IV. Kázmér lengyel király és Habsburg Erzsébet harmadik gyermeke, Kázmér herceg 1458. március 5-én született a krakkói várban. Nevelését a kor híres lengyel történetírójára, Dlugosz János kanonokra bízták, majd pedig az ismert humanista, Callimachus Buonaccorsi lett a tanítója. Alapos, átfogó műveltségre tett szert, amely egyformán kiterjedt a klasszikus és a kortárs irodalomra. A történeti források szerint az ifjú herceget nemeslelkűség és jó emlékezőtehetség jellemezte.

Édesapja egyre jobban bevonta a lengyel államügyekbe. Élete tizenhárom évesen fordulatot vett: szülei, anyai örökösödés jogán, igényt tartottak a cseh és a magyar koronára, 1471-ben testvérét, az elsőszülött Wladiszlávot Prágában királlyá tették; Kázmérnak a magyar koronát kellett volna megszereznie Magyarország erőszakos meghódításával. Az 1471-es Mátyás király elleni összeesküvés folyamán, Vitéz János, Janus Pannonius és édesapja biztatására csapataival elindult Visegrád felé, hogy elfoglalja a királyi trónt. Kázmér herceget Nyitra váránál érte a hír az összeesküvés leleplezéséről: Vitéz János börtönbe került, Janus Pannoniusnak menekülnie kellett az országból. A történtek mély benyomást tettek Kázmérra; megfogadta, hogy többé nem ragad fegyvert keresztény ország ellen. A királyi cím megszerzésének sikertelenségét Kázmér isteni jelként értelmezte, és végleg lemondva a földi hatalom gyakorlásáról, életét még tudatosabban Istennek szentelte, és szüzességi fogadalmat tett.

A történtek után Kázmér élete nagy részét Vilniusban töltötte. Számos forrás megemlékezik arról, hogy napjait az Istennel való bensőséges kapcsolat töltötte ki. Életének két fontos eleme az Oltáriszentség imádása és a Szűzanya tisztelete volt. Legtöbbször titokban, már a hajnali órákban valamelyik templom előtt imádkozott, és sokszor a hidegben kifáradva, összeesve találták meg. Ruhája alatt gyakran vezeklőövet viselt. A Szűzanya iránti mélységes tiszteletéről tanúskodik, hogy mindennap elimádkozta Szent Bernát Mária-imádságát, melynek szövegét mindig magánál tartotta, és halála után vele együtt temették el.

1479 és 1483 között Kázmér mint királyi helytartó, Secundogenitus Regni Poloniae (Lengyelország királyának másodszülöttje) címmel  kormányozta Lengyelországot Radomban. Fiatal kora ellenére két éven át töltötte be e hivatalt. Igazságossága és a rablóvilág fölszámolására irányuló tettei általános elismerést és szeretetet váltottak ki a nép körében. 1483-ban apja Vilniusba hívta, és helyettes kancellárrá tette. Néhány hónapig tartó lelkiismeretes hivatalviselés után Kázmér hamarosan súlyosan megbetegedett: tuberkulózisban szenvedett.

A huszonhat éves Kázmér Grodno városában hunyt el 1484. március 4-én. A király Vilniusba, a szeretett városba vitette holttestét, és az ottani dóm Mária-kápolnájában temettette el. Halála után rövidesen szentként kezdték tisztelni, különösen a vilniusi keresztények. Litvánia lovagjai az ő közbenjárását kérték harcaikban. Szenttéavatását I. Zsigmond lengyel király kezdeményezte Zaski János lengyel prímás közvetítésével az V. Lateráni Zsinat idején (1512–1517). 1521-ben a kanonizáló bullát a polocki püspöknek, Ciolek Erazmusnak adták át; az okmány azonban nem jutott el Lengyelországba, mert Ciolek püspök Rómában pestisben meghalt. Minden akta és okmány elpusztult a kor zűrzavaraiban. A reformáció után III. Wasa Zsigmond király újra kérte Kázmér kanonizációját, és 1602-ben VIII. Kelemen pápától új okiratot kapott, mely X. Leó korábbi iratára hivatkozott. 1604. május 10-én Szent Kázmér ereklyéit egy új kápolnába vitték át Vilniusban. Nem sokkal később ott épült föl az első templom a város és a keresztény Litvánia védőszentjének tiszteletére. Március 4-ei ünnepét 1621-ben vették föl a római naptárba.

A vilniusi keresztény hagyomány szerint a szent csodatevő képén a jobb kezén, a XVIII. századi restaurálás folyamán, egy újabb kézfej tűnt elő, mely az ismételt takaró festést követően mindannyiszor megjelent. A két kézfej annak jelképe, hogy Szent Kázmér halála után is adni akar a közbenjárását kérőknek.

Szent Kázmér herceg a vilniusi székesegyház barokk kápolna-oltárán elhelyezett ezüstkoporsóban nyugszik. Isten előtti kedves életének egyik megfogalmazója, Callimachus Buonaccorsi szerint „vagy nem kellett volna megszületnie, vagy örökké kellett volna élnie.”

Magyar Kurír