Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.

Kedves testvéreim!

A szinodális csoportok és részvételi szervek jubileumát ünnepelve arra kapunk meghívást, hogy szemléljük és újra felfedezzük az egyház misztériumát, amely nem pusztán vallási intézmény, és nem azonosítható sem annak hierarchiájával, sem struktúráival. Az egyház – amint arra a II. Vatikáni Zsinat emlékeztetett – látható jele Isten és az emberiség egységének, annak a tervnek, amelyben Isten mindnyájunkat a fivérek és nővérek egyetlen családjába akar gyűjteni, hogy népévé tegyen bennünket: szeretett gyermekek népévé, akiket mind az ő szeretetének egyetlen ölelése kapcsol össze.

Az egyházi közösség misztériumát szemlélve, amelyet a Szentlélek hoz létre és őriz meg, jobban megérthetjük a szinodális csoportok és a részvételi szervek jelentését is: ezek azt fejezik ki, ami abban az egyházban történik, amelyben a kapcsolatok nem a hatalom, hanem a szeretet logikáját követik. Az előbbi – ahogy Ferenc pápa gyakran figyelmeztet – „világias logika”, míg

a keresztény közösségben az elsőbbség a lelki életé, amely felfedezteti velünk, hogy mindannyian Isten gyermekei, egymás testvérei vagyunk, és szolgálnunk kell egymást.

A legfőbb törvény az egyházban a szeretet: senki sem arra kapott meghívást, hogy parancsoljon, hanem mindenki arra, hogy szolgáljon; senkinek sem kényszerítheti rá másokra a saját elképzeléseit, mindannyiunknak kölcsönösen meg kell hallgatnunk egymást; senki sincs kizárva, mindnyájan meg vagyunk híva a részvételre; senki sem birtokolja a teljes igazságot, mindannyiunknak alázattal kell keresnünk azt – együtt.

Éppen az „együtt” szó fejezi ki az egyházban megélt közösségre szóló meghívást. Ferenc pápa legutóbbi nagyböjti üzenetében is emlékeztetett erre: „Együtt járni az úton. Az egyház hivatása az, hogy szinodálisak legyünk, együtt haladjunk. A keresztények arra kaptak meghívást, hogy közösen járják útjukat, soha ne magányos vándorként. A Szentlélek arra ösztönöz bennünket, hogy kilépjünk önmagunkból Isten és testvéreink felé, és soha ne zárkózzunk be saját világunkba.

Együtt járni azt jelenti, hogy az egységteremtőkké válunk, abból a közös méltóságból kiindulva, amely Isten gyermekeiként megillet bennünket”

(Ferenc pápa: Üzenet a nagyböjtre, 2025. február 6.)

Együtt járni. Látszólag ezt teszi az evangéliumban hallott példabeszéd két szereplője. A farizeus és a vámos mindketten felmennek a templomba imádkozni – mondhatnánk, hogy „együtt mennek fel”, vagy legalábbis ugyanazon a szent helyen találkoznak; pedig megosztottság van közöttük, nem beszélnek egymással. Mindketten ugyanazon az úton haladnak, de ez nem valódi „együtt járás”; mindketten a templomban vannak, de az egyik az első helyet foglalja el, míg a másik hátul marad; mindketten az Atyához imádkoznak, de nem testvérként, és semmit sem osztanak meg egymással.

Ez elsősorban a farizeus magatartásán múlik. Imája látszólag Istenhez szól, valójában azonban csupán egy tükör, amelyben önmagát szemléli, igazolja és dicséri. „Felment ugyan imádkozni, de nem Istent akarta kérni, hanem önmagát magasztalni” – mondja Szent Ágoston (Száztizenötödik beszéd, 2). Jobbnak tartja magát a másiknál, megveti és lenézi őt. Önmagával van elfoglalva, saját maga körül forog, anélkül hogy kapcsolatban lenne akár Istennel, akár másokkal.

Testvéreim, ez a keresztény közösségben is előfordulhat. Akkor történik meg, amikor az „én” felülkerekedik a „mi”-n, és olyan individualizmus születik, amely megakadályozza, hogy őszinte és testvéri kapcsolatok szülessenek; amikor magunkat különbnek hisszük a másiknál – miként a farizeus is –, és ez megosztottságot szül, s a közösséget ítélkező, egyeseket megbélyegző és kizáró hellyé változtatja; amikor valaki saját szerepére hivatkozva hatalmat gyakorol és önérvényesítésre törekszik.

Nekünk azonban a vámosra kell tekintenünk. Az ő alázatával az egyházban is

mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy rászorulunk Istenre és rászorulunk egymásra, gyakorolnunk kell a kölcsönös szeretetet, a figyelmes meghallgatást, és az örömteli együtt haladást;

annak tudatában, hogy „Krisztus az alázatos lelkületűeké, és nem azoké, akik nyájára vetik magukat” (Római Szent Kelemen: Levél a korintusiakhoz, XVI, 1.).

A szinodális csoportok és a részvételi szervek ennek az egységben élő egyháznak a képei. Ma arra szeretnélek buzdítani benneteket, hogy a Szentlélekre figyelve, párbeszédben, testvériesen és a nyílt szó bátorságával segítsetek megérteni, hogy az egyházban bármiféle különbözőséget megelőzően mindenekelőtt arra kaptunk meghívást, hogy együtt járjunk Isten keresésében, és Krisztus érzelmeit sajátítsuk el. Segítsetek tágítani az egyházi teret, hogy az valóban kollegiálissá és befogadóvá váljon.

Ez segít majd abban, hogy bizakodással és új lélekkel éljük meg az egyház életét átható – az egység és a sokféleség, a hagyomány és az újdonság, a hatalom és a részvétel közötti – feszültségeket, engedve, hogy a Lélek átalakítsa ezeket, nehogy ideológiai ellentétekké és ártalmas megosztottságokká váljanak. Ezeket a feszültségeket nem úgy kell feloldanunk, hogy az egyik oldalt a másik rovására csökkentjük, hanem engednünk kell, hogy a Lélek termékennyé tegye, összehangolja és a közös megkülönböztetés felé irányítsa őket. Szinodális csoportokként és részvételi szervek tagjaiként ugyanis ti jól tudjátok, hogy

az egyházi megkülönböztetés „belső szabadságot, alázatot, imát, kölcsönös bizalmat, újdonságra való nyitottságot és Isten akaratára való ráhagyatkozást igényel.

Sosem valamely személyes vagy csoport által képviselt álláspont megerősítése, és nem is az egyéni vélemények egyszerű összegzésével végződik” (Záródokumentum, 2024. október 26., 82. pont). Szinodális egyháznak lenni annak elismerését jelenti, hogy az igazság nem a birtokunk, hanem közösen keressük azt, engedve, hogy nyugtalan, a Szeretetbe szerelmes szívünk vezessen bennünket.

Kedves barátaim,

alázatos egyházról kell álmodnunk és azt kell építenünk.

Olyan egyházat, amely nem úgy áll, mint a farizeus – diadalittasan és felfuvalkodva –, hanem lehajol, hogy megmossa az emberiség lábát; olyan egyházat, amely nem ítélkezik, mint a farizeus a vámos fölött, hanem befogadó otthont nyújt mindenki számára; olyan egyházat, amely nem zárkózik önmagába, hanem figyelmesen hallgat Istenre, hogy ugyanúgy képes legyen meghallgatni mindenkit. Legyünk azon, hogy egy teljesen szinodális, teljesen szolgáló egyházat építsünk: amelyet Krisztus vonz, s ezért szolgálni kívánja a világot.

A Boldogságos Szűz Mária közbenjárását kérem rátok, mindnyájunkra és a világszerte élő egyházra Isten szolgájának, Tonino Bello atyának szavaival: „Szűz Mária, az asztalközösség asszonya, tápláld egyházainkban a közösség iránti vágyakozást. […] Segítsd a közösségeket, hogy legyőzhessék belső megosztottságaikat! Lépj közbe, ha szívükben a széthúzás démona kígyózik! Oltsd ki a pártoskodás tüzeit! Simítsd el a viszályokat! Enyhítsd versengéseiket! Állítsd meg a közösségeket, ha úgy döntenek, hogy külön utakat járnak, elhanyagolva a közös célokat!” (Korunk asszonya, Mária, Szent István Társulat, Budapest, 2004, 97).

Adja meg nekünk az Úr ezt a kegyelmet: hogy Isten szeretetében gyökeret verve közösségben éljünk egymással, és mint egyház az egység és a szeretet tanúi lehessünk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír