A kisgyermekek többnyire azt teszik, amit szüleik mondanak nekik, de
ahogy növekszenek, egyre inkább maguk akarnak dönteni ügyeikről.
Barátokat, barátnőket, s majd iskolát és szakmát választanak, eldöntik,
hogy hogyan használják fel szabad idejüket. Sok minden érdekli őket,
gyakran változtatják véleményüket. Azt keresik, sokszor öntudatlanul,
ami kielégíti és boldoggá teszi életüket.
Azonban jó lenne tudni mindannyiunknak, hogy életünk teljes boldogságát
csak Krisztustól remélhetjük. Őt küldte hozzánk az Atya, hogy minket
boldoggá tegyen. Sokan még nem értik, hogy csak Krisztus tud igazán
boldoggá tenni, ezért nem is foglalkoznak vele komolyan, nem törekszenek
megismerni tanítását, s még kevésbé aszerint élni. De aki idővel
megérti Őt, az megváltoztatja életét. Annak életének középpontjába maga
Krisztus kerül, Tőle várja boldogságát, Neki él. Viszont aki másban
keresi élete boldogságát, apró kis örömökben, amik elmúlnak az még nem
találta meg Krisztust, és nem is fogja megtalálni, azért nyugtalan,
békétlen és boldogtalan a szíve, az élete.
Megtérésnek nevezzük azt, amikor valaki rátalál Krisztusra, mint élete
legfőbb értelmére, boldogságára. A megtérés óriási erőfeszítést kíván,
mert le kell mondani dédelgetett bálványainkról, fel kell hagyni
mindazzal, ami Isten akaratával nem egyeztethető össze életünkben.
Pusztán a saját erejéből nem képes rá az ember, Krisztus segítsége
szükséges hozzá, de nekünk is akarnunk kell a megtérést.
A megtérés Isten országának a kapuja, amelyen keresztül az örök életbe
léphetünk be. Az örök életet nem úgy kell elképzelni, hogy a halál után
beengednek valami mesebeli helyre. Az örök élet ezen a földön kezdődik
el, az Úr Jézus által meghirdetett Isten országába való belépés által.
Jézus elmondta, hogy az Atya végtelenül szeret bennünket. Az ember
elhiszi, befogadja szívébe Istennek iránta való szeretetét. Ez a
szeretet megtisztít a bűntől, hálára, viszontszeretettre indít, és arra,
hogy Jézussal szeressünk mindenkit, azt is, aki nem rokonszenves, vagy
épen ártani akar nekünk. A halál után jut a "végállomásra" az ember, az
örök boldogságba.
De kicsoda ez a Jézus Krisztus, aki örök boldogságot ígért az Őt
követőknek, aki képes boldoggá tenni az embert egy örökkévalóságon át?
Ezt a kérdést, mint hallottuk a mai evangéliumi szakaszban, maga Jézus
is feltette a tanítványainak: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?"
(Mt.16,13).
Bár nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, mégis akkor kerülünk
legközelebb az igazsághoz, ha visszafordítjuk a kérdést, ha magától
Jézustól kérdezzük meg: Hát Te Názáreti Jézus, Te kinek tartod magadat?
És Jézus nyilatkozik, vall önmagáról a Biblia lapjain!
Kétezer évvel ezelőtt, földi szolgálata alatt Jézus azt hirdette: „Én és
az Atya egy vagyunk.” Ebből az is következik, hogy Ő az Atyával és a
Szentlélekkel egyetemben a menny és föld Alkotója, és hogy csakis Általa
lehet része az emberiségnek valódi békességben és örök életben. Nemcsak
megtette ezt a drámai kijelentést, de bizonyítékokkal alá is tudta
támasztani állítását. A csodákkal isteni hatalmát igazolta.
Pontosan ezekre a tettekre hivatkozik, amikor a templomszentelés ünnepén
a zsidók meg akarták kövezni: „Láthattátok mennyi jót vittem végbe
Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?” – kérdi, majd
így folytatja: „Ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre
lássátok és értsétek: az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok"(Jn.
10,38).
Jézus csodáinak végrehajtásánál egyértelműen megmutatkozik isteni
hatalma. Minden csodatetténél világos, hogy Ő saját erejéből teszi azt,
amit tesz: "Akarom, tisztulj meg" (Mt. 8,3) - szól a lepráshoz. "Kelj
föl, fogd az ágyadat és menj haza" (Mt. 9,6) - mondja a bénának. "Ifjú,
mondom neked, kelj föl" (Lk. 7,14) - szól a halott naimi ifjúhoz.
"Lázár, jöjj ki" (Jn.11,43) - parancsol a negyednapos halottnak. És
minden esetben megtörténik az, amit Jézus mond: a leprás megtisztul, a
béna felkel, ágyát fogva hazamegy, a naimi ifjú föltámad, és Lázár kijön
a sírból, mégpedig azonnal.
De ezeknél nagyobb tette az, ahogyan elszenvedi a kereszthalált, és
ahogyan diadalmasan föltámad halottaiból harmadnapra. Az Úr Jézus úgy
szenvedett és úgy halt meg a kereszten, hogy az önmagában elég volt
ahhoz, hogy a pogány századost, Jézus istenségének a megvallására
indítsa: "Ez valóban Isten fia volt".
Jézus földi-életének végső órájában, a kereszten az a
legcsodálatraméltóbb, ahogyan megbocsát ellenségeinek. Fájdalmai
közepette, nem átkozódik, nem szitkozódik, hanem imádkozik: "Atyám
bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek".
És végül minden tettének és minden tanításának koronatanúja a
Föltámadása. Jézus életének középpontja azon kijelentése volt, hogy „az
Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és írástudók
elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”(Márk 8,31).
Annyira koronatanú a föltámadás, hogy a hittudósok szerint, sőt már
magának Szt. Pálnak a véleménye szerint is: „Ha Krisztus nem támadt fel,
akkor nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek
sem”(1Kor.15,14). Ha Jézus Krisztus nem támadt fel a halálból és nem
győzte le azt, akkor a keresztények a világ legnagyobb bolondjai. Ha
Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor, amit az Egyház
hirdet, nem lenne más, mint hazugság. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna
fel a halálból, akkor a keresztények hite, a mi hitünk és a világ hite
haszontalan és hiábavaló lenne.
A korábbi kérdést, amit Jézushoz intéztünk, így is feltehetjük: "Hát te a
harmadik évezred embere, aki a keresztség-szentségében részesültél,
kinek tartod a Názáreti Jézust?” Számunkra nagyon fontos ennek a
kérdésnek a tisztázása. Fontos, mert ettől függ keresztény
önazonosságunk megőrzése, sőt földi és örök boldogságunk is. Hiszen ha
Jézus valóban Isten, akkor el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk ezzel a
tudással, engedjük-e hogy hatással legyen az életünkre, mert ha ő nem
Isten, akkor semmi közünk hozzá, de ha annak valljuk, akkor annak meg
kell látszania az életünkön is.
Nem kell sokat fáradnunk a válasz megfogalmazásával. Kis hittanos
korunkban megtanultuk, hogy: Jézus Krisztus az Isten Fia, valóságos
Isten és valóságos ember, akiben az örök Ige, a második isteni személy
kétezer éve testet öltött.
Az imént föltett kérdésre ez a helyes válasz, de nem elégséges. Nem elég
tudnom, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember, hanem e tudás
személyes meggyőződésem, hitvallásom, életem része kell hogy legyen.
Valahogy úgy, mint Tamás apostolnak, akinek kételkedése után újra
megjelent a feltámadt Krisztus, s akkor térdre roskadva ennyit mond: „Én
Uram, én Istenem".
Tamás apostol azzal, hogy földre roskadt Krisztus előtt, és Őt Urának és
Istenének vallotta, egy egész életre elkötelezte magát mellette. Ettől a
pillanattól kezdve Tamás életében minden egészen megváltozott. A
Krisztus istenségébe vetett hit megvilágította egész emberi létét, új
értelmet és célt adott neki. Olyannyira mély volt ez a Krisztus melletti
személyes döntés, hogy később, amikor életét menthette volna azzal, ha
megtagadja Krisztust, ő nem tette. Inkább választotta a halált, mert
Krisztus nélkül az életet értelmetlenek találta.
Sőt rájött arra is, hogy nem elégséges a Krisztusba vetett hitet
megvallani, hanem azt tovább is kell adni. Igen, Krisztus arra küld
bennünket, hogy szerepünk a kovászé legyen, vagyis, belülről alakítsuk
át, szenteljük meg azt a világot, amelyben élünk. Ránk vár az a kényes
feladat, hogy a modern, szétszórt, a hit, vallás és Isten iránt gyakran
közömbös és ellenséges társadalomban, az élet minden területére és
állapotába elvigyük az evangélium örömhírét, vagyis azt, hogy „Isten úgy
szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki
hisz benne, annak örökélete, örök boldogsága legyen”.
Azonban e feladatnak csak akkor tudunk eleget tenni, ha hitünk alapja
nem a szokás, nem a hagyomány, hanem a személyes meggyőződés. „Hiszek,
mivel meggyőződtem az igazságról”. Ne feledjük, ha hitünk alapja a
személyes meggyőződés, az öntudatos hit, akkor igehirdetésé válik az
életünk és mindenkori magatartásunk. Ez azt jelenti, hogy nem fogjuk
véka alá rejteni - igaz nagydobra verni se -, hogy mi Krisztus követői
vagyunk, és hogy ez boldoggá tesz bennünket. Lényünkből és
viselkedésünkből fog sugározni az a tény, hogy „az Úr nekünk édes
Istenünk” és vidám dolog Őt szolgálva szeretni, mert Ő olyan jó
Pásztorunk, aki ki tudja elégíteni szívünk, lelkünk éhségét, boldogság
utáni vágyát. Magatartásunkon pedig meg fog látszani az, hogy Istennel
szeretet viszonyba, személyes kapcsolatba kerülni olyan csodálatos
élmény, hogy tőle kedvünk kerekedik magunkhoz ölelni az egész világot,
és jónak lenni mindenkihez.
Ha ilyen módon törekszünk megélni és megvallani Krisztusba vetett
hitünket, kereszténységünket, nem megjátszva, mesterkélten, élettelen
hagyományokhoz ragaszkodva, hanem hiteles, belső sugárzással, az
élet-megpróbáltatásaiban, a szürkehétköznapok közepette is, a Szentlélek
erejével, az Oltáriszentségből táplálkozva, akkor aratásra fog érni sok
szívben a valami többre, valami nagyobbra áhítozó éhség.
„Kinek tartják az embereke az Emberfiát?”
Újra és újra fel kell tennünk e kérdést magunknak is! Természetesen sok
személyes válasz létezik, és Jézus személyes választ akar tőlünk. Kinek
Barát, kinek Tanító, kinek Mester, kinek Megváltó – mindezek a válaszok a
maguk módján helytállóak. De csak egy válasz van, amelyért olyan
jutalom jár, amilyet Péter kapott: a mennyek országának kulcsai, vagy
amit Tamás kapott, az örök boldogságot…
Kommentáld!