Miért jó szerzetesnek lenni? – Interjú Heiter Róbert Gottfried premontrei szerzetessel Minden jó ügyért készen! – szól a premontreiek jelmondata. A Győri Egyházmegyei lapja, a Hitvallás augusztusi számában arról kérdezte Heiter Róbert Gottfried premontrei atyát, hogy milyen jó ügyön dolgoznak most.

–  Gottfried atya, miért jó szerzetesnek lenni?

– Úgy gondolom, hogy az általános sztereotípiákkal szemben meg tudjuk azt fogalmazni, hogy a szerzetesség – a közember számára minden látszólagos tiltás ellenére – a sajátos fogadalmaiból adódóan még mindig a nagyobb szabadság útja. Szerintem a szerzetes valahol a tökéletesen szabad ember: szabad minden kötelemtől, minden elvárástól és minden gyomorgörcstől, amit akár a tulajdon, akár sok esetben a vérség, a család vagy akár a saját felelősségünk jelent.

– Miért jó premontreinek lenni?

– Azt hiszem, hogy azért, mert a rendalapító nagyon bölcsen nem szabott világos ösvényeket: mindig azt tesszük, amire szükség van. Ha megnézzük ezt a „nagy általános divatbemutatót”, amit az egyházban többnyire szerzetességnek hiszünk, akkor azt látjuk, hogy egy-egy adott társulás egy-egy adott korban egy-egy adott cél elérésére, elvégzésére vagy éppen kiküszöbölésére jön létre. Nálunk ilyen nincs: Norbert azt mondta, hogy legyetek minden jó ügyért készen! – ez a rend jelmondata is. Ha ez éppen a XIII. században a lelkipásztorkodást jelentette, akkor azt kellett végezni, ha ez a XIX. században az oktatás, nevelés munkáját jelentette, akkor éppen azt.

– S most mik a fontos ügyek, mik a jó ügyek?

– Én úgy gondolom, hogy a rendben alapvetően manapság is ez a két prioritás létezik. Egyrészt a csornai premontrei apátsághoz – ahova én is kötődöm, ahonnan én is származom – plébániák tartoznak, így aktív lelkipásztorkodással foglalkozunk. Gyakorlatilag jelenleg több mint tíz plébánia tartozik hozzánk Győr-Moson-Sopron, illetve Zala megyékben. Másrészt tanítunk. Úgy gondolom, valahol a jövőt – nyilván a saját jövőnket, és a saját katolicitásunk jövőjét is – munkáljuk.

– Hogy látja, megszólítható-e a mai ember? Fogékony a kereszténységre, kíváncsi ő erre?

– Nagyon sokféle fajta inger éri a ma emberét, talán éppen azért, mert valahol már mindent szabad; a relatív erkölcsiség korában minden megengedett. De én úgy gondolom, hogy valahol az ember ki is van éhezve a materiális síkon túlira, valami többre, valami tartalmasabbra. A kereszténységünk, katolicitásunk életben maradásának záloga mindig is abban állt, hogy az örömhír, amely minden ember, minden kor, minden életkor számára is öröm kell hogy legyen, mindig aktuális. A mi dolgunk a találékonyság, a szeretet azon találékonyságának elérése, hogy tudjuk aktualizálni, hogy tudjuk továbbadni, hogy tudjunk úgy naprakészek lenni, hogy az emberek azt lássák, hogy ez élhető. A kereszténységgel szembeni egyik legnagyobb kritika, hogy arról szól, mit nem szabad. Hogy mit ne csináljunk, hogy mi az, ami garantáltan rossz a számunkra, hogy mi az, ami nem ajánlott (hogy finom legyek). A mi dolgunk éppen az, hogy a lehetőségeket mutassuk meg: ez nem csak az élhető, hanem ez az élendő életforma.

– Akkor mit kezdjünk a bűn fogalmával, amely elrettenti az embert?

– A bűn gyakorlatilag valahol a saját potenciáljainkból sarjad, a szabad akaratunkban gyökerezik. Dönthetünk jól és dönthetünk rosszul, az Isten nem spórolja meg nekünk a választást. Pontosan ebben jelenik meg az az elképesztő tisztelet, az a sokszor szinte félelmetes kiszolgáltatottság, ahogyan az Isten az emberrel bánik, hiszen tiszteletben tartja. Tiszteletben tartja a szabad akaratunkat, a saját döntéseinket, vagyis tudunk rosszul dönteni, tudunk marhaságot csinálni.

A legnagyobb baj az, hogy a kényelmes, hozzánk nőtt, belakott, ronda, ordas bűneinket elkezdjük jellemhibaként, apró problémaként kezelni, az „ugyan, én már csak ilyen vagyok” kategóriáival leírni. Na, akkor van baj. Ha az ember megtagadja a bűn fogalmát, akkor megtagadja a fejlődés lehetőségét is.

– Nyáron beszélgetünk. Van olyan, hogy szabadidő egy keresztény ember számára?

– Kell, hogy legyen. Az Isten nem elhasználni akarja a teremtményeit. Nyilván ezzel okosan és ésszel, de élni kell, pihenni kell, hiszen akkor tudunk ott és úgy helytállni, ahová és ahogyan az Isten rendelt minket. Nem rendelkezünk kimeríthetetlen tartalékokkal, és ez életállapottól, nemtől független. A munkás hétköznapokkal eltöltött, az időnk nagy részét kitevő hányad után bizony megérdemli a munkás a maga bérét, ami egyrészt kiadható javakban, de kiadható abban az időben is, ami a regenerálódást szolgálja.

Forrás: Jakab Gábor/Hitvallás

Fotó: Opraem.hu, Melte.hu

Magyar Kurír