A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal annak jeleit tárja elénk szakértő vendégszerzőnk, hogy nem a globális felmelegedés előtti korszakban, hanem a globális felmelegedés idején élünk.

Grönlandi jéghegyek

Régóta ismert, hogy a globális klímaváltozás során a hőmérséklet-emelkedés mértéke a sarkokon akár két-háromszorosa is lehet a melegedés globális éves középértékének. A változás kilengései mind a Déli-, mind az Északi-sarkon jóval nagyobbak, mint például a közepes szélességeken. Ez a megfigyelés jól dokumentált az elmúlt több mint száz éves meteorológiai adatsorok által is.

Július elején történt meg, amit már hónapok óta várnak a tudósok: a „Larsen C” Déli-sarki selfről levált egy nagyjából 6000 négyzetkilométer méretű, mintegy 200 méter vastag, ezermilliárd tonnás, a hivatalos feljegyzések óta az eddigi harmadik legnagyobb jéghegy. A „Larsen B” 2002-ben, a „Larsen A” 1995-ben vált le a Déli-sarkhoz tartozó jégtakarótól. Már 2014-ben voltak a jégtömb leszakadására utaló jelek, már akkor látszódott egy kezdődő törésvonal. Az úgynevezett selfjegeknek a leszakadása normális folyamat ugyan, de a hőmérséklet-emelkedés felgyorsítja, ahogy ez történt a „Larsen C” esetében is, hiszen a rekordmeleg 2016-os esztendő hőmérsékletviszonyai is hozzájárulhattak a leszakadás felgyorsulásához. A jéghegyóriás nagyon lassan mozog és vélhetőleg még több tíz év is eltelhet, amíg jelentősen fogyatkozik a tömege.

Néhány héttel ezelőtt brit és belga tudósokból álló kutatócsoport jelentetett meg egy cikket az Északi-sarkkörön túli éghajlati viszonyok változásairól (Science Advances Vol. 3 no.6).

A grönlandi jégpáncél az 1990-es évek óta gyorsuló ütemben veszít a tömegéből. Ennek hatására az óceánba jutó olvadt jég nagysága egyre gyorsabban nőtt. Ez az állapotváltozás hozzájárult egyrészt a további helyi hőmérséklet-emelkedéshez, másrészt a felszín fényvisszaverő tulajdonságának (albedó) a csökkenéséhez, hiszen a jég fényvisszaverő képessége nagyobb, mint a jégmentes szárazföldé. A műholdadatok és az éghajlati modelleredmények arra engednek következtetni, hogy az 1995 óta –a még történelmi léptékben is hirtelenül – elvesztett jégtömeg mennyisége, azaz az olvadás mértéke erős kapcsolatban áll a megfigyelt nyári felhőtakaró csökkenésének egyidejű tendenciájával. A felhőtakaró csökkenése az olvadék-albedo visszacsatolást még jobban erősítette, ezzel is gyorsítva a nyári jégolvadás folyamatát. Egyszázalékos felhőtakaró-csökkenéssel nagyjából 30 gigatonnányi plusz jégtömegolvadás járt együtt, azaz ennyivel több jég olvad el ilyen feltétel mellett Grönlandon a nyári időszakban. A vizsgált időszak felhőtakaró-, illetve napfénytartam-változásai egyértelműen egy nagyobb léptékű légköri változás következményei. Kétség sem férhet ahhoz, hogy az úgynevezett nagy földi légkörzésben megfigyelhető tendencia jellegű változások a globális felmelegedés szinoptikus (nem szakaszos) skálájú változásai.

A Déli- és az Északi-sarkon történtek tények. Az Antarktisz a jégtömbóriások leszakadásával, az Északi-sarkvidék pedig a grönlandi jégtömegvesztéssel jelez. És sokasodnak a jelek, azt mutatják elemzések, hogy az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés nemcsak várható, hanem már abban élünk, annak tapasztaljuk a mindnyájunkra veszélyes következményeit.

Ami a legrosszabb a változásban, az a kiszámíthatatlanság: egyrészt a mérsékelt égövi, különösen a kontinentális klímával rendelkező területeken (pl. Magyarországon) is bőven számíthatunk majd erős évjárati különbségekre, sőt az évszakokon belüli szélsőséges időjárási eseményekre, másrészt egyszerű közemberként különösen nem láthatók, nem kiszámolhatók a következmények. Ne arra számítsunk, hogy elkerüljük a klímaváltozást, hanem készüljünk az alkalmazkodásra, és késztessük a döntéshozókat arra, hogy vegyék, vegyük komolyan a jeleket, amelyek – és ebben nem kételkedem – az éghajlatváltozás jellemző ujjlenyomatai.

Fotó: Pixabay

Nemes Csaba/Magyar Kurír