üdvözültek hazája, mely a föltámadás után minden
szentnek otthona lesz. A Jelenések könyvében a mennyországról 3 képet
kaptunk, melyek a művészek számára is döntőek:
Az
üvegtenger (4,6): rajta áll Isten trónja. Valóságos tengerként halakkal
és tengeri madarakkal ábrázolták. Belőle táplálkozik a négy paradicsomi
folyó és az élet forrása. Egy másik változat az üvegtenger
kristály-jellegét hangsúlyozza. A karoling művészetben igen gyakran,
később ritkábban fordul elő.
Paradicsom és
mennyei Jeruzsálem (Jel 21,1): többnyire jelképesen ábrázolták. A
Paradicsomot a 6. századtól boltozatokban és kupolákban a kereszt, a
Bárány, az élet-forrás, gazdag növényzet és állatok szimbólumával
jelenítették meg (Ravenna, S. Vitale, 6. sz.). A mennyei Jeruzsálemet
többnyire falakkal és tornyokkal jelezték.
Engedd,
kérünk Mindenható Istenünk, hogy mi, akik hisszük, hogy Egyszülött
Fiad, a mi Üdvözítőnk, a mai napon föl ment a mennybe, Vele együtt mi is
eljuthassunk a Te boldogító közösségedbe, a Szentháromság dicsőségébe,
Krisztus a mi Urunk által. Ámen.
William Blake: Áldozócsütörtök
Egy szentcsütörtökön volt: ártatlan kicsikék
Ballagtak kettesével - csupa piros, csupa zöld, csupa kék -
Elöl fehér botokkal két szürkülő egyházfi ballagott -
S Pál katedrálisába folytak be, mint a temzei habok.
Micsoda tömeg volt az, ezer londoni virág!
Ott ültek csapatokban, csupa ragyogás, csupa láng!
Tömeg zsongása-zümje, de csak csöpp bariké;
Fiú- és lyánykezek ártatlan erdeje nyúlt az Ég felé.
S most felszállott a hangjuk, akár az orkán ereje,
Felszállott, mint a mennybolt harmonikus döreje.
Ott ültek köztük a szegények istápjai, pár szelíd agg;
Légy irgalmas, sohase űzd el ajtódtól az angyalokat.
(ford.: Kardos László)
|
Forrás: KTP (http://www.ktp.hu/) |
|
Kommentáld!