Az Unitas-találkozók  a rendszerváltás idején kezdődtek, és azóta majdnem minden esztendőben  megrendezésre kerülnek a közösségépítést, a személyes kapcsolatokat és az együtt gondolkodást segítve a különböző lelkiségi hátterű fiatal növendékek között – utalt a kezdetekre dr. Kovács József atya, a vendéglátó szeminárium rektora.  Bár egyetlen nap nem sok, de a közös gondolatindító, a csoportmunka, ebéd, a délutáni orgonabemutató és toronylátogatás a dómban, valamint a záró püspöki szentmise változatos kapcsolódási pontokat kínál egymás felé, és a dialógus otthonról tovább folytatható. 

Köszöntésként a főiskola Klebelsberg-termének vetítővásznán minden szeminárium és rendház képe megjelent, ahonnan a résztvevők érkeztek: a kis csoportok külön-külön tapssal üdvözölték egymást, majd Pál Ferenc atya előadása következett  a papi-szerzetesi élet hitelességéről és arról: miként adható át az egyház tanítása saját identitásunk és a mai kor elvárásai tükrében. 

„Nem gondolom, hogy pont úgy kellene gondolnotok a dolgokat, ahogy én, s úgy látnotok, ahogyan én látom. De a tapasztalataimról fogok beszélni” – kezdte előadását, melynek első fontos megállapítása volt: a lelkipásztoroknak még nem eléggé sajátja a kiegészítő értékek szerint való gondolkodás, vagyis túl könnyen osztják fel a jelenségeket értékes-értéktelen kettősségekre, túl sarkosak, és ellentétnek tartják mások olyan értékeit, amelyek pedig kiegészíthetnék az övékét. Egy demokratikusabb, kevésbé hierarchizált értékszemlélet felé kellene fejlődnünk – állapította meg, majd feltette a kérdést: 

„Lehetünk-e egyszerre hitelesen hagyományőrzők és hagyományteremtők is?” „Igen, de a tanítványság nem azt jelenti, hogy egy régi kultúrát kell konzerválunk, hanem hogy gyümölcsöt teremjünk! Ez pedig nem lehetséges elkötelezettség, valamint szenvedélyes Isten- és hivatásszeretet nélkül. Sajnálnálak benneteket, ha semmi más nem tartana Isten mellett, csak az elköteleződés” – mondta.

Utalt egy kutatásra, mely szerint a megtérőknek mindössze 16 %-át vonzza a bűnöket megbocsátó Isten képe, és ragad meg ez a  fajta igehirdetés, a többiek valamilyen másféle élmény, átélt tapasztalat nyomán érkeznek. „Térjetek meg és utána tartsatok bűnbánatot!”: ez lenne a helyes biblikus sorrend is. Ennek ránk nézve is volnának következményei, mert a ma embere nem szívesen tartja magát rossznak, bűnösnek.

Derültség és egyben töprengés fogadta, amikor Feri atya egy ismerőse mondatát idézte: „Hiszek én Istenben, csak nem bízom benne!”  Ez nagyon jellemző beállítódás. Ezért  a „mit hiszünk?”-nél manapság fontosabb a „hogyan hiszünk?” kérdése. Egy másik kutatás szerint ugyanis a magyarok 70%-a nem tud biztonságosan kötődni sem emberi, sem Isten-kapcsolatában: nehézség esetén megrendül benne mindkettő, s a pap- és szerzetesnövendékek sem kivételek, ebben is reprezentálják a magyar átlagot. Ezért döntő, hogy ők is végigjárják-e azt a  belső személyiségfejlődési utat, és elvégzik-e azt az önismereti munkát, amelynek nyomán hitelesen tudnak majd másokat Istenhez vezetni. Megjegyezte: önmagában a „Jézus meghalt érted” gondolatnak  már alig van meghívó ereje; élmények  és a megtérést stabilizáló közösségi tapasztalat híján pedig elszáll a kezdeti lelkesültség.

Feri atya szerint a felelős egyháziaknak két kérdésben kell stratégiai döntést hozniuk: mibe fektetjük a pénzt? - tárgyakba, épületekbe vagy emberekbe, valamint „a múltat őrizzük-e vagy a jövő feltételeit teremtjük meg? A gyökereinkre vigyázunk vagy a gyümölcs a fontos?” Sokan szívesen maradnának meg az előbbieknél, féltve őrizgetve kedves szokásaikat, nem hagyva teret az evangélium új, hagyomány- és kultúrateremtő erejének. A már belül lévők sokszor „agyonpasztorálása” helyett gyermekien nyitott missziós lelkülettel kellene újrafogalmaznunk a kereszténység lényegét.

Egy kérdésre válaszolva hangsúlyozta: a sokat emlegetett „siker” a papi-szerzetesi életben sem tesz boldoggá, csak a gyümölcsöző, értelemmel telített élet és a jó cselekvése. Elengedhetetlen a barátságok szerepe is, ahol a papi-szerzetesi identitás „24 órás valóság” ugyan, de ahol társadalmi szerepként el is engedhetjük ezeket. A közösséghez tartozás is nélkülözhetetlen, de csak olyanhoz, ahol  alapnorma a csoporttitok tartása, ahol nem minősítgetjük egymást és a Biblia nem „lelki revolver” egymás ellen. 

A hallgatóság az előadást követően kiscsoportokban beszélgetett az elhangzottakról, majd az ebédet követően a Fogadalmi templomot és annak orgonáját tekintették meg, toronylátogatással egybekötve.

A délutáni szentmisét Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök tartotta, aki homíliájában a napi evangéliumból kiindulva három szempontot emelt ki: az apostolok élő kapcsolatát Jézussal, az állandó fáradtság, időhiány ellenére is meglévő buzgóságukat, valamint az Úr szeretetét, akinek megesik a szíve az embereken. Hangsúlyozta: a papi, szerzetesi életben is nélkülözhetetlen, hogy legyen olyan vezetőnk, segítőnk, akinek beszámolunk életünkről, tetteinkről, senki nem maradhat magányos. Életidőnk óriási kincs, de a sok sürgés-forgásban gyakran elvész a hatékonyság, az evangélium napi átelmélkedése nélkül pedig kiüresedünk.  A jó pap és szerzetes is Jézushoz hasonló „megesett szívű” ember, aki nem lesajnálja, hanem felemeli a többieket, s a közösséget nem maga, hanem Jézus körül hozza létre. 

Fotó:Lőrincz Dávid

Magyar Kurír
(kzs)