„Ha minden tagom nyelvvé válna, és emberi hangon tudna szólni, akkor sem lennék képes méltán dicsérni Szent Paula erényeit. Nemes származású volt, de igazán nemessé a szentség tette. Egykor gazdag volt, most Krisztus szegénysége ékesíti ” – e szavakkal írt Szent Jeromos az előkelő római asszonyról, aki „Róma aranyos házai helyett Betlehem vályogviskóit választotta”.

Rómában, majd Betlehemben Istennek szentelt életű nők tömörültek Szent Jeromos köré; aki Isten igéje iránti tiszteletre tanította és beavatta őket Krisztus misztériumaiba. E nők közé tartozott az előkelő római Paula is.

Paulát tizenöt évesen férjhez adták a pogány Toxotiushoz, öt gyermeket hozott világra: Szent Blesillát, aki Istennek szentelt özvegyként fejezte be az életét; Paulinát, Szent Pammachius hitvesét; Szent Eusztochiumot; Rufinát, „aki korai halálával megkínozta anyja szerető szívét” és Toxotiust, akinek a lánya később követte őt Betlehembe. Paulát gyermekkorától kezdve eltöltötte Krisztus szeretete, jótettekre késztetve őt. A fényűzésről, amely férje házában körülvette, később így vallott: „A puha gyolcsruhákat és drága selyemszöveteket durva vezeklőöltönnyel kell felcserélnem. Amint férjemnek és a világnak tetszettem, úgy akarok ezután Krisztusnak tetszeni.”

Férje halála után, hívást érezvén a szerzetesi életre, csatlakozott az Istennek szentelt özvegyhez, Szent Marcellához, aki házát az első római „női kolostorrá” alakította, ahol az egyiptomi szerzetesek és szüzek példája szerint Krisztusnak szentelték életüket. Paula saját palotáját is kolostorrá alakította át lánya, Eusztochium támogatásával. Férje halála után Blesilla is csatlakozott anyjához és nővéréhez. Teljes elvonultságban, aszkézisben és imádságságban éltek. Paula bőkezűsége nem ismert határt: szegényeket és betegeket ajándékozott meg jómódú háza gazdagságából, felkereste a segítségre szorulókat és gondoskodott róluk.

Paula látta vendégül a Szent I. Damazusz pápa (366–384) idején tartott zsinatra Rómába érkező Epiphanioszt, a ciprusi Szalamisz püspökét és Paulinoszt, Antióchia városának püspökét. Jelenlétük hatására elhagyta szülővárosát, hogy Théba szerzeteseihez zarándokoljon. 385-ben hajóra szállt lányával, Eusztochiummal. Úton Kelet felé, Cipruson adományaival felkereste a környék kolostorait.

Szamárháton érkezett a szent helyekre. „Mint szomjazó a vágyva vágyott vizet, úgy érintette meg ajkával azt a helyet, amelyre az Úr holttestét helyezték.” Kiosztotta adományait Jeruzsálem szegényei között. Bejárta az egész Szentföldet, s Egyiptomban felkereste a pusztai szerzetesek településeit. „Minden egyes cellába belépett; mindenkinek a lába elé borult”, mert mindenkiben Krisztust látta, és mindenkiben Krisztusnak szolgált.

Betlehembe visszatérve felépíttetett egy kolostort szerzetesek, egy másikat szerzetesnők számára és egy zarándokszállást. A kolostorban utolsónak tartotta magát Krisztus szolgálói között. Adakozása meghaladott minden ésszerű mértéket; gyakran kért kölcsön, hogy senkit se kelljen visszautasítania. Egyetlen kívánsága az volt, hogy koldusszegényen haljon meg, még a halotti lepel se legyen a sajátja. Kívánsága szó szerint beteljesedett.

Temetésére hatalmas tömeg gyűlt össze Palesztina városaiból, amikor a templom alatt, Krisztus barlangja mellett eltemették.

Magyar Kurír