JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

Szép történet

11 órája | schrancz Erika | 0 hozzászólás

— András, vedd fel a sapkád, fiam, hideg van odakint!— Ugyan, mama, ha nem fagytam meg Erdélyben, itt sem fogok!

Ezek voltak az utolsó szavai indulás előtt.András felszállt a Bukarestbe tartó buszra, onnan pedig tovább — messze, Kanadába.Megígérte, hogy két év múlva hazatér. Tizenkettő telt el.

Mária, az édesanyja, sosem költözött el a régi házból.Ugyanaz a kályha, ugyanazok a függönyök, ugyanaz a szőnyeg, amit húszévesen szőtt.A falon András képe a diplomaosztón,alatta megsárgult papírfecni: „Hamarosan jövök, mama. Ígérem.”

Minden vasárnap Mária felvette a kendőjét és elment a postára.Levelet küldött, bár tudta, nem érkezik válasz.Írt a kertjéről, a télről, a szomszéd tehenéről.És mindig ugyanúgy zárta:„Vigyázz magadra, fiam. Anyád szeret.”

Néha a postásnő halkan mondta:— Mária néni, lehet, hogy nem jut el minden levél… Kanada nagyon messze van.— Nem baj, lányom. Ha a posta nem viszi, Isten eljuttatja.

Az idő másként telt abban a faluban.A tavasz jött, az ősz elmúlt.Mária lassan öregedett, mint egy gyertya, amely csendben ég el.És minden este, mielőtt eloltotta a lámpát, suttogta:— Jó éjszakát, András. Anyád szeret.

Egy decemberi napon levél érkezett.Nem tőle — egy ismeretlen asszonytól.

„Tisztelt Mária asszony,

A nevem Eliza. András felesége vagyok.Sokat mesélt önről, de sosem volt bátorságom írni.Bocsásson meg, hogy most teszem… András beteg volt.Küzdött, amíg bírt, de békésen elment —az ön fényképét tartva a kezében.

Az utolsó szavai ezek voltak:‘Mondd meg anyámnak, hogy hazamegyek.Mindig hiányzott.’

Küldök önnek egy dobozt a holmijaival.Szeretettel,Eliza.”

Mária némán olvasta a levelet.Aztán leült a kályha mellé, és sokáig nem mozdult.Másnap a szomszédok látták, ahogy hazaviszi a dobozt.Óvatosan nyitotta ki, mintha egy régi sebet érintene.

Belül volt:

egy kék ing,egy kis jegyzetfüzet,és egy boríték a felirattal:„Anyának.”

Reszketett a keze, amikor kibontotta.A papír távoli tél illatát árasztotta.

„Mama,ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy elkéstem.Dolgoztam, spóroltam, de nem értettem meg a lényeget —az időt nem lehet megvenni.Minden reggel hiányoztál, amikor hullott a hó.Álmomban hallottam a hangod, éreztem a levesed illatát.Talán nem voltam jó fiú,de tudd, mindig szerettelek — csak csendben.

Az ingem zsebébe tettem egy marék földet az udvarról.Mindig magamnál hordom.Amikor nehéz, hallom, ahogy mondod:‘Tarts ki, fiam, mindjárt vége.’

Ha nem térek vissza, ne sírj.A vágyam, a hiányom majd körülölel álmaidban.Már itthon vagyok, mama — csak többé nem kell kopognom.

Szeretettel,fiad, András.”

Mária a szívéhez szorította a levelet.Halkan sírt, hang nélkül — ahogy azok az anyák sírnak,akiknek már nincs kit várni,de még van kit szeretni.

Kimosott, megszárított, kivasalt egy kék inget,és a fia székének támlájára akasztotta.Attól a naptól kezdve soha többé nem evett egyedül.

Egy februári estén a postásnő alva találta a fotelben.A kezében a levél, az asztalon egy gőzölgő csésze tea.Az arcán békés mosoly pihent.

Mellette a kék ing úgy tűnt, mintha átölelné.

A szomszédok azt mondták, azon az éjjelen elállt a szél.A falu csendes volt, mintha valaki végre hazatért volna.

És talán így is volt.Talán András betartotta az ígéretét.Talán tényleg hazajött — csak másképp.

Mert vannak ígéretek, amelyek nem halnak meg.Csendben teljesednek be — könnyek és hó között.Mert az otthon nem mindig egy hely.Néha egy találkozás,amire egy életen át vártál.

Címkék: