Üdvözlégy, Szent Kereszt!

Szent kereszt fája, egész világ téged áld,

benned remélünk, te vagy igaz örömünk;

győzelmi zászlónk, szabadulás nagy jele,

életadó fa, rajtad termett életünk.

Tisztelünk téged, élet fája, szent kereszt,

föld édes dísze, rajtad váltott meg Urunk:

mindig dicsérünk, rólad mindig szól dalunk,

fán lettünk rabbá, s fán szabaddá általad.

Fiad keresztjén áldjuk, Atyánk, szent neved,

és dicsőítjük a Szentlelket is veled;

örvendjetek most, égi szentek, angyalok,

áldjon ma minden, dicsőséges szent kereszt! Ámen.

Ennek már az Ószövetségben is volt előképe, erről szólt az első olvasmány. A választott nép vándorlása idején veszélybe került, kígyók mardosták, gyötörték a népet. Isten parancsára ekkor Mózes rézkígyót tűzött egy póznára, aki hittel és bűnbánattal tekintet a kígyóra megmenekült a mérges kígyók marása elől. A mózesi rézkígyót maga Jézus is említi Nikodémusnak, és önmagára alkalmazta, mint kereszthalála előképét. Így a megváltás pillanatától kezdve a kereszt Isten irántunk való nagy szeretetének a jele, kegyelmi erőforrásunk. A szentek közül hányan meg hányan voltak a kereszt szerelmesei, mert felfedezték, hogy a keresztet nem iktathatják ki az életükből, hanem a kereszten szentelődnek meg. Így született meg a mondás is, hogy, aki a keresztet el akarja kerülni, az Krisztust kerüli. Például Szent Ferencnek és társainak kezdetben szegényes körülményeik miatt nem volt imakönyvük, még szentképük sem. Ezért Szent Ferenc egy nagy keresztet állított fel a szegényes hajlékukban, ez pótolta az imakönyvüket és elmélkedési könyvüket. A kereszt volt az evangéliumos könyvük, amely megtanította őket Krisztus tökéletes követésére. Megkeresztelt emberként mi is Krisztus követésére vállalkozunk. Sokszor úgy találjuk, és panaszkodunk, hogy nincsenek meg mindehhez a megfelelő körülményeink. Szűk a lakásunk nincs ahol imádkozzunk. Sokan vannak körülöttünk, zavarnak. Nem jutunk hozzá megfelelő imakönyvhöz, nem tudjuk miként kell elmélkednünk. S miközben egymásután soroljuk a kibúvókat és kifogásokat pillanatról pillanatra szalasztjuk el a felkínálkozó lehetőségeket. Így életünk keresztje nem üdvösséget hoz, hanem kínzó eszköznek találjuk, amely csak akadályoz. Viszont Isten nem azt várja el tőlünk, hogy rendkívüli hőstetteket hajtsunk végre, és a lehetetlent valósítsuk meg. Csupán azt kellene, hogy a jelen élet körülményeit szenteljük meg. Arra lenne szűkség, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Észre kellene vennünk életünk üdvösséget hozó mindennapi keresztjét amely megjelöl. A naponkénti bosszankodást, a jelentkező betegséget, a jócselekedetre felkínálkozó alkalmat. Nem kirívó nagy dolgok, de mindennap jelen vannak. Ezekből szövődik az életünk, s ha tudatos vállalással nem színezzük egyszerűen sima, dísztelen és szürke lesz minden. A mai nap, ez az ünnep jó alkalom arra, hogy újra felszítsuk a jó szándékot, a tettrekészséget. Tekintsünk hát az Úr Jézus keresztjére, hogy erőt és kegyelmet nyerjünk mi is az üdvösséges kereszthordozáshoz és így életünk egy egésszé alakuljon. Bőjte MIhály OFM ------------- Általános jelkép értelmében különböző formái díszítőelemként illetve jelekként a kereszténység előtti és azon kívüli világban is megtalálhatóak. A két egymást metsző vonal – amely a csillag leegyszerűsített formája – a kozmikus rend, az égiek ősi jele a történelem előtti időkben, amelyet bajelhárító, vallásos-mágikus tartalommal is felruháztak. A kereszt az ellentétek egységének a képe: szárainak találkozási pontja a végesre, a befejezettre; szárainak az iránya viszont a végtelenre, a befejezetlenre utalnak. A körbe belerajzolt kereszt a teljesség, ill. az isteni és az emberi, az élet és a halál találkozásának, ill. az élet győzelmének a szimbóluma. Egyszerűsége miatt a környező világ formáiban minden kor embere felismerte, hogy keresztre emlékeztet a négy égtáj, a kiterjesztett szárnyú madár, a zászló, a mérleg, a kard, az úszó emberi test, a hajó, az árboc, a horgony, a hárfa, az eke és még sok minden más is. Ezáltal jelképezhet égitestet, szelet, vihart, fát, embert, állatot, eszközöket; és ezáltal lehet az áldás, ill. az átok jele is. A sémita ábécé a tau (mint tau-kereszt) az iratokat hitelesítő aláírásként is szerepelt – sőt, az Egyház főpapjai mind a mai napig használják, kissé módosult formában – s az írásbeliség kialakulásával szintén a személy nevét, és ezzel magát a személyt helyettesítő írásjel lett. Ezt a véleményt azonban tagadja G.W.H. Lampe, aki egyik tanulmányában – The Seal of the Spirit, 16. old. – azt igyekezett kimutatni, hogy a héber „tau” soha nem jelentette a keresztet a zsidóknál, sőt a betű jelen formája nem is hasonlít a keresztre. Ennek cáfolatára azt hozhatjuk fel, hogy Krisztus korában a „tau”-t kétféleképpen írták: „+” vagy „X” alakban, így látható a Kr. u. I. században készült palesztinai szarkofágokon, amint azt E. Goodenough is kimutatta (Jewish Symbols in the Greco-Roman period, III, [225-229. ábrák]). Az utóbbi formát azonosította már a II. században Jusztinosz a görög „khi”-vel, a kozmoszt összetartó erő jelével és a kereszttel, amelyről Krisztus beszélt, és amelyen meghalt (a későbbiekben még szót ejtünk errl). A kereszt az ókori ember tudatában mint kivégzőeszköz, mint szégyenfa szerepelt. A keresztrefeszítés abban az időben a halálbüntetés egyik formája volt. A kivégzés során a halálraítéltet keresztre kötözték vagy szegezték, melynek következtében a szerencsétlen iszonyú kínok között megfulladt. Diodorosz szerint a kivégzés ezen módját az asszírok találták ki, és tőlük vették át a keleti népek. A rómaiak Kr.e. a III. századtól kezdték alkalmazni, mint a halálbüntetés legkegyetlenebb és legszégyenteljesebb formáját. Általában csak rabszolgák esetében alkalmazták, gyilkosság, rablás, árulás, vagy lázadás megtorlásaképpen; római polgárt csak nagyon kivételes esetben szegeztek keresztre (ezért nem feszítették meg Szent Pál apostolt sem). Előfordultak bírói ítélet nélküli keresztre feszítések is. Ilyenkor a keresztre feszítést kimondó ítletet a nép tömeges „Ibis ad crucem!” felkiáltása fejezte ki. Végrehajtás előtt az elítéltet általában megostorozták, majd kitárt karjaihoz kötözték a kb. 30 kg-os gerendát, a kereszt vízszintes szárát (patibulum), mely a nyakszirtre és a vállakra nehezedett. Az elítéltet elrettentő példaként forgalmas utcákon vezették a kivégzés helyére, amely mindig a városon kívül volt, egy tágas, emelt helyen. A vesztőhelyre érkezvén a kivégzendőt mezítelenre vetkőztették (ez alól kivételt képeztek a zsidók, akik a Talmud előírása szerint egy kis kendőt [perizoma] kötöttek az ágyékuk köré), majd a földre teperték, és kitárt karjait a csuklónál átütve rászegezték a kereszt vízszintes gerendájára, az előre kifúrt lyukakba. A keresztet úgy méretezték, hogy a test erősen megfeszített állapotban szegeződjön rá, ez egyrészt növelte a szenvedést, másrészt segítette a halál beálltát, mert akadályozta a légzést. A vízszintes gerendát a rászegezett testtel együtt kötelek segítségével fölhúzták a földbe ásott, függőleges gerendára, majd rögzítették. Ezután szegezték a lábakat a függőleges gerendára egymás mellett két szeggel, vagy egymásra rakva egy szeggel. Az elítélt feje fölé táblát tettek, ráírván büntetésének okát. A római jog szerint a táblán három adatnak kellett szerepelnie: az illető nevének, származási helyének és bűntettének. Miután a keresztre feszítés megtörtént, a kivégző osztag a helyszínen maradt, egészen a halál beálltáig. Ha siettetni akarták a halált, eltörték a lábszárcsontokat, minek következtében az illető teste összeroskadt, megakadályozván ezzel a tüdő mozgását. A római törvény és szokás szerint, az elítélt ruháin a hóhérok osztoztak. Seneca véleménye szerint „az így elítéltekből cseppenként szivárgott el az élet” (Epustulae 101,14). A római jog szerint azonban a halálraítélt büntetése még nem ér véget a halállal: a hulla a kereszten marad, míg el nem rothad, vagy az alacsony keresztről a vadállatok, keselyűk el nem hordták (Horatius, Plinius). Külön kérni kellett – mint kegyet – hogy a hatóság adja ki a holttestet a hozzátartozóknak, hogy illően elsirathassák, ill. eltemethessék. A keresztre feszítés egészen a IV. század elejéig volt általános az egész római birodalomban. Konstantin császár (306-334) a keresztrefeszítést az urukat eláruló rabszolgák büntetésére korlátozta, majd Jézus kereszthalála iránti tiszteletből megszüntette. A keresztény ember tudatában azonban a kereszt, mint Szent Kereszt, mint Krisztus Keresztje jelenik meg, amelyen Isten Fia meghalt a világ üdvösségéért. Az Egyház számára a kereszt a dicsőség jelvénye, a bűn és a halál fölötti győzelem jele. Magát a Szent Keresztet Szent Heléna császárnő (+328 v. 330) találta meg a Golgota földjében; és már 335. szeptember 13-án templomot szenteltek a tiszteletére Jeruzsálemben, a Golgotán, amelyet Szent Kereszt templomnak is neveztek. Másnap ünnepélyes tiszteletadásra felmutatták a népnek a megtalált Szent Keresztet. (Egyes dogmatörténészek szerint, a IV. században kialakult Szent Kereszt előtti proszkünészisz-hez vezethető vissza az ikontisztelet eredete is, hiszen a legtöbb ikont 550-700 között festették, amelyet aztán később kiegészítettek a mai értelemben vett ereklyék és vértanúk sírjának tiszteletével. Mások azonban ezt cáfolják, és az ikontisztelet kialakulását jóval korábbra teszik.) Ezek az események képezik alapját annak az évi megemlékezésnek, amely Konstantinápolyban az V. században, Rómában jóval később, a VII. század végén tűnik fel. Szeptember 14.-én azokban a templomokban, ahol nagyobb keresztereklye volt (Jeruzsálem, Konstantinápoly, Róma) ünnepélyes szertartás keretében felmutatták a hívőknek az ereklyéket, hogy hódolhassanak Krisztus szenvedése és halála Fája előtt. Innen nyerte maga az ünnep is a nevét: Szent Kereszt felmagasztalása. Az V. és a VI. Egyetemes Zsinat folytatásaként számon tartott ún. „ötöd-hatodik”, (quini-sexta) Zsinat (691-692), amelyet Konstantinápolyban tartottak a császári udvar trulloszában, a 73. kánonjában így fogalmaz: „Miután az életetadó kereszt mutatta meg nekünk az üdvözülést, minden igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy mltó tiszteletet adjunk annak, ami által megszabadultunk a régi (bűnbe)esésünktől. Ezért, megadván neki értelemmel, , szigorúan megparancsoljuk, ) (thn proskunhsin) ( szóval és érzelemmel a hódolatot hogy tűnjenek el a kereszt (azon) jelei, amelyeket egyesek a földre rajzolnak, nehogy a járókelők tiprásától megbecsteleníttessék győzelmi jelvényünk. Azokról pedig, akik ezentúl a kereszt jelét a földre rajzolják, azt parancsoljuk, hogy terminusra, amelyet közösíttessenek ki.” Érdemes felfigyelnünk a proskunew hódolatként szokás fordítani, azonban maga a szó, sokkal mélyebb értelmű, a hódolat legmélyebb értelmét jelenti, amennyiben azt is kifejezi, hogy valakit, vagy valamit előtt földre borulva tisztelni, tehát a legtökéletesebb hódolatot. Nem tévesztendő össze azonban, az egyedül Istennek kijáró imádó szolgálattal amint erre a VII. Egyetemes Zsinat is felhívta a figyelmet, amikor , ) (latreia) között. A VII. Egyetemes különbséget tett a timhtikh proskunhsiV és a latreia Zsinaton a Szent Kereszt tisztelete, mint már korábban elfogadott és rögzített tény szerepel, amennyiben kimondja a Zsinat, hogy az ikonokat is ugyanaz a tisztelet illeti meg, mint az életetadó Keresztet, a kereszténység megkülönböztető jelét. A Szent Kereszt felmagasztalása A kereszt a Szent Írásban, már az Ószövetség ben is úgy mutatkozik meg, mint oltalmazó jel, amelyet Istentől kapott jelként hordoznak a bűnt elutasító emberek: „Járd be az egész várost, és jelöld meg tau-val azoknak a férfiaknak a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, melyeket benne művelnek. (…) Utána járjátok be a várost és pusztítsatok… Akinek azonban kereszt van a homlokán, azt ne bántsátok” (Ez 9, 4-6). Az atyák allegorikus exegézisében a kereszt ószövetségi előképei: az élet fája a Paradicsomban (Ter 2,9; Jel 2, 7; 22, 2.14.19), a rézkígyó (Szám 21,9; vö. Jn 3,14 ), Jákob létrája (Ter 29,12). A keresztet hordozó Krisztus előképe Izsák, aki a saját hátán vitte az áldozatbemutatáshoz szükséges fát (Ter 22, 6), amint Krisztus is hordozta keresztjét, mikor önmagát mutatta be teljesen elégő áldozatul az Atyának. A kereszten feláldozott Krisztus előképe a zsidók húsvéti bárány a. Számos jövendölés utal Jézus kereszthalálára, mégis a legismertebbek és talán a legszebbek az ún. Ebed Jahve dalok, Jahve Szolgájának küldetéséről és haláláról, valamint szenvedésének üdvösségszerző hatásáról (Iz 42, 1-4: A Szolga ünnepélyes bemutatása és beiktatása a mennyei udvartartás előtt; Iz 49, 1-6: A Szolga meghívása én-beszéd formájában, Jeremiás meghívására emlékeztető módon; Iz 50, 4-9: A Szolga vallomása igehirdető feladatáról és szenvedéséről én-beszéd formájában; Iz 52, 13-53, 12: A Szolga engesztelő szenvedése, diadala és felmagasztalása). Ide kell még vennünk a Zsoltárok Könyvében található jövendölést is (21, 17-19): „Körülvett engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”. Az Újszövetségben a kereszt a bűn és a halál fölötti győzelem helye, a Mennyei Atya iránti fiúi engedelmesség („Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” [Fil 2,8]), és szeretet („Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” [Jn 15,13]), valamint a szeretetből fakadó megbocsátás eszköze és képe („Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” [Lk 23,34]), és ezáltal válik a Kereszt Fája, a bűnbeesés fájának az ellentétvé. Az ember a kereszt által részesedik a megváltásban (Ef 2, 14-16; Kol 1,20; 1,14). A görög bölcselkedők számára a kereszt ostobaság, a zsidóknak botrány (1Kor 1,18.23; Gal 5,12; Fil 2,8), a meghívottaknak azonban Isten ereje és Isten bölcsessége (1Kor 1,18.23; Gal 6,12). Teológiai értelemben a kereszt, Krisztus szenvedésének és keresztjének vállalását jelentő (Mt 10,38; 16,24; Mk 8,34; Lk 9,23; 14,27), hiteles keresztény életnek a foglalata; a szeretetből vállalt önmegtagadás és életünk végső célja – vagyis az üdvösség – szempontjából káros dolgoktól való elszakadásunk eszköze (Gal 5,24; 6,14); a megérdemelt dicséret és dicsekvés egyetlen iránya (Gal 6,14); az Istennel való egyesülés (theózis) eszköze, a keresztény misztika legfontosabb jelképe (Mt 10,38; Róm 6,8; Gal 2,20; 5,24). Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, az orthodox keresztények nem a holt fa, még kevésbé az egykori kivégzőeszköz előtt borulnak le, hanem a szeretet egyetemes, isteni jele előtt ( vö. 1Ján 3,14), amely az örökké élő Isten Fia, és az Ő elevenítő Lelkének transzcendens hatása folytán az összes kegyelem közvetítője, az Isten felé nyitottan és az isteni szeretetet elfogadottan közeledő léleknek. A kereszt az a kő, amely szilárdságot ad és megtart, vagy rázuhan az emberre és összetöri őt, minden egyén életének megfelelően. Ezen utóbbi emberekre mondja Szent Pál Apostol, hogy ők „Krisztus keresztjének az ellenségei” (Fil 3,18). Ikonográfiai és patrisztikus szempontból a Keresztről a következőket mondhatjuk. A keresztről, mint jelről – amelyet az apologéták burkoltan a hajóárbocban, a bárdban, az ekében és egyéb eszközökben véltek felfedezni – már részben említést tettünk. Ez a jel része lett a különböző liturgikus cselekményeknek és szentségeknek, bőven elég csupán a keresztvetésre gondolni, továbbá arra, hogy milyen nagy erőt tulajdonítottak a kereszt jelének az első szerzetesek és remeték. Arról azonban még nem beszéltünk, hogy hogyan vált a kereszt a kultikus tisztelet tárgyává, és hogyan vált a leggyakoribb keresztény jelképpé, annak ellenére, hogy a keresztrefeszítés jelenetének az ábrázolását az ókeresztény korban elkerülték. Egészen az V-VI. századig, a rajzolt , ill. festett keresztet illette meg az elsőség, a plasztikai alkotások csak később jelentek meg. Ennek pedig az az oka, hogy a festett keresztet nem kifogásolták a pogányok sem, számukra inkább a kereszt tisztelete jelentett problémát. A Domotilla-katakomba freskóján, már keresztény szimbólumként jelenik meg a festett kereszt. Mint már említettük, a kereszt jelének ikonogramja már eleve adva volt a környező világban – elsősorban mint kozmikus szimbólum – az ókeresztény iratok pedig, a görög Tau (T) betűvel hozzák kapcsolatba a kereszt látható alakját, mint ahogyan azt teszi a Barnabás-levél (II. sz. k.): „Mivel azonban a 'tau'-ban a kereszt a kegyelmet jelképezi, háromszázat is (T=300) mond” (ÓÍ III.232.). Látszólag a külső hasonlóság az, ami az egybevetést szolgálja, ez azonban nem ad magyarázatot a kereszt és a tau kapcsolatára. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a zsidó qumrani közösség tagjai az eljövendő messiási kor közösségéhez tartozónak tartották magukat, és magához a közösséghez való tartozás jele volt a tau, amelyet Ezekiel Próféta látomásában egy angyal tesz a kiválasztottak homlokára: „…jelöld meg tau-val azoknak a férfiak a homlokát…” (Ez 9,4). A Jelenések Könyvében pedig ugyanezt a jelenetet találjuk: „Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!” (Jel 7,3); a 14,1-ben pedig a választottak a homlokukon viselik a Bárány és a Bárány Atyjának a nevét. Hermász Pásztorá ban (I. sz. vége – II. sz. eleje), a „név” viseléséről beszél: „Ha csak magát a nevet veszed fel, mit sem használ neked. Ezek a szüzek Isten Fiának erői. Ha a nevet magadra veszed, de az öltözetet már nem viseled, akkor hiába vetted magadra a nevet” (OÍ III.345.). A „felvenni a nevet” ill. „hordani a nevet” kifejezések nagy hasonlóságot mutatnak az Evangéliumok kifejezéseivel: „…aki nem veszi fel keresztjét…” (Mt 10,38); „…aki nem hordja keresztjét…” (Lk 14,27). Itt a kereszt úgy szerepel, mint a róla elnevezetteknek tudatos életformája, ami a megpecsételés nek a következménye. A Didaché ban (II. sz.) ezt olvashatjuk: „Szent Atyánk, hálát adunk neked Szent Nevedért, melynek sátrát szívünkben ütötted fel…” (OÍ III.98.). Ez a mondat pedig a Szent János Evangéliumában olvasottakhoz hasonlít: „…és az Ige testté lett és közöttünk lakozott…” (eskhnwsen en hmin = közöttünk, bennünk sátorozott) (Jn 1,14). Világos tehát az összefüggés a pecsét , a kereszt , a jel , a név és az Ige között. A homlokra rajzolt kereszt, az egyik legősibb keresztény jel, amelyet Nagy Szent Vazul A Szent Lélekről c. művében a szóbelileg hagyományozott apostoli eredetű gyakorlatok közé sorolt: „Az Egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyek írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. (…) Például, hogy az elsőt és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tantotta ezt nekünk írásban?” (ÓÍ VI.145.). A II. század végéről származó Aberkiosz-felirat úgy beszél a keresztségi jelről, mint ragyogó pecsét ről. A IV. század végén arról tanúskodik Quodvultdeus, hogy a katekumenek homlokát is megjelölték kereszttel, Krisztus iránt való elkötelezettség jeleként: „Még nem születtek újjá a keresztség által, a kereszt jele által azonban már megfogan bennetek az Egyház” (De symbolo, 1,1). A kereszttel való megjelölés a többi szentségnek is részévé vált, áthatotta a mindennapi keresztény életet, ahogyan erről Aranyszájú Szent János is ír: „A kereszt által kapjuk a keresztséget, a kereszt által történik a kézfeltétel. Úton, otthon, mindenütt nagyon jó a kereszt, üdvösséges fegyverzet, legyőzhetetlen pajzs a démonok ellen” (Hom. in Phil. III.13.). Amint az a kereszt, amelyet a keresztségben kaptunk, Jézus Krisztus iránti elkötelezettségünk jele, úgy minden keresztvetés is erre az elkötelezettségre emlékeztet, tehát a keresztnek démonűző erő is tulajdonítható. Egyszer, egy démonidézés közben a hitehagyott Julianusz császár annyira megijedt, hogy rémületében a kereszthez folyamodott, amint azt Teológus Szent Gergely is megjegyzi: „(Julianusz császár) az ősi gyógyszerhez folyamodott, a rémségek közepette keresztet vetett, így tette menedékévé azt, amit üldözött” (OÍ VI.327-328.). Thaumaturgosz Szent Gergely egy pogány templomba belépve a kereszt jelével tisztította meg a levegőt a démonoktól (Georgius Nysses: Vita Georgii Thaumaturgi, PG 46;916A). Tehát a kereszt, démonűző ereje miatt, a halál után is védi a lelket, amikor átszeli a levegőeget, a démonoknak a lakóhelyét. Ezt támasztja alá, hogy a IV. században a szerzetesség már démonűző erőt tulajdonított a keresztnek, amelyre példát találhatunk Nagy Szent Athanasziosz Szent Antal élete c. művében. Amphilokhiosz A bűnös asszonyról ( PG 29;62) c. művében szó esik a gazdáról, aki kereszttel megjelöli nyájának juhait, hogy felismerje övéit. Mivel az összes, a kereszt jelét említő szöveg kapcsolatban van az Ez 9,14-el, nyilvánvaló, hogy magának a keresztnek eszkatologikus vonatkozása is van. Az Evangéliumokban maga Krisztus beszél erről az eszkatologikus jelről: „Akkor majd feltűnik az Emberfiának a jele az égen és jajgatásba tör ki a föld minden népe, mert meglátják az Emberfiát, amint eljön az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel” (Mt 24, 30-31; Mk 13, 24-32; Lk 21, 25-33). Itt a kereszt, már az eszkaton, a végidő jele. Az apokrif Péter-evangélium ban a következőket olvashatjuk: „Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és láttam a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától oldalra hengeredett és megnyílt a sír és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, amikor elbeszélték amit láttak, ismét látták, hogy három férfi jön ki a sírból, s az egyiket kézen fogva vezeti a másik kettő, és a kettőnek a feje az égig ért, akit azonban kézen fogva vezettek, annak feje felülmúlta az egeket. S hang hallatszott a mennyből, mely ezt mondta: 'Prédikáltál a megholtaknak?' Hallatszott a válasz a keresztről: 'Igen!'” (OÍ II.266.). Maga a részlet már csak kora miatt is figyelemre méltó (II. sz. közepe), de tartalma miatt még inkább, hiszen arra hívja fel figyelmünket, hogy milyen szoros kapcsolatot láttak már a korai keresztények Krisztus Személye és Krisztus Keresztje között. A Kereszt szinte helyettesíti Krisztus Személyét, mert beszél és válaszol az Atya kérdésére. A szír vértanúakták szerint a keresztények gyülekezési helyükön a terem Kelet felé néző falára keresztet festettek (pixerant) és a falra festett kereszt előtt napjában hétszer imádkoztak. A pogányok ezt úgy értelmezték, mintha a keresztények a keresztet imádnák. A keresztények erre azt válaszolták, hogy nem magát a keresztet imádják, hanem Azt, Akit arra felfeszítettek. Annyi egészen bizonyos, hogy a kereszt falra festésének és magának az imádkozás irányának köze lehetett egymáshoz. A keresztelés szertartásában megtérésüknek kifejezéseként az Egyház mind a mai napig Kelet felé fordítja a katechumeneket (jelölteket). Megoszlik a vélemény a kutatók között abban a kérdésben, hogy magának az imádkozás irányának a meghatározására került-e az oltárra a kereszt. IV-V. századi szír szövegekben találunk erre vonatkozó utalásokat, és az is biztos, hogy már a IV. században is létezett a Szent Keresztnek kultusza, amit Szent Konstantin császár, és édesanyja, Szent Heléna példája is bizonyít. A szintén a II. sz .-ból való Martyrium Petri , már polemizál az anyagi kereszt használatával. Vértanúsága előtt Péter, elmondja az üdvrend lényegét és beszédében úgy értelmezi a keresztet, mint beteljesülést, amely lényegtelenné teszi a látható dolgokat: „Krisztus keresztjére kell mennem, ez a kereszt a kifeszített Ige, az egy és egyetlen, amelyről a Lélek mondja: Mi más a Krisztus, mint Ige és Isten hangja (visszhangja)? Az Ige a függőleges szára, a visszhang a vízszintes szára, az emberi természet. A szög pedig, amely közepén a függőleges és vízszintes szárat összetartja, az az ember megtérése és bűnbánata”. Fontos mozzanat, hogy itt már arról a szögről beszél, amely magát a keresztet tartja össze. Ily módon a kereszt itt már szimbólum. Az egy és az egyetlen az Ige szellemi természetét jelöli, amely természet nem összetett, ezért romolhatatlan (ti. nem „tud” szétesni összetevőire). A kereszt, a láthatatlanná, a szellemivé válás eszköze. Hasonló gondolatokat találhatunk Antióchiai Szent Ignácnál is a Filippiekhez, ill. a Rómaiakhoz írt levelében (ÓÍ III.187. és 181.). Ahogyan az Ige és a visszhang, azaz a szellemi természet és a testi természet viszonyul egymáshoz, úgy aránylik az igazi imádási forma és a látható kereszt tisztelete egymáshoz. Az imádás egészen szellemi természetű a Martyrium Petri szerint, azért utasítja el úgymond, a látható kereszt tiszteletét. Látomásokban sokszor úgy jelenik meg a kereszt, mint fényes kereszt, melynek nyomában egy szép ifjú jár, aki a végén Pál apostollá változik. A sugárzó keresztet, amely a keleti falon jelenik meg, Aranyszájú Szent János hosszan méltatja: „Senki se szégyellje tehát üdvösségünk tiszteletreméltó jelképét, legnagyobb javunkat, amely által élünk, vagyunk. Úgy viseljük Krisztus Keresztjét, mint koszorút! Minden általa teljesedik rajtunk. Amikor újjászületünk, ott van a kereszt. Amikor a misztikus eledellel táplálkozunk, a kézfeltételnél, és bármi mást végeznek, ott van mindenütt nekünk a győzelemnek ez a jelképe. Ezért mennyi buzgalommal rajzoljuk azt a falakra, a kapukra, ajtókra, homlokunkra, véssük elménkbe. Ez üdvösségünk, egyetemes megváltásunk, Urunk irántunk való irgalmasságának a jele. Mert mint bárányt vitték leölésre. Amikor keresztet vetsz, gondolj a kereszt egész tartalmára, oltsd ki a haragot és minden szenvedélyt! Amikor keresztet vetsz, töltse el bizodalom elmédet, szabadítsd meg a lelkedet! Hiszen tudod, hogy ki szerezte meg nekünk a szabadságot. (…) Nemcsak ujjunkkal kell azt rajzolni, hanem mindenekelőtt teljes hittel kell azt bevésni akaratunkba. És ha így rajzolódik ki szemed előtt, akkor nem képes megállni előtted a tisztátalan démon, mert látja azt a kardot, amely lecsapott rá, látja a tőrt, amely halálosan megsebesítette” (In Matth. hom. 54,4). Számos szerző, a fény-kereszt mögött a menorah (htágú gyertyatartó) alakját véli felfedezni, és ennek módosított formáját látja a sugárzó keresztben. A kereszt határt is jelenthet az immanencia és a transzcendencia között, mint ahogyan Alexandriai Kelemen értelmezésében a Paidegogos c. művében (II,20; III,12. [GCS 12;172 és 283.]). Az üdvözültek életében nagyobb szerepe van a fénynek, a gyertyatartónak; a még földi zarándokútját járó ember számára azonban a kereszt a határ a régi és az új között. Lyoni Szent Ireneusznál a kereszt, mint üdvtörténeti mozzanat jelenik meg, elsősorban „fa”-ként emlegeti, de nála is kozmikus jelentősége van, akárcsak Jusztinosznál. Az apostoli igehirdetés feltárása (II. sz.) c művében így ír: „Ő maga a mindenható Isten Igéje, aki láthatatlan jelenlétével eltölt mindent ebben az egész világban, és körülfogja hosszúságát és szélességét, magasságát és mélységét, mert Isten Igéje által rendez el és kormányoz mindent, Isten Fia bennünk van keresztre feszítve, mert a kereszt alakját rányomta a világra, hisz amikor láthatóvá lett, ki kellett nyilatkoztatnia ennek a világnak részesedését keresztrefeszítésében azért, hogy látható formája által megmutassa miként munkálkodott a láthatón…” (ÓÍ VIII.595-596.). Később, a IV. században Jeruzsálemi Szent Kürillosz katekéziseit már teljes mértékben áthatotta a kereszt szimbolizmusa, és Constantius császárhoz írt levelében (351) beszámol a Jeruzsálem fölött megjelent fény-keresztről ( Opera omnia, 250.). Nála, Jézus Krisztus történelmi Keresztje az alapja mindennek, ami Jeruzsálemhez kapcsolódik. Aranyszájú Szent János fentebb idézett homília-részletében is a kereszt „csak” eszköz, amely megnyitja a Mennyei Szentélyt. Szent János az apsis szót használja, amely azt a szokást tükrözi, hogy a templomok apsisába keresztet festettek, ill. raktak ki mozaikból, hiszen az apsis az ég megjelenítése volt a templomban, az a hely, ahol megnyílik az ég, ahol alászáll a Mennyei Jeruzsálem. A keletelt templomoknál (vagyis ott, ahol a templom apsisa Kelet felé néz) ez megfelelt a hagyományos imádkozási iránynak is (Az Ortodox Egyházban mind a mai napig megőrizte a templomok kelet felé tájolásának hagyományát, míg nyugaton, ezt manapság már nem tekintik fontosnak, mint ahogy erre több nyugati liturgikus szakember is felhívta a figyelmet, eredménytelenl [lásd pl. Louis Bouyer, Architecture et liturgie, CERF, Paris 1991]). Valószínűleg a keresztnek – mint jelképnek – a használatát és az ima Kelet felé forduló irányát az első keresztények eszkatologikus reményével magyarázhatjuk, mivel onnan várták Krisztus második eljövetelének előfutárát, a Szent Kereszt megjelenését. Ez lehetett a közös alapja annak a ténynek, hogy a Szentségek kiszolgáltatásakor kereszt-signaculumot használtak és a keleti falra felfestették a Szent Keresztet. A Szent Kereszt a liturgikus hagyományban. A liturgikus hagyomány – mint már említettük – szeptember 14-én ünnepli a Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepét. Bár az Egyház ősi hagyománya szilárdan állítja a Szent Kereszt megtalálásának történelmi hátterét, mégis sok újkori történész – főleg nyugaton – szkeptikusan fogadja ennek hitelességét. Az ortodox keresztények azonban nem azonosulnak az ilyen nézetekkel, és az ünnep nevében szereplő felmagasztalás t azonosítják az időtlen dicsőítéssel. Az egyik legősibb és legelterjedtebb ikonon a Feltámadás templomát jelképező építmény előtt a jeruzsálemi püspök, Szent Makariosz áll, aki kezében tartva – két diakónus segédletével – magasra emeli a megtalált Szent Keresztet. A kép bal oldalán, koronával a fejükön, Szent Konstantin és Szent Heléna láthatók, a jobb oldalon pedig, a Szent Kereszt erejének tulajdonított valamelyik csodát ábrázolják. A Szent Kereszt a liturgikus költészetben. A liturgikus költészet úgy ünnepli a Szent Keresztet, mint magát Krisztus személyét. Olyan tulajdonságokkal ruházza fel a Szent Keresztet, és olyan hasonlatokat alkalmaz vele kapcsolatban, amelyek csak Jézus Krisztus Személyére érvényesek. A Kereszt, így Krisztus valóságos ikon jává, képmásává válik: „Óh különös csoda! A keresztnek szélessége és hossza egyenlő az égboltéval, mert isteni kegyelemmel megszenteli a mindenséget. Általa győzettek le a barbár népek, általa szilárdult meg az uralkodók jogara. Óh isteni lépcső, teáltalad feljutunk a mennybe, énekekben magasztalva Krisztus Urunkat” (Hymnologion I. p. 236). A következő dicséreti sztichira, amelyet a Hajnali istentiszteleten hangzik el, az Isten és az ember közötti kapcsolat helyreállítását nem csupán Krisztusnak, hanem Krisztusnak és Krisztus Keresztjének együttesen tulajdonítja: „Ma megjelenik az Úr keresztje, és a hívők szeretettel fogadják, és gyógyulást nyernek lélekben és testben, minden erőtlenségtől. Csókoljuk meg örömmel és félelemmel! Félelemmel, mint méltatlanok bűneink miatt, örömmel az üdvösségért, amelyet nyújt a világnak, a rászegezett Krisztus Urunk, akié a nagy irgalom” (uo. p. 236). A hajnali istentisztelet csodálatos és egyik központi mozzanata a Szent Kereszt előtt hódolás. A hívek sorba állnak, és alázattal leborulnak a Szent Kereszt előtt, majd megcsókolják azt, mintha magát Jézust csókolnák meg, miközben éneklik a Kereszthódolási sztichirák at: „Jertek hívők, hódoljunk az életetadó keresztfának, amelyen Krisztus, a dicsőség Királya, kezeit önként kitárva, fölemelt bennünket a hajdani boldogságba, melytől egykor az ellenség gyönyör által megfosztott, és Isten száműzötteivé tett minket. Jertek hívők, hódoljunk a keresztfának, amely által méltók lettünk szétzúzni a láthatatlan ellenségek koponyáját. Jertek népek minden nemzetségei, énekekkel tiszteljük az Úr keresztjét: Örvendezz óh Kereszt, az elesett Ádám teljes megváltása; benned büszkélkednek hűséges királyaink, kik a te erőddel hatalmasan leigázták Izmáelnek népét. Téged félelemmel csókolunk mostan mi keresztények, és a rád szegezett Istent dicsőítjük, mondván: Urunk, aki a keresztre feszíttettél, irgalmazz nekünk, mint jóságos és embereket szerető”

(im. p. 237). Tarkó Mihály