„Három hét altatás után a többedik próbálkozásra tudtak felébreszteni. Depresszióba estem, úgy éreztem, feladom, nincs értelme küzdeni. Akkor volt a 60. születésnapom. Sorra jöttek a köszöntések, az ajándékok, de én nem tudtam örülni. Sok szent mondja, hogy számára a kereszt lett a tankönyv. Én is megértettem, mit jelent a keresztre feszített Jézussal való kapcsolat.

Mélyen, egzisztenciálisan átéreztem, hogy vagy igent mondok erre a szenvedésre Jézussal együtt, és akkor várható a feltámadás, vagy nem.

Jézus követésével együtt jár a kereszt. Ő van az egyik felén, én a másikon. Nem azt kell kérnem, hogy leszállhassak a keresztről, hanem erőt ahhoz, hogy fennmaradhassak. Nem az a kereszténység, hogy bedobunk egy kis imádságot, és kijön a megoldás, elmúlik a panaszom, megoldódik a nehézségem. Megértettem, hogy ott kell maradnom Jézussal a kereszten. Onnantól kezdve fényes a történet. Nagyon sokat segített a testvérek szeretete, imádsága szerte a világon.”

István atyáért Ugandától Dél-Koreán, Brazílián, Németországon és Svájcon át Lengyelországig a világ minden táján imádkoztak. Imát mondtak érte a hozzátartozói is – 94 éves édesanyja, 8 testvére, az ő 35 gyerekük és a 22 dédunoka –, pap testvérei a Fokoláre mozgalomból, ismerősök és ismeretlenek kérték Istentől a gyógyulását. Nagy Károly plébániáján minden este online kapcsolódtak össze a hívek, és együtt imádkozták a rózsafüzért. Ugyancsak naponta imádkoztak érte üllési és zsombói hívei. István atya számára

ez az Egyház szeretetének nagyon konkrét megtapasztalása volt, annak a megerősítő megélése, hogy világméretű család vagyunk.

Üllés és Zsombó plébánosa október végén betegedett meg. Egyre csak emelkedett a láza. Felhívta a háziorvosát, és szinte azonnal jött is érte a mentő. Úgy véli, a fertőzést a testvéreitől kaphatta el, akik mindannyian átestek a betegségen. Édesanyjukról csak sejtik, hogy ő is megfertőződhetett, de neki nem voltak tünetei. István atya került a legsúlyosabb állapotba. Lélegeztetőgépre tették, altatni kellett, több alkalommal dialízisre volt szüksége.

Az orvosok szerint tíz százalék esélye volt az életben maradásra. 

Hozzátartozói naponta érdeklődtek telefonon, nem biztatták őket semmi jóval. Egy alkalommal, amikor az orvosok azt mondták, az az éjszaka lesz a vízválasztó, Kondé Lajos elvitte neki a betegek szentségét. „Azt mondják, akkor fordulat állt be az állapotomban. Az utolsó héten mindennap felébresztettek, figyelték, beindul-e a légzés, ha levesznek a gépről. Húsz nap után tudtam önállóan lélegezni. De a tudatom nem talált vissza a valósághoz. Az altatás ideje alatt bennem egy rémvilág élt, úgy éreztem, megfigyelnek, elrabolnak, és amikor felébresztettek, összefolyt bennem a képzelet és a valóság.

Az orvosok számára sikertörténet vagyok. Az egyikük fényképet kért tőlem. »Magunkat erősíteni, hogy lássuk, van, aki felépült a kezeink alatt« – mondta.

Akkor onnan tízből nyolc beteg nem jött ki a saját lábán, és ez nagyon nagy teher az orvosoknak. Én nagyon hálás vagyok nekik, megköszöntem a gondosságukat, amivel visszasegítettek az életbe.”

Amikor december 19-én hazaengedték a kórházból, hosszú, nehéz munka állt előtte, a küzdelem a felépüléséért. A tüdeje vitálkapacitása ötven százalékos, a diffúziós kapacitása harmincnyolc százalékos volt, holott nyolcvan százalék a normál élethez szükséges érték. „Nincs még nálunk protokollja a rehabilitációnak” – mondja. István atyának a gyógytornász testvére ad segítséget. „Egy évem van, hogy javuljon az állapotom, utána már nem várható változás, a szervezet beáll arra a szintre, ami van. Minden napomnak része a gyógytorna, a légzőgyakorlat, az intervallumtréning. Feszegetni kell a határokat. Mindez arra kényszeríti a tüdőt, hogy aktiválja a működésbe még be nem vont részeket. Nyáron még száz kilométert kerékpároztam, most harminc méter futás után is lihegek. Próbáltam felmenni a hatodik emeletre, de a harmadiknál már légszomjam volt. Sík terepen viszont már jól megy a gyaloglás, az állóképességem megvan, tizenkét kilométeres túrát is tettem már.”

Kopasz István atya nem sokkal a beszélgetésünk előtt érkezett vissza egy mátrai szanatóriumból, ahol rehabilitációs kezelésen vett részt. „Öt hét után úgy jöttem haza, hogy most néhány százalékkal rosszabbak az eredményeim. Miközben fizikailag erősödtem, a tüdőkapacitásom nem javult.

Jézus azt mondja, elég neked az én kegyelmem.”

És sorolja a példákat, csupa olyan embert, akinek elég volt az élethez Isten kegyelme: a Naphimnuszt vakon író Szent Ferencet, a zsinat miatt aggódó XXIII. Jánost, a süketen zenét szerző Beethovent és a saját kamaszkori hittanárát, aki az egész életét végigbetegeskedte, de a növendékei közül öten lettek papok.

„Két napig bennem volt a csodálkozás és az aggodalom, de most már nyugodt vagyok. Isten megnyugtatott. Így állok a folytatás elé. A kereszténység középpontjában nem egy tan, hanem egy személy áll, Isten, aki szeret minket. Én benne hiszek. Kell néha egy kis idő, hogy megerősödjek, hogy visszatérjek a hitemhez egy-egy nehézség után, de alapvetően a hitem éltet. Hiszem, hogy Isten szeret, akkor is, amikor megengedi, hogy valami rossz történjen velem, emberileg nehéz helyzetbe kerüljek. Hogy mi a szerencse, és mi a szerencsétlenség, nem mindig tudjuk felmérni. Amióta eljöttem Zsombóról, megnőtt a szkóla létszáma, a Szent Mónika körben egymást segítik a tagok, találkoznak, keresztutat jártak online. A hívek körében ősszel elindított munkacsoportok is szépen dolgoznak. Legyen távol tőletek minden keserűség, harag és indulat – olvastam Szent Pálnál. Már a kórházban szíven ütött ez a mondat. Nem tudok minden dologra úgy nézni, hogy ne érezzek keserűséget, de az élet aztán megtanít, hogy ami az egyik pillanatban szerencsétlenségnek tűnik, arról később kiderülhet, hogy ajándék, és Isten szeretete volt mögötte.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatot