Az imént elhangzott evangéliumi történet először igen sokat mond
arról, hogyan viszonyul Jézus az egyes emberhez, a közösséghez és a
tömeghez, másrészt pedig jelképek segítségével azt akarja tudomásunkra
adni, hogy őbenne, őáltala a földön Isten életének és áldásának a
teljessége van jelen.
A mai evangéliumi szakaszban az emberi élet és az ember életét alkotó
kapcsolattartás három mozzanata figyelhető meg, ami itt egymásra épül,
és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon
személyes kapcsolat két ember között: a barátság.
Feltételezhetjük, hogy Keresztelő Szent János Jézusnak nem csak rokona
és előfutára volt, hanem barátja is. Igaz csak Lázár esetében jegyezte
fel a krónika, hogy mennyire megrendítette annak halála, de bizonyára a
Jánosé is megdöbbentette.
Azonban érdemes más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény
között! Jézus nem aktivizmusba, lázas tevékenységbe kezd, hogy felejteni
tudjon, hogy ne kelljen, szembenézzen a tényekkel, s azokat
feldolgozza, amikor tudomást szerez János haláláról, - mint kortársaink
többsége – hanem a csendet keresi: „csónakba szállt és elment onnan egy
kietlen helyre, egyedül”.
Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események.
Csak a csendben, az Isten jelenlétében érthető meg, hogy mi az értelme a
látszólag értelmetlen dolgoknak: például a barát, szülő, hitvestárs
vagy gyermek súlyos betegségének, vagy éppen elvesztésének. Egy-egy
természeti katasztrófának, anyagi dolgainkban való károsodásnak, jó
szándékú törekvéseinkben elszenvedett kudarcainknak. Csak a csendben
lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másik emberével. Hisz János
halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az
egyetlen válaszadó fölmerülő kérdéseinkre, kételyeinkre.
Viszont a közember, akinek hivatása mások szolgálata, boldogítása, nem
sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg, de emiatt ő nem
méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben – ami, sajnos eléggé
divattá vált napjaink rohanó embere számára – hanem szereti. Szereti és
gyógyítja. A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kapcsolatteremtés
netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz.
Minderre azonban a kis közösséget, az apostolokat is meg kell tanítania,
melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a
tömeget: mintha csak azt mondanák, vége a fogadóórának, menjetek haza!
Jézus válasza meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a
tömeget, hanem arra is, hogy szolgálják ki: „ti adjatok nekik enni”.
Az újfajta közösség, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelős a tömegért.
És az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert! Annyi elég,
amennyi van, hogy megvalósítsuk az összetartozás, a szolidaritás
közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt
vallja, előbb meg kell változtatni a társadalmat, aztán majd, egyszer az
egyének, a személyek élete is jobbra fordul… de ezt a mentalitást,
felfogást, azt hiszem, jól ismerjük a 89-es előtti időkből, akik akkor
éltünk.
Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. S nem mennyei
kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában éhező választott népnek,
hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt szaporítja meg és osztatja
szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz
így lehetne, ha komolyan vennénk tanítását és követnénk életpéldáját.
Igen, ha az ember, körülményei és szegénysége miatt, csak keveset tud
tenni testvéreiért, Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és
egész szívvel tegye meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról.
A Jézust követő és éhségéről megfeledkező tömeg nem csalódik reményében.
Így beigazolódtak az első olvasmányban fölolvasott Izajás próféta
szavai: „vegyetek és egyetek pénz nélkül”, és nem csupán anyagi
értelemben, hiszen miközben Jézus megszaporította a kenyeret, hogy
táplálja testüket, szavát is szétosztotta közöttük, hogy táplálja
lelküket.
Azt mondtuk, hogy az evangéliumi részlet először igen sokat mond arról,
hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez,
másrészt jelképek segítségével azt a tanítást fogalmazza meg, hogy
Jézusban Isten életének és áldásának teljessége van jelen a földön.
A kenyér az Ószövetség világában az isteni élet és gondoskodás
szimbóluma. Isten mannával táplálta az Egyiptomból kiszabadított népet. S
ez azt jelenti, hogy a zsidóság a pusztai vándorlás idején valamiképpen
megtapasztalta Isten életet adó jelenlétét. Illés prófétát a nagy
éhínség idején hollók táplálták kenyérrel. E leírás azt szimbolizálja,
hogy Isten gondoskodott választottairól. Elizeus próféta száz embert
táplált a megszaporított húsz árpakenyérrel. Ez jelképes kifejezése
annak, hogy Isten a prófétákon keresztül élettel ajándékozta meg népét.
Az evangéliumi kenyérszaporítási csodát ezeknek az ószövetségi
jelképeknek tükrében kell látnunk, s nem szabad a szöveg szó szerinti
jelentésénél megragadnunk, hanem észre kell vennünk, hogy a leírás
jelképei Jézusra, az örök élet zálogára irányítják figyelmünket.
Az esti időpont és a kenyértörés szavai az utolsó vacsora eseményét
idézik. A leírásban említett füves rész a szimbólumok nyelvén a
tavaszra, Jézus húsvétjára utal. A jóllakottság azt szimbolizálja, hogy
Jézus nemcsak közvetíti Isten áldását, hanem Ő maga Isten áldása, Ő az
örök élet kenyere. A tizenkét kosár is jelkép, amely arra utal, hogy
Jézus örök életet adó ereje a tizenkét apostol közvetítésével árad a
világra.
Aki elkötelezetten követi Krisztust, benne mindent megtalál, amire csak
földi és örök élete szempontjából szüksége van. De végtelen szeretetére
támaszkodó biztos, megingathatatlan hittel kell Őt követni. Akkor
megértjük Pál apostol szenvedélyes felkiáltását, mely a szentleckében
hangzott fel: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy
szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?”
(Róm 8,35). Sem az élet viszontagságai, sem az apostoli élet nehézségei
nem szakíthatják el a tanítványt Mesterétől, mivel meg van győződve
arról, hogy az Ő szeretetéből merített erővel bármi nehézséget
leküzdhet, mert reményünk az Úr Jézus személyes szeretetén nyugszik, s
ezért életünk válasz kell, hogy legyen az Ő szeretetére.
Ehhez persze nem elég a kötelességszerű, rutinos, megszokott
vallásosság. Aki Krisztust az erényes élet megjutalmazójának, földi
gondjaink megoldójának tekinti csupán, s nem magának a jutalomnak és az
egyetlen fontosnak, az ezt nem érti.
Ehhez szerelemmel párosult áldozatos szeretet kell, amiben nem arra
figyelünk, hogy mi milyen áldozatot hozunk, milyen lemondásokra vagyunk
képesek, hogy mennyit imádkozunk és böjtölünk… hanem ahol az isteni
Vőlegény értünk hozott áldozatától megrendülve és belőle erőt merítve
belépünk a nagylelkű ingyenesség világába, ahol már nem valamit adunk,
hanem önmagunkat – egészen és feltétel nélkül.
A mai szentmisén köszönjük meg Istennek, hogy elküldte nekünk Jézust,
áldásának teljességét, az örök élet kenyerét. És kérjük Őt, segítsen,
hogy Jézus életpéldájából és tanításából táplálkozva egykor valamennyien
eljuthassunk Isten örök lakomájára.
Kommentáld!